핫토리 유키: 고양이의 ​기분을 이해하는 법

Miután a kutyatartásról is olvastam koreaiul könyvet, kézenfekvőnek tűnt, hogy egyszer majd egy macskásat is besorolok. Köszönhetően az én kedves barátnőimnek, Anitának és Zsófinak, akik ajándékként megleptek ezzel a könyvvel egyenesen Szöulból, ez a pillanat sokkal hamarabb elérkezett, mint hittem. Köszönöm szépen, lányok! 

A könyv egy-egy páros oldalon keresztül foglalkozik a macskák testfelépítésével, viselkedésével, azokkal a tevékenységekkel, amiket naponta el kell végeznünk ahhoz, hogy egészséges és hosszú életű társra találjunk a macskánkban, részletesen foglalkozik azzal, hogyan gondozzuk és simogassuk a macskát, és hogyan alakítsunk ki számára megfelelő életteret otthonunkban. Végül hasznos táblázatokkal zár, melyből megtudhatjuk, milyen nevelési jellegzetességekkel bírnak a macska életszakaszai, milyen betegségek érhetik és mik ezek szimptómái, vagy hogy milyen összetételű és mennyiségű táplálékot adjunk az állatnak. 

A japán szerző által írt könyv címe talán a Hogyan értsük meg macskánk hangulatait? lehetne, és miközben olvastam, többször is eltöprengetem azon, vajon mit szólna ezekhez a tanácsokhoz a magyar laikus vagy kevésbé laikus macskatartók többsége, különösen a vidékiek. Az senkinek nem újdonság, hogy ha macskánk van, és szeretjük ezt a jószágot, akkor az egyet jelent azzal, hogy igyekszünk kiszolgálni az igényeit, mitöbb az ízlését vagy a szeszélyeit. Alkalmazkodunk hozzá. Az viszont számomra is újdonság volt, hogy a macska fogát minden nap meg kellene mosni, a legjobb neki, ha benn tartózkodik, és soha nem megy ki a házból, vagy hogy alkalmasint kölyökkorában ketreccel védjük a viszontagságoktól. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a könyv elsősorban a nagyvárosokban élő macskatartókat célozza meg, akik időben ivartalanítják az állatot, így aztán a szerző nem is szán sorokat az elletésre és a kis cicakölykök gondozására. De talán a legkultúrspecifikusabb vonás a „mi a teendő földrengéskor” fejezet volt, hisz Japánban erre soha nem árt felkészülni. 

Nem lehet elmenni szó nélkül a könyv übercuki illusztrációi mellett, melyeknek főhőse egy tarka cica és a szemüveges gazdája, aki persze mindent megtesz macskájáért. Ugyanakkor a könyv szépséghibája, hogy a fekete mellett egy narancsszínbe hajló nyomdafestéket is használ, ráadásul egyes információkat érthetetlen okból kisebb betűkkel is szedtek ezzel a lehetetlen színnel, így bosszantó mód a kissé sárgásabb lámpafényemnél egyszerűen képtelen voltam elolvasni a -7.00-es szemüvegemmel. (Nagyítóval meg kényelmetlen volt.) Igen, effektíve ez azt jelenti, hogy számomra ez a könyv csak napvilágnál volt olvasható. 

Összességében bár nem feltétlenül értettem egyet minden ötlettel, jó néhányat megvalósítottam KisMitze nagy örömére, így több helyen is van most már alvóhelye a házunkban, a napi 20 perc hasisimi mellé aktív játékot is kap és szerintem az etetőtálkája is kényelmesebb lett.

Jól rejtsd el a boldogságod, ha bánatos vagy...

Az első Murakami-regényem, Karácsony előtt egy nappal, nem is tudom, legszívesebben egyetlen sort írnék róla, ami arról szólna, hogy nem értem. Helyette most írok róla hosszabban, hogy például, miért nem értem A határtól délre, a naptól nyugatra c. könyvet, illetve hogy mindezek ellenére miért is nem tudtam letenni.

Egyrészt arról van szó, hogy nem szeretem azokat a könyveket, amelyek azt állítják, hogy az élet értelme és boldogsága egy másik emberben található, különösen nem hiszem el, ha ezeket az embereket az úgynevezett szerelem köti össze. Mondjuk Murakami javára legyen írva, hogy Hadzsime, a főhős élete olykor álomszerű, jazz-es ködbe olvad, amitől az a benyomásunk támadhat, hogy az a bizonyos nagy-nagy szerelem, mely a gyermekkori idillt követően a harmincas évek derekán visszaköszönni látszik, csupán egy álom vagy kényszerképzet. Viszont mintha egyben azt is állítaná az író, hogy végeredményben ez tökmindegy - az ember akkor is mélabús lesz tőle, üresnek érzi az életét a szenvedélyes szerelem nélkül és öngyilkossági gondolatok fogannak meg fejében esős hajnalokon, ha pusztán ábrándozik egy olyasfajta szerelemről, mint amilyen Hadzsime és Simamotó kapcsolata.

A regény tulajdonképpen Hadzsime életéről szól, ami szerintem egyáltalán nem érdekes, szinte csak a nőkhöz fűződő kapcsolatait ismerjük meg, pedig sokat olvas, de csak egy könyvről tudunk meg valamicskét - ez nagyon irritált. Hadzsime egyedüli gyerek, ami akkoriban Japánban még ritkaságnak számított és úgy tűnik, különösen fontosak számára az emberi kapcsolatok, különösen a szintén egyke Simamotóhoz fűződő gyerekkori barátság. Viszonyukat közös olvasmányok és zenei élmények erősítik, de aztán a sors szétsodorja őket. Most nem írom le, mi történik Hadzsimével mire újra összekerül Simamotóval és végre egyesülhetnek a mámor ölelésében, de igazából azt kell mondjam, semmi különös. Lamentálások a sivatagról a koktélok fölött, a házasélet kényelme, tőzsdecsalás és suicid álmok. 

Ugyanakkor az elmúlt hónapok olvasási tempójához képest ezt a könyvet villámgyorsan befaltam, mert Murakami stílusa és - bevallom - vonzó melankóliája, most nagyon magával ragadott, így hát biztosan fogok még tőle olvasni, kommentbe kérem a javaslatokat. (De inkább filósat, ne szerelmeset!)

A méltóság útjai

Kazuo Ishiguro regénye, a Napok romjai tipikusan az a könyv, amiről ha most nyilatkoznom kell, elfog a gyomorgörcs: képes leszek-e mindent elmondani, amit ez a könyv állít vagy kérdez, képes leszek-e leírni azt a káprázatos nyelvi stílust, ami végigborzongatott mindannyiszor, amikor kinyitottam a könyvet, magyarán át tudom-e adni a tökéleteset?

Számomra ugyanis a Napok romjai egy hibátlan regény, minden benne van, amit szeretek: elegáns filozofálás és egy hihetetlenül érdekes karakter. Ő nem más, mint Mr. Stevens, egy hajdan volt nagy arisztokrata és politikus házának, Mr. Darlingtonnak a főkomornyikja, aki viszont ma (1956) már csupán egy érthetetlen humorú amerikai férfi szolgálója, ráadásul munkaerő-gondokkal. Mr. Stevens lehetőséget kap egy kis kikocsikázásra, amit összeköt hajdan volt házvezetőnője, Miss Kenton meglátogatásával, tervei szerint azzal a szándékkal, hogy visszacsábítsa Darlington Hallba. Ennyi a kerettörténet, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az események nem a külső helyszíneken, hanem Stevens emlékeiben és gondolataiban rajzolódnak ki. Mr. Stevens ugyanis a maga csendes módján egy filozófus, etikus, aki leginkább a méltóság mibenlétén töpreng, megkülönböztetve az arisztokratikus méltóságot a szolgáló méltóságától. Ez utóbbira jellemző az érzelmek és gondolatok elfojtása, szolgálatba állítása, a szereppel való tökéletes azonosulás, a hibátlanságra való törekvés vagy az uraság becsületességének soha meg nem kérdőjelezése. A legmurisabb, bár olykor inkább tragikomikus, amikor Mr. Stevens úgy fogalmaz meg valamit remekbeszabott mondatokkal, hogy azzal még véletlenül sem állít semmit, nehogy azzal zavarja meg az uraságot, hogy valami sajátosat állít, esetleg véleménye van. A kellemes, csöndes háttérzene – ez Mr. Stevens a Darlington Hallban.

De mi van akkor, ha egyes érzelmeknek fontosabbnak kellene lenniük, mint a szolgálat? Vagy ha olyan intenzívek, hogy elfelejtünk uralkodni rajtuk? Nos, Mr. Stevens ilyenkor elbújik vagy hazudik –  egy szolgálatának élő férfi nem vigasztalhat meg egy nőt, ha épp világrengető események zajlanak a szomszédos szobában, nem foghatja le édesapja szemét halálos ágyán, ha épp hivatják. Mr. Stevens szinte végig úgy tűnik, hisz a méltóságról szőtt ábrándjaiba, még akkor is, ha kiderül, hogy Mr. Darlingtonról sem lehetett volna megmintázni a becsületesség szobrát, és ezen a ponton érezhetjük leginkább, hogy Mr. Stevens becsületessége kényszeres és olykor kevéssé hiteles.

De végül is hazugság és önáltatás ide vagy oda, Mr. Stevenst szeretni kell, régivágású férfi egyenes derékkal, mindig az alkalomhoz illő, kifinomult kifejezésekkel, aki minden energiáját a humorérzék kifejlesztésének szenteli, mert úgy tűnik, csak így lehet majd elviselni a romokat, amik az elmúlt napokból maradtak.

Kazuo Ishiguro könyve egy mestermű, végtelenül magával ragadó, megindító és elgondolkodható.

Kamaszos düh kerámiakardokkal

Nos, számomra nyilvánvaló, hogy a Truancy esetében egy par excellance kamaszkönyvvel van dolgunk: kamasz az írója és a célközönség ugyancsak az iskolapadokban senyvedő tizenévesek serege, gyanítom ők első sortól az utolsóig élvezték az amúgy tényleg sodró lendületű regényt, és nem tűnt fel nekik, hogy bizony itt-ott igencsak kilóg a lóláb. Bevallom, én a mai napig erősen kötődöm ehhez a korszakomhoz, épp ezért roppant elnéző vagyok Isamu Fukuival szemben, megbocsátom neki a rém sablonos történetet, az elnagyolt karaktereket, az egydimenziós felnőtt-ábrázolást, a giccses naplementéket, a túlontúl bölcs és halálmegvető bátorságú tinédzsereket, a sztori döccenéseit, egész egyszerűen csak azért, mert erős a gyanúm, hogy Isamu egy tök jó arc. És ezúttal ennyi nekem tényleg elég is volt.

A történet elég közismert és a híresztelésekkel ellentétben, a diákok és exdiákok által kivégzett emberek tömkelegén kívül, nem sok köze van a Battle Royalhoz, inkább közelít a disztópiák világához. A Városban háború dúl, a két fél: a szigorú polgármester és tanfelügyelői, illetve az iskolákból kicsapott, lázadó fiatalok, akik szervezetbe tömörülve alkotják a Truancy-t. (Az egyik zavaró momentum különben, hogy a forradalmár csapatban alig van lány, bár igaz, hogy az az egy, aki mégis van, vezető pozícióban áll.) Szóval kezdik kicsiben, aztán egyre jobban elfajul a lázadás, végül minden káoszba torkollik. Közben feltűnik egy érdekes kívülálló, Tack, aki testvére halálának bosszúja és a truantok iránti bajtársi érzelmek közt vívódva küzdi magát célja felé, de a végkimenetelt most fedje homály. A kedvenc karakterem, a szintén eltúlzott vonásokkal megfestett Umasi volt, aki folyton könyveibe temetkezve igyekszik megőrizni sztoikus nyugalmát a felbolydulás közepette, és hiába a szuper harci képességei, egyelőre a pacifizmus pártján áll.

Mit mondjak, a történet totál kiszámítható, még a nagyobb poénokat is olyan rosszul süti el az ifjú író, hogy nem koppan elég erőteljesen, nem értjük mit is akart Edward figurájával, aki a nagy büdös semmiből kerül elő és kis híján összeroppantja a truantok seregét egy remek, mélypszichológiát sem nélkülöző bravúrral.

Szóval sok minden van, amit nem értek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a regényt alig bírtam letenni, hogy rettentően élveztem olvasni és egy kicsit visszaröppentett abba az időbe, amikor az iskolába járás egy végeérhetetlen, elnyomó és sokszor igazságtalan időpocsékolásnak tűnt.

Szigorú és véres

Takami Kósun regényére már azóta fenem a fogam, amióta a filmet megnéztem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna ez a kissé esetlen és humortalan alkotás, amely a regény olykor szinte vadromantikus hangulatát tökéletesen nélkülözi, de mégis piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez regényben. Röviden: egész jó. Persze ebben benne van vonzódásom a disztópiákhoz és a kamaszokról szóló regényeket is szeretem, aBattle Royale ráadásul távol-keleti tematikájú is, szóval eleve pozitív előítéletekkel közelítettem az amúgy lelombozóan vaskos kötethez.

Aztán elég hamar kiderült, hogy olyan részletesen nem ismerjük meg ezt az elfajzott, diktatórikus Japánt, ahol az emberi közösségek megbontásának egyik módszere egy kegyetlen játék, melynek lényege, hogy egy kisorsolt gimnáziumi osztályt egy szigetre visznek, ahol le kell ölniük egymást a tanulóknak, így veszi elejét ez az ország a bizalom kiépülésének ember és ember között. Márpedig a lázadások egyik alapja, a bizalom – vagyis hogy pontosan ugyanúgy érzünk az elnyomó hatalommal szemben, ezért összefogunk. Az elnyomókat itt is a felnőttek képviselik, noha hullanak a kiválasztott nebulók szülei, tanárai is, akik védelmükre kelnének, ugyanakkor ez az éles szembenállás nagyon hasonlított a Truancy alapszitujához is. A Program tehát egy pszichológiai kísérlet is egyben, amellyel a közvéleményt sokkolják, de a regény valójában több etikai kérdést is boncolgat, és gyakorlatilag a tanulók döntésein keresztül láthatjuk, melyik vezet célra, melyik vezet a biztos halálba, kiknek adatik meg az erkölcsi győzelem, vagy a nemes halál. Márpedig a Siroiva Középiskola tanulói között szép számmal akadnak érző szívű, együttérző, praktikus gondolkodású fiatalok, hősszerelmesek, sőt technikai zsenik is. Nekem úgy tűnik, Kósun azt üzeni Kavada, Súja és Noriko kapcsolatát és történetüket állítva a középpontba, hogy egy ilyen gyilkos küzdelemben is a szeretet, az együttérzés, egymás segítése és persze némi ravaszság segíthet át a leginkább. Persze helyet kapnak az ellenpólusok és a velejéig gonoszok is, akiket vagy sikerül felmentenünk (Micukó), vagy sem (Kirijama). Számomra olykor meghökkentő volt az osztály szerelmi kapcsolatainak, mitöbb bonyolult hálójának kibontása, furcsa volt, hogy a nagy vérengzés és arcunkba fröccsenő agyvelők közepette szenvedélyes szerelmek szövődtek, az érzelmek, amelyeket az osztályterem kiegyensúlyozott keretében eltitkoltak egymás elől, most mindennél fontosabbá válnak, így például a legtorokszorítóbb történet Szugimuráé, aki egész végig szerelmese nyomába szegődik, míg végül épp az imádott lény végez vele. Az egyik legkedvencebb karakterem mégis talán Sindzsi volt, aki MacGyvert meghazudtoló ügyességgel készített bombát a szigeten gyakorlatilag hulladékból és hekkelte meg az állam gépeit, bár elismerem alakjában bőven van túlzás.

A könyv azonban érdekessége, izgalma mellett olykor kifejezetten unalmas, még akkor is, ha a halálnemek kellőképp változatosak, nekem olykor elkalandoztak a gondolataim, és persze sok képtelenség is van benne, például a hősök biológiai szükségleteire vonatkozóan (vagyis hogy nincsenek nekik), illetve nagyon kevés volt a társadalomrajz.

Mindenesetre el lehet merengeni azon, hogy mi történne, ha ugyanilyen feltételekkel ébredne osztályunk, munkaközösségünk egy nem túl szép jövőben egy lakatlan szigeten?

Japán énekek

Szoktam én mondogatni fejcsóválva, hogy nem értem én a japán irodalmat, és tényleg, alig van japán író, aki közel áll a szívemhez. A populárisabb műfajokban valahogy sokkal nyerőbbek (Truancy, Battle Royale), a szépliteratúrában viszont lassúak, búskomorak és pepecselőek. Persze itt is vannak kivételek, de az eddigi olvasmányaim valahogy épp ilyenek voltak. Ennek ellenére nem adtam fel és most, hogy Fukadzava Hicsiró elbeszéléseihez értem, úgy érzem nem hiába. Bár Fukadzava írásai sem körömrágásig izgalmasak, mégis valami olyat mutat meg Japánból, amit mintha a korábban olvasott írók elkendőztek volna, vagy nem tartottak fontosnak, vagy ki tudja, talán köztudomású volt és nem nagyon számoltak nyugati olvasókkal. Fukadzava írásaiban ugyanis a 20. század első felének japán vidéki életét ábrázolja, és ha lehet hinni az életrajzoknak, igencsak hitelesen, természetesen az unikális japán mélabúval megfűszerezve, elbeszélései nyomokban Akira Kuroszava filmjeire emlékeztettek.

A címadó elbeszélés, a Zarándokének, talán a legsikerültebb darab, egy amúgy ténylegesen létezett japán szokás drámai leírása, a 60. életévüket betöltött idősek egy hegyre vonulnak meghalni, egészen pontosan a fiuk cipeli föl őket. Ha szerencsések, aznap esik a hó és a fagyhalál jótékonyan átsegíti őket. A Zarándokének egyik érdekessége, hogy a végtelenül szeretnivaló Rin anyó teljesen természetesnek és helyénvalónak tartja ezt a szokást, még akkor is, ha ő maga ereje teljében van, amit szinte már szégyell is. Lélektanilag egy hihetetlenül összetett problémát ábrázol Fukadzava, hisz egy mélyszegénységben élő család életét mutatja be a szűkösség konflikusaival, amely kénytelen kalkulálni az életekkel, csak akkor születhet gyermek, ha egy éhes szájjal kevesebb lesz, ugyanakkor az író egyértelműen szimpátiát érez Rin anyóval, aki bár elfogadja sorsát, sőt idő előtt elindul a halálos zarándokútra, mégis olyan életrevaló. (Különben érdemes elolvasni adalékként ehhez Sánta Ferenc Sokan voltunk c. novelláját, amely hasonló szituációt ábrázol, de magyar viszonyokra vonatkoztatva.)

A másik kedvenc elbeszélésem Az Aki-vidék felhőénekei, ami egy hirosimai atomrobbanásban megvakult nő küszködéseit festi fel, az érdekessége egy régi japán énekben rejlik, amely színes felhőkről szól, és melynek értelme egészen más interpretációt nyer a megvakult asszony gondolataiban.

Egészen különleges a Tokió hercegei c. írás, amely simán felkerülhetne a minimalista írásművek polcára, Fukadzava a japán elveszett nemzedéket mutatja be, nem kevés iróniával, de ugyanakkor mély együttérzéssel, olyan fiatalokat, akik a háború után céljukat vesztve Elvist hallgatnak, az amerikai dalszövegek bűvöletében élnek és olyan világról ábrándoznak, amelyben nincs kötelesség és nem kell megfelelni a szülők elvárásainak.

A kötetben két hosszabb elbeszélés is van, a Hömpölygő Fuefuki és a Kósui bölcsődal, melyek családtörténetek arról a vidékről, ahonnan különben maga az író is származik. Az első még a világháború előtti vidéki életet mutatja be, annak minden nyomorával, közösségi konfliktusaival. A főleg földmunkából, kereskedelemből élő parasztokat nemcsak a természet viszontagságai, a szeszélyes Fuefuki folyó sanyargatja, de a vidéken uralkodó uraság, aki szinte bármilyen okkal megölhette parasztjait, vagy ha úgy szottyant kedve és háborúzni indult szomszédjai ellen, elhurcolhatta a fiatal férfiakat. A Kósui bölcsődal szintén egy család széthullásának története, de itt már a 40-es években járunk, a vidékiek fiatal férfijai már nem az uraság szolgái, hanem évtizedekre Amerikába indulnak, hogy megalázó munkával megkeressék a családalapításhoz, megélhetéshez szükséges pénzt. Azonban kitör a II. világháború, egyre kevesebbet ér a keservesen összegyűjtött pénz és végül szintén a kényszerű katonáskodás lesz a férfiak sorsa. Mindkét elbeszélést valamiféle könyörtelen személytelenség hatja át, mintha a japánok teljesen ki lennének szolgáltatva körülményeiknek, és bármennyire is igyekeznek alkalmazkodni hozzá, végül a sorsuk a széthullás lesz, még ha Fukadzava mindkét elbeszélésben olyan nagyszerű anyákat szerepeltet, akik akár az életüket is feláldozzák fiukért.

Úgy gondolom, Fukadzava Hicsiró kötete igen fontos adalék a mai Japán megértéshez, ajánlom mindenkinek, fillérekért kapható az antikváriumokban.