Ahogy szeretem csinálni

Félreértés ne essék, még mindig, immáron utolsó alkalommal is, az olvasásról fogok vallani, a hetedik hét témája pedig az olvasási szokásokról és az évszakokról fog szólni.

Először is, sokféle olvasásom van – maratoni-habzsolós-szemfájós, áhitatos-hitépítős-rituális, buszos-elmerülős-mindentkizárós, pajkos-kerti-napfényes, kandallós-teaszürcsölgetős, melegházfalnaktámasztós-macskás-kutyás, kötelességszerű-csakazértis-sóhajtozós satöbbi. Az olvasás, mint többször hangoztattam, egy idilli állapot számomra, ugyanakkor mindig vegyül belé egy csöppnyi szorongás, tudniillik az elmúlásé, hogy egyszer minden könyvnek vége, vagy ami még rosszabb, egyszer talán nem lesz időm annyit olvasni, mint amennyit szeretnék. Ez a kissé kellemetlen érzés, ami minden olvasásom alján ott ülepedik, folyton további olvasásokra sarkall, amíg van idő és van könyv. Míg másokat többnyire nyomaszt az elolvasatlan könyvek száma, engem végtelen nyugalommal tölt el, ha tudatosul bennem, még rengeteg jó könyv áll előttem, a rám váró új izgalmak, életek, idők parttalansága pedig folyton tüzel új s új vizekre.

Az olvasásaim közül a legkedvesebbek a maratoni olvasások, vagyis amikor egy huzamban több órát tudok egy-egy könyvvel tölteni, netalántán egy hétvégét, pedig az efféle habzsolásoknak elég komoly következményei vannak, így csigolyafájdalmak, szemgyulladás vagy odakozmált étel, mert egy-egy letehetetlennek bizonyuló könyvet még hagymadinsztelés közben is kézben kell tartanom. Általában azonban ilyenkor hason vagy háton fekve olvasok az ágyunkon és csupán vizet veszek magamhoz, különben képes vagyok mindenről elfeledkezni. Van egy jó kis olvasós fotelom is a könyvtárszobában, azon felhúzott lábakkal, olykor-olykor kinyújtózva, képes vagyok órákig olvasni. Előszeretettel szamárfülezek, a kidekorálásról, széljegyzetről egyre inkább leszokom, főleg szépirodalom olvasásakor, de ellenállhatatlan sorokat még mindig aláhúzok ceruzával.

A rituális olvasás a Bibliához kötődik, minden reggel és este olvasom, most épp nagyon szisztematikusan és közben hegyezem a fülem, mit is akar Isten közölni épp aznapra, vagy milyen tanulságot vonhatok le – itt bizony keményen megy az aláhúzogatás és kijegyzetelés, ami nem csoda, dugig van üzenettel, bátorítással vagy épp feddéssel.

Hétköznapokon szinte csak a buszozásra korlátozódik az olvasás, itt is csak akkor, ha nincs épp beszélgetőpartnerem. Sokszor gondolkodom azon, gyakorlott ingázóként, mások hogyan képesek éveken keresztül az ablakon kibámulva napi kétszer 40 percet eltölteni, s bár elismerem a bambulás relaxáló hatását, én mégis mindig sajnálom erre vesztegetni az időt. Az olvasás ráadásul némiképp kárpótol azért, mert munkába kell menni és kellemesen zárja le az esetlegesen zűrös munkanapot. A buszon különben a teljes menekülésjelleg dominál, képes vagyok rádiószó és össznépi traccsparti mellett is elmélyülten olvasni.

A pajkos-kerti és kandallós-teaszürcsölős egyértelműen az évszakokra is utal – igenis vannak, tavaszi, nyári, őszi és téli olvasmányok, így a lányregények, sci-fik, kortársak inkább tavasszal, filozófia vagy filozofikus regények abszolúte nyárra valók, klasszikusok (különösen oroszok) inkább ősszel vagy télen. Tavasszal és ősszel előszeretettel megyek ki a kertbe egy pokróccal, és a kellemes melegben órákat olvasok, miközben hallgatom a természet hangjait, igaz néha küzdeni kell a lapok közé landoló bogarakkal. Tavaly télen készíttettük el a kandallónkat, amelynek tüzénél egészen varázslatos érzés olvasni, igazán meghitt, elbágyasztó és pihentető, különösen ha mellé herbateát kortyolgathatok.

Az állatos olvasás az egyik leggyakoribb hétvégi olvasástípusom, és amióta nagy olvasó vagyok, nem is tudom hosszabb távon nélkülözni a macskákat vagy kutyát. Ezt a fajta olvasást különben nem én alakítottam ki, hanem az állatok: amikor anyáméknál laktam, nagyon szerettem a házunk egyik kis boltívében olvasni, és Szuzka, a kutyám rászokott, hogy felugrik, és az ölembe gömbölyödik. Most már kicsit necces kutyával olvasni, Boksiri ugyanis büdös, szőrős és türelmetlen, teleszórja a könyvemet hosszú, fekete szőrével és így nem olyan zavartalan vele olvasni, nem is szokott letelepedni mellettem. Nem úgy a macskáink! Már kilométerekről kiszagolják, ha olvasok, mintha valami hetedik érzék súgná meg nekik, hogy ott gubbasztok valahol a fal tövében és lapozom a könyvemet. Rögtön az ölembe másznak, nyújtózkodnak, természetesen úgy, hogy beleejtik kis mancsukat a szövegbe, hemperegnek, vagy rámenősen rágcsálni kezdik a könyv sarkát. A macskás olvasás vége azért többnyire, hogy sok dorombolás után elszunnyadnak és békésen alszanak a könyvem alatt.

És végül kötelességszerűen is olvasok, vagy azért mert bevállaltam, és félő, számon kérik rajtam, vagy mert a könyv építő jellegű, és mint gyógyszert lenyomom a torkomon. Ilyenkor meghatározott mennyiségeket szoktam előirányozni, amit teljesíteni kell, mint az ukázt. Szerencsére ilyenből nem sok van.

Néhány csip-csup az olvasásaimról még: könyvjelzőt használok (legkedvencebb: Sansa Koreás könyvjelzői, vagy húgom k-popos alkotásai), mindig elolvasom a könyv első és utolsó sorát, amikor megveszem (de olvasás előtt nem), mindig beleírom a nevem a cím alá és egytől háromig csillagozom, minden könyvemnek van leltári száma, amit a címlap jobb alsó sarkára írok, vezetem a megvásárolt és elolvasott könyvek listáját. És ami a legfontosabb: mindig van nálam könyv, bárhová is menjek.

PS: Pável kedvéért – igen, szoktam meztelenül olvasni.