Magyar-világ, klassz-kortárs

Elérkezett a rettegett hatodik hét, csupa olyan témával, amikről szerintem nem könnyű vallani, bár mindről van véleményem, mégis két témát fogok körbejárni, jelesül, hogy miért is szeretem jobban a világirodalmat a magyarnál, ezenkívül vallok még a klasszikusokról és a kortársakról is.

Ha széttekintek magánkönyvtáram polcain, megállapíthatom, hogy nagyjából 15% a magyar irodalom aránya, a többi mind világirodalom, elsősorban angol, amerikai, és francia. Ha azon elmélkedek, mi vezetett ehhez az arányhoz, részben a korábbi vallomásomban emlegetett világirodalom tanáromat, Szabó Gábort kellene megemlítenem, másrészt az irodalomtörténeti elvű magyartanítás örök balhúzását, amely Zrínyit, Tinódi Lantost és Bethlen Katát olvastat első körben, és amely ily módon elültette fejemben, hogy a magyar irodalom mindenestül sótlan, unalmas és úgy oda van tapasztva az épp aktuális történelmi-politikai válsághoz, hogy olvasása közben elkerülhetetlenül megkeseredik a szánk íze. Valljuk be, a magyar irodalom a középkortól a 19. század közepéig merő mélabú, és nem túl izgalmas, ezzel szemben a világirodalom gyakran tűnik fel a parttalan lehetőségek, idegen ízek, egzotikus kultúrák, szabad filozofálás terepének. Ez a szembeállítás persze nyilvánvalóan oktalanság, de ettől még létezik a fejemben egy ilyen distinkció, azonban nem minden téren és nem minden korszakra vonatkozóan.

Ha költészetről beszélünk, akkor szinte kizárólag magyar költők jutnak az eszembe, más nemzetek versei nem hatoltak olyan mélyen a lelkembe, nem pendítették meg azt az érzelmi húrt, nem bűvöltek el úgy képeikkel, zenéjükkel, mint a magyar költők, így Vörösmarty, Ady, Radnóti, Baka, Lator és még sorolhatnám. Talán azért van ez, mert a líra nagyon is a nyelvben él, és költői képeit gyakran a nemzet közös emlékezetéből meríti, így a nyelv birtokában csakis a magyar költészet az igazán hozzáférhető.

És itt húzzunk át a kortárs vs. klasszikus témájához, mert ha mégis magyar irodalomra vetemedek, akkor az többnyire kortárs vagy 20. századi regény. A kortárs magyarok márcsak azért is kiváló olvasmányok, mert velük lehet nosztalgiázni (pl. Garaczi Pompásan buszozunk!, Háy János A bogyósgyümölcskertész fia), felderíteni szüleink korát, a közelmúltat, ami amúgy is mindig zavaros (Esterházy Péter Harmonia Caelestis, Krasznahorkai Sátántangó), vagy egyszerűen csak szórakozni azon, hogy ráhúzzák a vizes lepedőt valamelyik aktuális jelenségre, legyen az magánjellegű (Bartis A nyugalom, Barnás Az élősködő), vagy közérdekű (drMáriás Lipót). A kortárs költészetről nem túl sokat tudok nyilatkozni, itt bizony súlyos lemaradásaim vannak, de nem különösebben frusztrál, ugyanis ha olykor rátévedek valamely posztmodern versre, rögtön el is riadok a kuszaságától, valahogy nem arra való, amire én vágyom, márpedig verset olvasni vágyódva kell. Nem azt mondom, hogy nem értem meg őket, vagy nem találom ötletesnek a technikákat, de irritál, hogy ahelyett hogy beszippantana, megrázna, vagy feldobna, kénytelen vagyok olyanokon gondolkodni, hogy ez akkor itt egy paródia-e és ezt kell benne értékelni, vagy inkább az intertextuális hálózatba gabalyodva ficánkoljak-e. Persze itt is vannak kivételek, így kapásból Orbán János Dénes, akit szerintem posztmodernnek tartanak, aztán Varró Dániel, Magyar Zoltán, Lator László, de főleg olyan nevek jutnak eszembe, melyek valószínűleg tök ismeretlennek fognak csengeni, így Tóth F. Péter, Lukácsi Péter, Kátai Tamás vagy Balogh Gyula – ők ugyanis leginkább az SZTE lapjain jelentek/jelennek meg, bár Tóth F. Péternek később lett kötete is (With new fishes of new times!)

A klasszikusokhoz, mint előző konfessziómban is említettem, viszonylag későn jutottam, riasztó vastagságuk, bő leírásaik, idegenszerű messzeségük korábban mindig lehűtötte kedélyeimet, de később fokozatosan bekebelezett ez a világ is, talán valahonnan kifejlődött bennem az időutazásnak ez a fajta képessége. A klasszikusok között persze kétségtelenül akad unalmasabb darab, kínlódással telve olvastam például Dosztojevszkij Félkegyelműjét vagy Hardy Egy tiszta nőjét, miközben élvezettel merültem alá Du Gard Thibault családjába, Tolsztoj Háború és békéjéért pedig egyenesen rajongok. A magyar irodalom klasszikusnak mondott korszaka azonban messze nem lelkesít ennyire, az egy Mikszáth kivételével, nem tudom elképzelni magam, ahogy Kazinczy, Bessenyei vagy Jókai műveit falom, ámbár Jókai iránti ellenérzéseim sokat enyhültek az Egy magyar nábob határára.

Nos, erről a témáról ennyit, megint hosszú voltam, de ez már az utolsó előtti szómenésem, szóval kitartás.