Nincs szerencsém, pedig a heti idegi kilengéseimet azóta sikerült némi zenével kikúrálni, szóval: Steinbeck ide vagy oda, nekem a Lement a Hold
nem volt egy átütő élmény. Egy kisregényről van szó, amit különben
érthetetlenül az egyetemi kötelezők között találtam anno, gondoltam jó
lesz ez hétvégére, de csalódtam és rettentően szájbarágósnak is
találtam.
Az utószóból tudtam meg (rá nem jöttem volna, például mert
hülye vagyok töriből), hogy Norvégia német megszállásáról szól, nem
tudom, hogy ez elegendő magyarázat-e arra, hogy olyan kifinomult
stílusban, minden különösebb nyelvi akadályok nélkül társalognak, mitöbb
filozofálnak a háború témájáról vagy épp Szókrátész védőbeszédét
idézgetik egymásnak roppant szellemesen. Biztos bennem van a hiba, de
nem tudom elképzelni, hogy megszállók és megszállottak között ilyen
kellemes, udvarias, etikettet szigorúan betartó viselkedés dívik, éppen
csak hogy nem kérnek bocsánatot (de kérnek) a kivégzésekért.
A
történet, ha beszélhetünk egyáltalán ilyenről, egy partmenti kisvárosban
játszódik, amelyet egy besúgó segítségével, könnyedén és kényelmesen
foglal el a német megszállók egy kis csoportja. A nép (ezt a szót is
pátosz hatja át Steinbecknél) szabad, évszázadok óta nem volt leigázva,
így alig tud magához térni a sokkból, de végül egy emberként döntenek az
önfeláldozást is követelő ellenállás mellett. A németek elég
apatikusak, próbálják követni a parancsokat, és hisznek a Vezér
romantikus eszméjében, bár abban már nem olyan bizonyosak, hogy valóban
létezik is.
Ami mindenképp menti ezt a kisregényt az Steinbeck szép stílusa, de azért most a sok ötös mellé kap tőlem egy négy alát.
-----------------------------------------
Jókai Annától ez az első könyvem, alapvetően a fülszövege miatt vettem meg egyik antikváriumi kalandozásom során A feladat
c. regényét, de igencsak megszenvedtem ezzel a rövid írással. Jókai
Anna nőkről, nőket érintő kérdésekről próbál írni, ami nagyon
dicséretes, de jobban örültem volna, ha a célirányosság mellett valami
kis izgalmat is csempész a sorok közé, konkrétan untam a könyvet, de
gyorsan hozzátenném, hogy meglehetősen figyelmetlenül is olvastam.
A
regény főhőse Suhajda Flóra, a harmincas, sikeres régésznő, elvált,
független, együtt él fiával, Bécivel, és alkalmi bejárónőjével,
Pannival, aki egy szappangyári munkásnő. Flórának munkája mellett
azonban arra is van ideje, hogy mások lelkét istápolgassa,
határozottsága és gyors döntési képessége miatt mint egy langymeleg,
lüktető központ, áramlanak felé a problémás emberek, akik persze
irigyléssel figyelik Flóra karrierjének emelkedését és már-már bosszantó
kiegyensúlyozottságát. Flóra szinte önjelölt pszichológusként kvázi
fogadóórákban találkozik barátnőivel, akiknek osztja életbölcsességét és
erősen feminista beütésű tanácsait, teszi mindezt, olykor nem is
titkolva, felsőbbrendűségének tudatában. Hogy miből fakad Flóra
kivételessége? Alapvetően abból, hogy érzelmeit képes racionalizálni,
családi kapcsolatait nem dimenzionálja túl, nem fél a magánytól,
munkájában képes kiteljesedni, viszonylag kis hazugságokkal éli életét.
Jóindulatú és empatikus nő, ám előbb-utóbb kiderül, hogy ő se tökéletes
és elfojtott érzelmei egy fatikusnak tűnő szerelem hatására, szinte
kirobbannak és pusztítanak.
Flóra, aki barátnőinek kapcsolatait
igyekszik a magára is alkalmazott receptek alapján megreparálni, végül
egész sor határozott, de rossz döntést javasol, így az egymást szerető,
de épp kapcsolatuk válságát élő Kottlik (hi-hi) házaspárnak a válást
szuggerálja, míg Panninak a teljes leszakadást csapodár férjétől -
különben ezek szerintem járható utak lettek volna, ha mindezt nem
drasztikusan és különösebb indoklás nélkül lépték volna meg a fent
említett nőszemélyek. Hogy mi lesz velük, nem árulom el, elég meglepő a
történet vége.
A regényben központi szerepet kap a nő és a
karrier/munka kérdésköre, még nem döntöttem el, hogy Jókai Anna pontosan
mit is gondol, de mintha a kettőt összeegyeztethetetlennek tartaná,
többször is olvasható, hogy Flóra valójában férfimunkát végez az
ásatásoknál, tehát férfias, mert koszos, aztán meg ha fáradt vagy okos,
esetleg fodrászhoz megy, akkor meg nőies - szóval szépen fel van osztva a
világ és ha valaki mindkettőt akarja, akkor úgy jár, mint Flóra. Hát,
nem tetszik az ilyen konzekvencia. Ahogy Aráber monológja is irritált a
regény kellős közepén, az egymást kiegészítő nemről, a női feladatról,
amely a férfias alkotói munka megtartásában és terjesztésében merül ki
és persze ugyanolyan fontos (akkor miért nem fizetik meg?), blablabla.
Végül is, gondolom, ez egy jó regény, kár, hogy olyan klausztrofób fílingje van és az ornitológiai tévedések is gázosak.
------------------------------
Shaw azt írja valahol, hogy azokat a könyveket, amiket érdemes újraolvasni, a Szentlélek írta, azt hiszem, Ulickaja könyvére, a Daniel Stein, tolmácsra
ez különösen igaz: szinte kiérezni ennek az embernek a karizmatikus
kisugárzását a lapok közül, még akkor is ha erősen be lett csomagolva a
fikció kötésébe és még akkor is, ha már meghalt 1998-ban,
autóbalesetben.
Előrebocsátanám, hogy hitehagyott ember vagyok,
vagyis az a fajta, akinek volt, aztán most nincs, helyette van valami,
mert ahogy Wittgenstein is megírta: Isten hiánya istenalakú. Szóval
nálam a hiány van. Ezzel együtt ez a könyv nagyon mélyen megérintett,
szinte nem is merek beszélni róla, legfeljebb halkan: fontos dolgokat
mond ki és nagyon tapintatosan (volt egy-két pillanat, amikor úgy
éreztem, túlságosan is).
A szöveg nagyon érdekesen van megírva,
igazi posztmodern szerkesztéssel, különböző (ál)dokumentumok,
újsághírek, naplórészletek, átírt magnófelvételek, levélváltások
halmazán keresztül kerekedik ki egy különös vallási hibrid óriási
személyisége: a zsidó katolikus keresztény, Daniel Stein alakja. Daniel
különös, általa csodásnak vélt események során át képes túlélni a
lengyelországi zsidóírtásokat, mitöbb fordítóként (perfekt német)
sikerül több száz embert kimenekítenie az emszki gettóból, sokáig apácák
bújtatják, náluk, velük fedezi fel az Újszövetséget és azonnal
megkeresztelkedik. Azonban zsidó identitását ugyanolyan fontosnak
tartja, mint a katolikus eszmét, a viszontagságok és szülei elvesztése
után, az izraeli Haifában telepedik meg. Danielnek keresztényként nem
könnyű bebizonyítania, hogy a zsidó nemzethez tartozónak érzi magát, és
ezért csak hosszú pereskedés után kaphat letelepedési engedélyt,
"meghatározhatatlan" vallásúként. Izrael állam azonban nem hozza meg az
idevándorló, különböző nemzetiségű zsidóknak a Nagy Egység
beteljesülését, lévén magukkal cipelik nemzeti karakterük mellett olykor
egészen bigott vallási rögződéseiket is, ezek súrlódásokhoz vezetnek.
Daniel azonban olyan, mintha nyelvzseniként nemcsak az emberek közötti
kommunikációs szakadékokat lenne képes áthidalni, hanem a vallások
közöttit is: álma egy zsidó-keresztény templom, ahol nem húzódna éles
határvonal közöttük, sőt célja és törekvése a teljes ökuméne, a
keresztény felekezetek egyesülése.
A könyv nemcsak Daniel liberális
elveit fejtegeti (nagyon sok olyan tant elutasít, amik a katolikus hit
alapjait jelentik), más sorsokat is megismerhetünk, a halál torkából
megmenekült Ewáét, akinek anyja fanatikus kommunista, és aki épp
harmadik férjét fogyasztja, fiáról pedig kiderül, hogy homoszexuális -
és bármily furcsa, de mindehhez is köze lesz Daniel Steinnak. Ahogy
szinte minden felvillanó kis életnek, az öngyilkos tinédzsernek, az
ikonkészítő apácának, Hildának, a német, vezeklő lánynak, aki Daniel
asszisztense lesz vagy épp II. János Pál pápának.
Ulickaja könyve
nagyon mélyen érinti a hit és a vallási identitás kérdését, bár nem
kétséges, hogy hívő ember írta ezt a könyvet, mégsem tagadja, hogy
vannak vadhajtásai és vannak megbocsáthatatlan bűnei is a vallási
fanatizmusnak. De mindezeken túl, Daniel Stein alakjában egy olyan
embert rajzol meg, aki az egyetemes, katolikus, mindenkire kiterjedő
szeretetet és krisztusi megbocsátást prédikálja, a nyelveken és
egyházakon túli, közvetlen, személyes Istent.
Én most így ki merem jelenteni tehát: ezt a könyvet a Szentlélek írta. Meg Ulickaja is kicsit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése