이기주: 언어의 온도

Nehéz I Gidzsu (Lee Giju) esszékötetéről írnom, mert egyfelől nem igazán kötött le, másfelől – és ez nyilván szoros összefüggésben van az előbbiekkel – nem is értettem pontosan a szövegeket, mivel a szerző igen kifinomult stílust használt dudig 한자어-kal, és bizony a magyarázó jellegű kínai írásjegyek nem sokat segítettek rajtam. Én minden koreai könyvet eddig extenzíven olvastam, vagyis szótár nélkül, ráhagyatkozva a meglévő szókincsemre és a logikámra, és - eltekintve egy-két nehezebb darabtól - eleddig ezzel a módszerrel jól vettem az akadályokat, vagyis értettem is, és még élveztem is az olvasást. Azonban itt most árnyékra vetődtem, hónapokon keresztül gyöngyöző homlokkal próbáltam kiókumulálni, hogy mi is lehet egy-egy hanjával meghintett darab lényege. Ahogy az angol fordító blogjában olvastam: <언어의 온도> is not a book for the lazy. Lusta mondjuk épp nem vagyok, de…

Persze a gond alapvetően velem van, ugyanis masszív prekoncepciókkal láttam neki ennek a könyvnek. Egyfelől több koreai ismerősöm ajánlotta és nagy élvezettel olvasta a koreai hektikus életformához illeszkedően rövid, de tartalmas írásokat, melyek többnyire egy-egy jelenetet, filmélményt, utcai jelenséget boncolgatnak, szentenciózus zárással. Még a kedvenc idolcsapatom tagjai is egymásnak adták, és ajánlották rajongóik figyelmébe ezt a kötetet. Másfelől nagyon arra számítottam, hogy az 우리말 가슴을 울리다-hoz hasonlóan valamilyen módon a koreai nyelv szépségéről, érdekességeiről, etimológiájáról fogok olvasni, de a 언어의 온도 (A nyelv hőfoka) inkább a kimondott szó hatásáról, emberi kapcsolatokról, egymásra figyelésről, szemlélődésről szól és legalább annyi angol szót boncolgatott a szerző, mint koreait.

A könyvhöz nyilván évek múlva érdemes lesz visszatérni, vagy akár kihívásnak sem lenne rossz egy-egy izgalmasabb esszét lefordítani, de valószínűleg nekem nem lesz a szívem csücske.

Bulgakov: A Mester és Margarita

Egy deszki lány kezében láttam meg a Makó és Szeged közt közlekedő távolsági buszon, és újra megkívántam. 

A Mester és Margaritát immár negyedjére olvastam el, és amennyire vissza tudok rá emlékezni, mindig más benyomást gyakorolt rám, alapvetően kellemeset. 

Gimnáziumban számomra ez egy szerelmi történet volt, sőt a par excellence szerelmi történet. Pont olyan, amilyenről 17 évesen én is ábrándoztam, egy tehetséges író és egy nem kevésbé tehetséges olvasó találkozása, melyet felsőbb, illetve ehelyütt alvilági erők segítenek a beteljesülés felé. A kedvenc szereplőm természetesen Mester volt. 

Főiskolán szerepelt a kötelező olvasmányok listáján és én nagy örömmel olvastam újra, ám ezúttal a hivatalos értelmezések rátelepedtek az élményre (csak szigorlatra olvastam újra, a szemináriumra nem), így alapvetően a leleplezés és a felforgatás motívumai ragadtak meg. Kedvenc szereplőm ekkor a szubverzív Margarita lett, imádtam azt a jelenetet, amikor szétzúzza a DRAMÍR ablakait. 

Harmadjára az olvasókörünk bűnnel foglalkozó alkalmára olvastam el, ma már elég különös ötletnek tűnik, hogy ezt a könyvet kapcsoltam a témához, noha kétségtelenül van köze hozzá. Ekkor a bibliai dimenzióra koncentráltam, és a gyávaságról, az autentikus élet feladásáról és az élethazugságokról meditáltam. A kedvenc szereplőm ekkor Pilátus és Banga kutya volt. 

És végül most negyedjére egyfelől rém szórakoztatónak találtam az egész regényt, és nagyon élveztem a plasztikus fantáziavilágot, ugyanakkor a könyv második fele meghökkentően melankolikusnak tűnt, és tele volt olyan jelenetekkel, amikre korábban nem figyeltem fel. Nem tudom, miért, de most leginkább Hontalan Ivánnal éreztem együtt, illetve azokkal, akik valahogy elszalasztották a lehetőséget egy jobb és autentikusabb életre, és pusztán ennek a lehetőségnek, a transzcendenssel való találkozásnak az emlékében élnek meglehetősen boldogtalanul.