Csoma Mózes: 1989 - Diszkózene a Kvangbok sugárúton

Idén minden valamirevaló Korea-fan karácsonyfája alá Csoma Mózes könyve fog kerülni, idejében elcsípve a 25. évfordulóját a dél-koreai – magyar diplomáciai kapcsolatfelvételnek egy hihetetlenül izgalmas és gazdag könyvet írt az 1989-es évről.

Ez az év vízválasztó mind a magyar történelemben, mind a két Koreával való kapcsolatainkat illetően. 1989-ben elsőként a közép-kelet európai szocialista blokkból Magyarország vette fel a kapcsolatot Dél-Koreával, és ez az aktus megpecsételte korábbi jó viszonyunkat a kommunista Észak-Koreával. A könyv bemutatja részletesen azt a folyamatot, amely párhuzamosan a magyarországi politikai változásokkal az észak-koreai kapcsolatok ellehetetlenedéséhez és megszakadásához vezetett, emellett az egész jelenséget világtörténelmi viszonylatba is helyezi, rámutatva azokra a motivációkra, melyek a KNDK-t irányíthatták és azokra a hatásokra, melyek a meglehetősen durva reakciókat befolyásolhatták. Ez az egész folyamat nemcsak azért volt különösen látványos, mert Magyarország 1956 után ezzel újfent bebizonyította a kommunista Észak-Koreának, hogy ideológiailag megbízhatatlan, hanem azért is, mert a KNDK 1989-ben rendezte meg a XIII. Világifjúsági Találkozót, melynek célja a szocialista országokat érintő kérdések megtárgyalása mellett leplezetlenül a ’88-as szöuli olimpia dicsőségének túlszárnyalása volt. Az akkor már feketelistás magyar küldöttség tapasztalatairól és (különben nemcsak) őket ért hátrányos diszkriminációiról olvashatunk egészen hajmeresztő történeteket. A könyv utolsó fejezete a VIT utáni viszony teljes szétzilálódásáról, majd felszámolásáról szól, ezzel párhuzamosan a dél-koreai kapcsolatok kibontakozásáról.

A könyv tehát hihetetlenül izgalmas, ahogy a cím ígéri, tényleg olvashatunk arról, hogy 1989-ben milyen popzene csendült fel Észak-Korea híres sugárútján (lelövöm a poént: Madonna és Michael Jackson, de a könyvben az is benne van, pontosan melyik daluk), vagy megismerhetjük az „Egyesítés Virágá”-nak, egy dél-koreai diáklánynak a történetét, aki a VIT idejére - felvállalva a körülményes és hosszú utazást - kiszökött, és Észak-Koreában hatalmas népszerűségnek örvendett. (Egy koreai műsor a hölgyről: https://www.youtube.com/watch?v=2biLWlwPwtM). A szerző különben személyesen is találkozott az azóta politikai pályára lépett asszonnyal. A kiadványban nagyon jó fotók, képeslapok és dokumentumrészletek vannak, sok hivatalos levél és cikkrészlet is lefordításra került, így például olvasható a Hanmindzson (Dél-Koreai Nemzeti Demokratikus Front) nevű fantomszervezet orosz nyelvű közleményének teljes fordítása Osváth Gábor tolmácsolásában, mely iratban elképesztő stílusban ítélik el a magyar – dél-koreai kapcsolatfelvételt. Egészen döbbenetes!

A könyv stílusa most is nagyon pazar, olvasmányos és izgalmas volt, a hivatalos adatok és forrásmunkák idézése mellett a szerző olyan hírekkel is szolgál, melyeket vallomásokból, személyes találkozásokból szerzett, ezzel a könyv több helyen is személyesebb hangvételű. A könyvet angol nyelvű összefoglaló, kimerítő forrásjegyzék zárja, az előzékből pedig az is kiderül, hogy a könyv bővített kiadása koreaiul is meg fog jelenni a Jipmoondang-nál.

Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetre visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.

Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.

A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.

Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!

Haewon Geebi Baek: D!rty Korean

Árnyékra vetődtem ezzel a könyvvel, szlenget akartam, de helyette valami nagyon furcsa, már-már bizarr vegyüléket kaptam, ráadásul meglehetősen trehány, szabadszájú, sőt sok helyen kifejezetten trágár körítésben, amely nem fukarkodott a hímsovén és rasszista megjegyzésekkel sem, ez utóbbiak szenvedő alanyai főként az amerikaiak, és a japánok voltak. Szintén fekete pont jár a teljesen kaotikus és sokszor hibás átírásért, és a nehezen olvasható koreai tipográfiáért.

Persze nem érhetett volna meglepetés, ha fellapozom a tartalomjegyzéket, ami előrevetíti, hogy fogok találkozni sporttal és evéssel kapcsolatos kifejezésekkel is, de akkor is meghökkentőnek tartom egy elvileg „csúnya” koreai szó- és kifejezésgyűjteményben a taekwondo vagy a bibimpab szavakat. Ha az összbenyomásról kellene nyilatkoznom, azt mondanám, ez a gyűjtemény olyan Koreába tartó pasiknak készült, akik szeretnének jól betépni, egy nagyot dugni és jól bekajálni Szöul egyik menő bulinegyedében, ugyanakkor nem akarnak teljesen hülyének tűnni a koreai kultúrát illetően. Azonban akik azt gondolják, hogy nagyon vulgáris szavakkal fognak majd találkozni, vagy erősen sikamlós kifejezésekkel borzolhatják önnön kedélyvilágukat például a „horny” részben, nos, ők is csalódni fognak, a koreai nyelv annyira híján van a magyar nyelv sokszínű obszcenitásának, hogy a mi ingerküszöbünknek ezek a kifejezések nagyjából az „izélni” vagy a „megmutatja a micsodáját” szintjén vannak.

De ha túltettük magunkat azon, hogy a könyvben többnyire nem szlengről, hanem csúnya beszédről, hétköznapi fordulatokról és néhány a koreai kultúrához kapcsolódó alapszóról van szó, azért találhatunk benne gyöngyszemeket is, bár könnyen lehet, hogy 2010 óta ezek fölött is eljárt az idő. (Az egyik személyes kedvencem a 된장녀/고추장남, ami olyasmi mint a plázacica és a műmájer, szó szerint azt jelenti, hogy „szójapaszta lány” és „paprikaszósz srác” és arra utal, hogy olyan hülyék, hogy még a szójapasztát/paprikaszószt se tudják megkülönböztetni a szartól.)

A bevezetőben a szerző a könyv erényeit próbálja taglalni, s bár magam is úgy gondolom, hogy a tankönyv-koreaival szépen be lehet égni, de legalábbis bájosan mesterkéltek lehetünk, mégsem hiszem, hogy egy külföldinek a csúnya szavak használata az előnyére válna. Nem árt persze ismerni őket, nehogy kedvesen visszamosolyogjunk egy „b*szd meg”-re, de Koreában elég komolyan veszik az udvariasság kérdését, egy külfölditől a banmal (tegező/bizalmas szint) használatát is botrányosnak tartják, hát még ha efféle szavakkal fűszerezi a mondandóját.

Az első fejezet az ismerkedős rész, itt gyakorlatilag annyi történik, hogy banmal-ba kerülnek a tankönyvekből ismert köszönések, bár elég sok az udvarias forma is, és néhány jellegzetes megjegyzéssel is gazdagodhatunk, amit a koreaiak szeretnek ilyenkor közölni (pl. felszedtél, vacakul festesz, fáradtnak tűnsz stb.). A második fejezet a barátokról, családról, megszólítási módokról, az iskolai élet tipikus szereplőinek szleng elnevezéséről szól. A következő, „Party Korean” fejezet legérdekesebb része mindenképp az party-játékok ismertetése volt, aminek persze a lényege a sok-sok ivás, de azt is megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk egy bárban, egy klubban vagy egy noraebang-ban. A következő részben a test kerül előtérbe, különösen az altáj, de itt is vannak nagyon általános kifejezések egyszerűen banmal-ban közölve, ennek a résznek nagy erénye, hogy megtudhatjuk, milyen szavakkal illessük a plasztikázott testrészeket, de a különféle végtermékek kifejezéseit is megtanulhatjuk. Az ezt követő „kanos koreai” részből jegyzeteltem ki a legkevesebbet, némi kulturális bevezető után - kitérővel a Love Hotelek szerepéről - különféle szex közben közölhető mondandókat lehet tanulni, meglehetősen elítélendő módon a szerző csak a cici-típusoknak szentel külön részt (az „elől deszka, hátul bot”, vagyis lapos mell különben koreai szlengben: „aszfaltba ragadt rágógumi” / 이스팔트에 붙은 껌딱지), a kukik változatos méreteiről az író mélyen hallgat, vajh miért? A „dühös koreai” rész inkább kedvemre való volt, itt különben a szerző nem is rejtette véka alá, mennyire utálják a japánokat, de közlése szerint Koreában bárki számíthat inzultusra, aki külföldi. A „populáris koreai” részben főleg a hallyu kapcsán divatossá vált szavakkal foglalkozik, ez egy nagyon hasznos fejezet különben, még akkor is, ha a szerző szerint a kpop szemét úgy, ahogy van, Rain-nel az élen, és Drunken Tiger pedig az istenkirály (pikáns, hogy Rain és Drunken Tiger többször is dolgoztak együtt és nagyon jó barátok), szóval hasznos, mert nagyon sok alapművet sorol fel a TV show-k, filmek, manhwa-k, zenék, internetes játékok közül és tényleg kiváló ízléssel. Külön foglalkozik a horrorral, ennél a résznél a tradicionális szellemekkel is megismerkedhetünk. A „sportos koreai” fejezet tényleg a sportról szól, szóval semmi trágárság, de itt kerül terítékre a tánc is, a szurkolás és a tradicionális gyerekjátékok, amiket érthetetlen módon nem mutat be a szerző, de a hagyományos játékokat és videojátékokat elég jól leírja. Az utolsó fejezet a kajáról szól, röviden ismerteti az étkezési szokásokat, az asztalnál használatos kifejezéseket, majd vége-hossza nincs ételnevek következnek, de egy-egy részben azt is megtudhatjuk, egyes helyeken mit ehetünk.

Szóval ilyen a „mocskos” koreai, nem emészthetetlen, nem haszontalan, de nem is annyira koszos, mint vártam.

Ahn Jean-myung - Seon Eun-hee: Korean Grammar in Use. Advanced

Nem állok idén valami fényesen az olvasással. Azt hiszem, az elmúlt 15 év mélyrepülése lesz, és mindez a koreai nyelvnek és a nyelvvizsgára való ádáz felkészülésnek köszönhető. (szemenszedett hazugság)

A buszon vagy koreai rádiót hallgatok, szókártyázok, vagy koreai szövegekbe mélyedek, ami bizony olvasás a javából, de persze a katarzis sokszor elmarad.

Nyáron Murakami regényét, a Kafka a tengerparton-t olvastam el egy nagyon kedves barátnőm ajánlására, és ezzel erőteljesebb árnyalatot kapott az amúgy teljesen szürke Murakami képem, klasszisokkal jobb regény, mint a Határtól délre, a naptól nyugatra, a fordítása viszont sokkal gyatrább, ami néha teljesen az agyamra ment. A történetnek volt némi Zabhegyezős beütése, a kamaszok vágyai, bolyongása, ahogy képzelegnek és gondolkodnak még mindig nagyon magával tud ragadni, főleg ha ez a kamasz épp egy elképesztően izgalmas könyvtárba van szépen elhelyezve, és ráadásul egy jóval idősebb nő iránt lobban szerelemre. Vagy legalábbis mindabba, amit képzel róla. Szóval nyáron nagyon élveztem Tamura és Nakata kereséstörténetét, és még ha az egész regénynek valahogy olyan japánosan érthetetlen vége is volt, és nekem a szimbólumok is túl közhelyesnek tűntek (sznob vagy, fiam! reménytelenül), mégis valami borzongatóan jó érzés erre a könyvre visszagondolni, és Murakami is megúszta, hogy végképp betegyem az érdektelen írók közé. Fogok vele még foglalkozni.

A nyár másik nagy projektje a Korean Grammar in Use haladó szintű tankönyvének átfutása volt.

Sajnos, egyelőre nem volt időm a tankönyvet rendesen végigrágni, csak a példa párbeszédeket olvastam el

és kijegyzeteltem a nyelvtani részt, a feladatok megoldására most nem volt időm.

A tankönyv most sem okozott csalódást, nagyon jól megszerkesztett, a korábbiakhoz hasonlóan logikus felépítésű, nemcsak érthető magyarázatokat, de nagyon tartalmas, és a koreai kultúra, különösen a munka világának a mélyére vezető szövegekkel. A leckék egy példa párbeszéddel indítanak, ezt követi a nyelvtani magyarázat koreaiul és angolul (hát nekem sokszor a koreai érthetőbb volt, ehhez a szinthez az angolom kevés),ezt követi pár példamondat még, majd ahol kell további kiegészítő jegyzet, sokszor számos használati megszorítás következik (néha olyan sok, hogy nem is tudom, ki meri használni^^). Ezt egy párbeszédes feladat követi, majd írásbeli feladatok. Az egyes egységeket TOPIK teszthez hasonló összefoglaló feladatsor zárja. A feladatokban rengeteg újságcikk, irodalmi idézet, hosszabb szövegegység található, amit főleg azért is indokolt, mert a felsőfokú grammatika leginkább írott szövegekben bukkan elő. A könyv végén, a korábbi tankönyvektől eltérően, egy felsőfokú szószedet is található – nagyon klassz! És természetesen hanganyag is van hozzá, megoldókulcsok és index.

Szóval a tankönyv maga a csoda, számos olyan jelenséggel találkoztam, amikbe már belefutottam, főleg cikkeket olvasva, sőt néhányat már ismertem is, ugyanakkor egyelőre még elég erős bennem az ellenállás a felsőfokot tekintve. Ugyan a TOPIK új rendszerében szinte elkerülhetetlen, hogy a középfokra áhítozó tanuló is ne mélyedjen el a felsőfok rejtelmeiben, és bevallom, én is csak emiatt néztem át ezt a könyvet (hazudik), de azért a legtöbb anyag inkább csak plusz, ráadás, nüansz, hangsúly, írott nyelvi vagy extra udvariassági megoldás, szóval csupa olyasmi, amihez a való életben lehet nem is sok közöm lesz. Már persze ha az én életemnek egyáltalán lesz köze bármikor is a valódi koreai nyelvhez.

Hogy nehéz-e a felsőfokú anyag? Naná. Volt benne jó pár homályos folt, amit inkább csak sejtek, mi akar lenni, nagyon sok a magyarra át nem, vagy csak körülményesen ültethető szerkezet. Külön szerkezetük van a „fél szívvel végzett tevékenységre”, a „már annyira elviselhetetlen, hogy tovább nem is folytatható” tevékenységre, „univerzális igazságokra”, a kiszámíthatatlanságra, arra, hogy „annyira, de annyira el vagyunk havazva, hogy sose érünk a tennivalónk végére, de mindent megteszünk, hogy a végére érjünk”, és még olyan bizalmas szint is van, ami valahogy mégis udvarias akar lenni, például a professzor így beszélhet a diákkal. Szóval van itt minden, zúg is a fejem, egyelőre az a tervem, hogy egyes részeket jobban át fogok tanulmányozni, ezeknek a 듯-ös szerkezeteknek mindenképp a végére szeretnék járni, de hogy effektíve mikor fogom én ezt a tankönyvet megcsinálni, tényleg nem tudom. Talán jövő nyáron. Egyszer biztosan.

Koreai közmondások

Az előző koreás könyv után nagy-nagy vigaszt jelentett a Koreai közmondások kis kötetecskéje, a színvonalas szórakozásnak zálogát már az előzéken olvasható nevek garantálták, a kötet szerkesztője Sári László, válogatta és fordította M. Nagy Miklós, a szakértő, és izgalmas utószó írója pedig Osváth Gábor. A közmondások, a szólások, sőt az olykor szellemes megfigyeléseket megfogalmazó költői kérdések a kiapadhatatlan népi bölcsesség közvetítői, ami úgy tűnik sokszor univerzális, és mindig valami sajátos báj, sokszor költőiség is jellemzi.

A kis, gyorsan olvasható könyvecskében 765 közmondást olvashatunk magyarul, a könyvet nyitó és záró közmondás azonban koreaiul is olvasható (웃 놈 곁에 우는 놈 있다 – Mindig van, aki nevet, mindig van, aki sír) – találó felütés, mert olvasva ezeket a frappáns mondatokat, bizony sokszor gurgulázva nevettem, még a könnyem is kicsordult, olykor pedig összeszorult a szívem meggondolva, milyen elnyomó társadalmi szemléletet, vagy épp milyen nyomort, nehézségeket tükröz egy-egy mondás. A kötet különben igyekezett egyfajta ívet adni a gyűjtésnek, bár egyes témák visszaköszönnek, mégis könnyen megtalálhatóak azok a kulcsszavak, amelyek a mondásokat összekötik értelmük, üzenetük alapján. Mondanom se kell, nekem legjobban a humoros, plasztikus képekkel tűzdelt mondások tetszettek, magam sem tudom pontosan miért, de a koreai humorra rettentően fogékony vagyok és megnevettettek az ilyen és hasonló bölcsességek: Csetlik-botlik, mint a bolond, hogy a süteményes tálba essen, Meghal az anyós, máris jó gazdasszony leszel, Attól is imbolyog részegen, ha az árpaföld mellett elmegyen. A kaki-pisi humor aztán mindent visz: Kutyaszarral szemben vitéz, vitézzel szemben kutyaszar, Ha szapora a fingás, közel a szarás (ezt most se tudom röhögés nélkül legépelni), Kívül selyem, belül kutyaszar. De komolyra fordítva a szót, nagyon megragadtak a kifejezetten metafizikus gondolatokat tartalmazó, töprengésre késztető közmondások: Teli üvegben nem bugyog a víz, A tudás betegség, A templomban sem találod meg, ami nincs ott, Ember – szélsőség, isten – lehetőség, A szülő lelkében Buddha él, a gyerek lelkében harag.

A közmondások fordításai, bár az eredetiket még nem olvastam, nagyon szépek, egyik-másik kifejezetten ízes, tájnyelvi fordulatokat is tartalmaz, több mondás is rímbe van szedve, vagy versmértékes lüktetésű, a ritmust a kötet szövegének szedése is hangsúlyozza, a mondások két-három sorba vannak törve, és a térköz mellett időnként elegáns, keleti minták, szimbólumok tarkítják a lapokat, nagyon finom benyomást kelt.

A kötetet egy igen izgalmas utószó zárja Osváth Gábor szakértő tollából – bevallom, ezt már a könyvesboltban elolvastam pár hete, annyira érdekelt. Osváth bemutatja a koreai közmondások és szólások típusait, a koreai közmondásgyűjteményeket, több bekezdést szentel a korabeli koreai társadalmi viszonyok és egyes, nehezebben vagy épp könnyebben megérthető mondás kapcsolatának bemutatására. Nagyon érdekesek a nyelvi fejtegetések, amit a nyelvtanulók garantáltan értékelni fognak, mert jelentősen árnyalják egy-egy mondás értelmét ezek az észrevételek. Végül Lee Jeyson tanulmánya mentén megvilágítja azokat a pontokat, amik a koreai közmondásokban megmutatkozó paraszti társadalom negatív tapasztalatait tükrözik, illetve mindennek nyelvi megformálását. Az utószóban különben olyan közmondásokkal is találkozhatunk, amit a kötet maga nem tartalmaz, a tanulmányt pedig egy kiváló irodalomjegyzék zárja.

Aki szeretne koreaiul közmondásokat olvasgatni itt talál egy bő gyűjtést:

http://www.seelotus.com/gojeon/bi-munhak/sok-dam/ga.htm

Magyarul a Terebess e-tárban:

http://terebess.hu/keletkultinfo/korkoz.html

한강: 채식주의자

세상의 나무들은 모두 형제 같아

A világon minden fa testvér

Hogy az ember valójában egy állat, erről szerintem már nagyon sok regény szólt, de viszonylag ritka téma, hogy az ember alapvetően növényi. Han Kang (nevét Korea nagy folyójától kölcsönözte: Han folyó) három kisregényt fűzött össze egyetlen naggyá, melynek középpontjában egy nő áll, aki egy szörnyű, visszatérő rémálom hatására előbb vegetáriánussá válik, majd lassan azonosul a növényekkel, és egyfajta vegetatív életre rendezkedik be. Mindezt korunk Dél-Koreájában, amely ugyan nem a húsfogyasztásáról híres, ugyanakkor értetlenül áll úgy általában minden válogatás, táplálék-visszautasítás előtt, így a főhősnő Yeonghyae (영혜) viselkedése is teljesen érthetetlen környezete számára.

Yeonghyae rémálma, ami az egész folyamat katalizátora, egy sűrű erdőben kezdődik, ahol lemaradva a csoportjától magára marad és eltéved, fél és fázik, de hirtelen egy kis fényt pillant meg, a fészer azonban, ahová belép vértől iszamós, vörös húsokkal teli hentespulthoz hasonló. A húsok közé keveredő Yeonghyae hánykolódik, és nem találja a kijáratot, fehér ruhája csupa vér lesz. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis kijut és hirtelen egy zöld erdőben találja magát, ahol kiránduló családok piknikeznek. Yeonghyae csurom véresen fél közéjük menni, ezért elbújik egy fa mögé, de szájában mintha véres húscafat forogna, amitől nem tud szabadulni. És végül feltűnik a saját arca, ami olyan mint egy idegené és a borzalom érzése járja át ettől az idegenségtől.

Ezt az álmot azért is írtam le ilyen részletesen, mert az Im Woosung rendezésében készült filmben nem kerül bemutatásra, és talán nem is véletlenül, ugyanis mindhárom történetben a környezetet szinte teljesen hidegen hagyja. A férje, aki Yeonghyae-ben egy szexuális és egyéb igényeit kiszolgáló, csöndes, passzív lényt lát, nagyon gyorsan megszabadul a nőtől, aki egyre kínosabban viselkedik társaságban, és végül egy családi botrányt követően, ahol Yeonghyae-be erőszakkal próbálnak húst tömni, végül el is hagyja majd.  Az első kisregény borzalma talán a környezet tökéletes közönye, akik soha nem kérdeznek rá a nő motivációira, inkább úgy tekintenek rá, mint aki meghibásodott, nem képes ellátni háziasszonyi teendőit, és botrányosan öltözik, ugyanis egyre kevésbé viseli el a ruhát szorítását, például a melltartóét. Yeonghyae mégis megfullad, megnémul és pszichiátriai klinikára kerül.

A második kisregény címe a „Mongolfolt”, ami tulajdonképpen egy kiégőben lévő grafikus művész története is, akit megihlet a növényi Yeonghyae, és felkelti szexuális fantáziáját is. Képzelgéseinek középpontjában a nő fenekén előtűnő, virágszirom alakú, kék mongolfolt áll, ez a folt egyfajta genetikai jellegzetesség a koreaiaknál, ami újszülött korban a fenék nagy részére kiterjed, de fel is szívódik, bizonyos esetekben azonban kis folt alakjában megmarad. A grafikus szinte a nő bűvkörébe esik, sikerül rávennie, hogy modellként egy videót készítsen róla, melyhez a nő egész testét virágokkal festi tele. Mondanom se kell, hogy a kisregény teli van erotikus részekkel, virágnyelven: megtörténik Yeonghyae beporzása, aki valóban úgy érzi, hogy teste a minták hatására átlényegül és megszabadul a rémálmoktól is. A történet persze botrányba fullad, a művész lebukik a felesége előtt, az utolsó jelentben Yeonghyae a verandára sétál és kitárja festett testét, mint egy fa.

A harmadik kisregény a „Fa láng” a leglehangolóbb volt, ez nagyrészt a pszichiátrián játszódik, ahová Yeonghyae húga indul látogatóba, aki végül tanúja lesz nővére szenvedéseinek és kényszertáplálásának. A történet számomra nehezen olvasható volt, talán elfáradtam kicsit a koreai szövegben, sokszor figyelmetlen is voltam, de nagyrészt visszaemlékezésből állt, amiből kihámozható volt több, ha úgy tetszik, ősjelenet, amely szerint Yeonghyae fává lényegülése tulajdonképpen egyfajta folyamatba illeszkedik bele. A történet végén Yeonghyae húga kiszabadítja nővérét és ő maga felébred.

A könyv nagyon tetszett, bár nem mindent sikerült értenem belőle, főleg az esztétikai fejtegetésekből és a visszaemlékezéseknél is sokszor elveszítettem a fonalat, mégis talán ez az első olyan koreai nyelvű kortárs regény, amit már némiképp esztétikailag is élvezni tudtam. Szerintem Han Kang nemcsak egy sajátos lelki folyamatot ábrázol benne, de kíméletlenül ítéletet is mond a koreai társadalom közönye, a hagyományos, patriarchális családmodell és a lélektelen, kíméletlen pszichiátria felett.

A könyv hozzáférhető az ELTE Orientalisztika Könyvtárában, középhaladó szinttől bátran olvasható.  
A film angol felirattal.

Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az 1950-es években

Izgatottan vettem kézbe ezt a könyvet, ugyanis tavaly maga a szerző ajánlotta figyelmembe, mondván ez a legizgalmasabb könyve, amit nagyon alapos és kalandos kutatás előzött meg. És igazat kell adnom Csoma Mózesnek, ezt a könyvet egyszerűen nem lehetett letenni, nemcsak a szerző már megszokott olvasmányos stílusa, de a tárgyalt téma és a bőséges, érdekes képanyag miatt sem, hihetetlenül érdekes könyv!

Magyarországon az 50-es években csaknem ezer koreai diák tartózkodott, Csoma Mózes könyve az ő sorsukat mutatja be, hogyan kerültek Magyarországra, hogyan éltek és tanultak, hogyan vettek részt az 56-os eseményekben és mi lett a sorsuk ezek után.

Magyarország a koreai-háború idején Észak-Koreát támogatta, elég közismert, hogy Szarivonban kórházat állítottunk fel, de emellett a korabeli újságokban szinte mindig volt Koreás hír, és a magyar dolgozók számtalan módon (sztahanovista műszak, társadalmi munka, adományok, bélyegek kibocsátása stb.) igyekeztek segíteni az észak-koreaiakat.

Tulajdonképpen a segítségnyújtás egyik módja is volt, hogy Magyarország hadiárvákat és tanulni kiküldött koreaiakat fogadott, a fiatalabbakat a Kim Ir Szen Iskolába, az egyetemista korúakat pedig egyetemekre vették fel, ahol persze előbb a magyar nyelv gyötrelmeivel kellett megküzdeniük, bár sok tárgyat anyanyelvükön tanulhattak (irodalom, matematika, történelem, földrajz) koreai nevelőtől. A magyar nyelv elsajátításában nagy segítségükre volt Sövény Aladár, az első magyar-koreai szótár megalkotója, aki tudott japánul és oroszul, és mivel a koreaiak a japán megszállás miatt jól tudtak japánul, így ez a kettő volt a közvetítő nyelv, de így is órákat töltöttek egy-egy magyar tankönyvi szöveg értelmezésével. Az észak-koreaiakat mondanom se kell igazi kultúrsokk érte, néhányan egyenesen a frontról érkeztek és azt várták, hogy Magyarország Észak-Koreához hasonlóan egy puritán, visszafogott és viszonylag szegény ország, ehelyett kávézókat és neonfényeket találtak. A magyarok jól fogadták az ázsiaiakat, bár az osztályokban sokáig kiközösítették őket, mégis szövődtek komoly barátságok, sőt két házasság is, ami sajnos az észak-koreai diktatúrát már nem bírta ki, miután hazahívták a diákokat. A koreaiak mindennapi életét, beilleszkedését bemutató fejezetek talán a legizgalmasabbak, sok irodalmi forrással, többek közt Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezéseivel.

A koreaiak magyarok iránti szolidaritását, gondolkodásuk gyökeres megváltozást jelezte, hogy 56-ban több észak-koreai is a magyarok mellett harcolt a forradalomban, a koreai háborúban szerzett tapasztalataikat több szinten is kamatoztathatták: megtanították a fegyverek használatát, vagy olyan ötletekkel álltak elő, mint a palacsintasütő-hadművelet.

A phenjani rezsim természetesen az 56-os események után egyre inkább igyekezett magyar kapcsolatait előbb meggyengíteni, majd fokozatosan felszámolni. A diákokat visszahívták, de egy részük inkább az illegális disszidálást választotta, sajnos így is több koreait hurcoltak vissza erőszakkal. Erről az időszakról a szerző két hihetetlenül izgalmas visszaemlékezést közöl, az egyik Zang Gi Hong, aki részt vett a koreai háborúban, és sebesült hősként kapott lehetőséget arra, hogy Magyarországon tanulhasson, aktív volt az 56-os forradalomban, majd Ausztriába menekült. A másik koreai dr. Rim Zang Dong, aki technikumban tanult és szintén sikerült disszidálnia, mindkettejük sorsát részletesen mutatja be a szerző.

Az Észak-Koreába visszakerült diákok sorsa megrendítő volt, s bár néhányuk végül még nálunk fejezhette be tanulmányait, a legtöbbjüket visszaszállították. Úgy gondolták, a magyarországi változások „megfertőzték” őket, ezért átképzésen kellett részt venniük, és bár komoly érdeklődés volt a magyar hírek, újságok iránt, végül ezeknek a beszerzése elé is akadályokat gördítettek. A legbrutálisabb eljárás a vegyes házasságok rafinált szétbontása volt, a külföldi feleségek „káros” befolyást gyakorolhattak koreai férjeikre, így a férjeket áthelyeztették vidékre, és igyekeztek akadályokat gördíteni a feleségek elé, hogy követhessék őket. A 60-as évekre már a magyar diplomaták mozgásterét is akadályozták, és folyamatosan figyelték őket, különösen a szovjet nagykövetség volt kitéve provokációknak, végül 89-ben Magyarország diplomáciai kapcsolata felbomlott Észak-Koreával.

Mit mondjak, megrendülten csuktam be a kis kötetet, különösen miután átböngésztem a mellékelt levéltári anyagok fotóját, köztük az egyik megható búcsúlevelet. Vajon mi lehet ezekkel az emberekkel ma? Élnek-e még? Gondolnak-e Magyarországra? Szívszorító…

Örülök, hogy mi még gondolunk rájuk.

Köszönöm Kéry Orsi barátnőmnek, hogy kölcsönadta a könyvet.^^