Vagyis „Megszámlálhatatlan ittlét
zsendül fel szívemben” (Rilke). Audrey Niffenegger Az időutazó felesége c.
regényben Henry DeTamble jelenvaló létével van egy kis bibi. Számtalan van
belőle. Ugyanis Henry időutazó.
Ha most valaki unottan legyint,
hogy a Vissza a jövőbe, a Terminátor vagy a 12 majom után egyáltalán mit lehet
még mondani az időutazásról, annak kifejezetten ajánlom ezt a különös regényt,
ugyanis itt még véletlenül sem a furcsa időhurkok, az önmagával való találkozás
vagy a jövő megváltoztatásának problémája tematizálódik, hanem kifejezetten az
időutazó társas kapcsolatainak gondja, nyűge, szépsége, különlegessége. A cím
is elárulja ugyanis, hogy időben száguldozó hősünk: nős. A regény ötletesen két
narrátort alkalmaz: Henryén kívül jövendőbelije, Clare is végigkommentálja az
eseményeket, megismerkedhetünk érzéseivel, gondolataival. Henry egy genetikai
rendellenességgel születik: képes saját életének korábbi és későbbi
időpontjaira ugrani, többnyire stresszhelyzetben nyomtalanul eltűnik, csak ruháit
hagyja hátra. Különösen 28 és 43 éves kora között utazgat, így mikor 28 évesen
megismerkedik a könyvtárban Clare-rel, meglepődik, hogy a lány már 6 éves kora
óta ismeri őt, mármint Henry 40 éves változatát. Rém izgalmas, ahogy az olvasó
sorra összefűzi a szétszóródó idősíkokat, hisz egyszerre van jelen Clare és
Henry közös életidejének linearitása, Clare múltbéli találkozásai Henryvel és
Henry kószálásai saját múltjába, sőt két alkalommal még a nem létező jövőjébe
is, ugyanis akkorra Henry már halott.
Képzeljétek el, hogyan zajlott le
az az esküvő, ahol az oltár előtti pánikreakcióban a férj eltűnik (elárulom:
egy másik időből egy idősebb Henry fogja kimondani a boldogító igent), vagy ha
épp a munkahely nyitása előtt egy olyan ketrecben találod magad, ahonnan nincs
kijárat vagy ha a gyermeked örökli a betegséged és az anyaméhből utazik (ehhez
csak annyit, hogy ezek a regény legbrutálisabb részei). Végül Henry családi
élete kiteljesedik, megszületik Alba, a szintén időutazó lánya, de a vég mégis
elkerülhetetlen.
Annyi minden miatt lehet szeretni
ezt a regényt! Tisztán ábrázolja a házasságot, minden romantikus maszlag
nélkül, nem ragozza túl az identitás-problémákat, mert Henry végig Clare-hez
tapasztja saját, labilis jelenvaló létjeit, Clare az a biztos pont, ahová
mindig visszatérhet. Az sem utolsó szempont, hogy Henry könyvtáros (mégpedig
egy jól fizetett könyvtáros a Newberry könyvtárban!), sok szép idézet van a
regényben eredeti nyelven és dugig van tutijó zenei utalásokkal. Élvezetes,
elsőrangú, lenyűgöző, megrázó, szép könyv!
-----------------------------------
John Steinbeck egyre
magabiztosabban lépdel fölfelé a személyes ranglétrámon, hogy helyét
elfoglalhassa privát Parnasszusomon. A Kék öböl c. könyve lenyűgöző, végtelenül
szellemes, lírai kisregény, amely már az első soraival rabul ejtett. Így ír a
megjeleníteni kívánt kikötői világról és egyben írói módszeréről:
„Hogyan is lehetne megeleveníteni
e költeményt, bűzt, fülsiketítő lármát, sajátságos fényt, hangulatot,
magatartást és álmot? Ha az ember tengeri állatot gyűjt, talál néha apró
rovarokat, amelyek oly törékenyek, hogy lehetetlen őket megfogni, mert már a
puszta érintésére is széttöredeznek, széthullanak. Hagyni kell hát, hadd szivárogjanak,
kússzanak rá önszántukból a kés pengéjére, és akkor aztán óvatosan beemelhetjük
őket a tengervízzel telt palackba. Talán ezt a könyvet is így kell megírni –
üssük föl a fedelét, és hagyjuk, hadd kússzanak bele maguktól a történetek.”
És ezek a történetek a külvárosi
kikötő figuráiról szólnak: Li Csongról, a bizalmatlan szatócsról, az előbb csövekben,
később düledező viskóban lakó csavargók bandájáról, Dokiról, aki az Élettani
Labor önkéntes száműzetésben élő kutatója és persze prostikról. Steinbeck
kiváló jellemábrázolásával egészen közel hozza hozzánk ezeket az
outsider-karaktereket, szívünkbe zárjuk őket mulatságos csetlés-botlásaik és
mélységes humanizmusuk miatt. A kisregény főleg egy, a Dokinak szervezendő buli
körül forog, a csavargók igyekeznek hálájukat ilyen módon kimutatni, de első
próbálkozásuk dévaj dorbézolássá fajul. Másodszorra azonban mindenki önmaga
fölé nő és bár Doki laborja újra az enyészeté lesz, mégis nagyon megható,
szívbemarkoló befejezésre számíthattok.
A figurák közül legjobban Doki
tetszett, ez a keleties nyugalmú, megfontolt, elhivatott kutató, aki önmagát
nem kímélve igyekszik fenntartani a kék öböl állati és emberi ökoszisztémáját.
Igazi humanista, de alakja mégis hús-vér. Íme, egy megkapó mondat róla, már
csak a kutya miatt is tetszik: „Doki kalapemelintéssel üdvözli a kutyákat,
amikor elhajt mellettük, és a kutyák fölnéznek és rámosolyognak.”
Ilyenek vannak benne.
--------------------------
Ezt a könyvet
50 forintért vettem meg egyik olvasómtól, aki épp a kuka felé szambázott vele,
mert rongyos is volt, szakadt is volt, büdös is volt: nem vette be az
antikvárium. Én viszont odavagyok a rongyos, szakadt, büdös könyvekért, érződik
rajtuk, hogy van múltjuk, olykor igen viszontagságos, mint épp ennek a Krúdy-kötetnek is.
A podolini kísértet
egy romantikus történet Görbeországból, a Mikszáth-tól ismert kellékekkel:
különc, nőgyűlölő várúr, szerelmi bánat és vérbosszú, halavány ifjú hölgy és
mulatságos figurák. A történet helye az akkor épp lengyel és középkori
viszonyokba ragadt Podolin, ahol Riminszky várúr éli különös életét, míg be nem
toppan Ancsurka és gyengédebb érzelmeket kezd táplálni irányában. Ámde ahogy
megismerjük Riminszky múltját, benne egy szerelmi tragédiával (diákéveiben
közvetve megöli házigazdája lányának, Wart Lizinek egyetlen szerelmét), lassan
kiesik kegyeinkből. És nem csak a mienkéből, hisz Wart Erzsébet „kísértetként„ visszatér
és igazságot szolgáltat. Persze van benne furfang, ármány és kemény lélektan
is.
A regény
kellemes időtöltést ígér mindenkinek, aki szeretne visszaszakadni a Mikszáth
által már bejárt és zseniálisan prezentált Szepességbe, a tót figurák közé,
különc várurakhoz, pillekönnyű várkisasszonyokhoz. Krúdy ifjúkori és különben
első sikeres regénye olyannyira tele van Mikszáth-áthallásokkal, hogy olykor
szinte már bosszantó. Vagy uncsi. Nem kell komparatisztika szakosnak lenni
ahhoz, hogy felfedezzük a nem is olyan láthatatlan szálakat Mikszáth Beszterce
ostromától A podolini kísértetig: Ancsurka és Apolka, Beszterce és Nizsder,
Pongrácz és Riminszky közt egyértelmű párhuzamok vonhatók. Mindez persze nem
csökkenti a könyv élvezeti értékét, külön bónusz benne Mik, a lakatmániás tót
és Poprád, a magyar komondor (egy helyen kuvasz?) szerepeltetése. Be is rakok ide egy képet (a könyv gyönyörűen illusztrált!) Mikről,
ahogy épp lakatokban gondolkodik:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése