A 38. szélességi foktól délre

Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy Észak-Korea maga a pokol, ezzel szemben Dél-Koreában paradicsomi állapotok vannak. Hiszen ott nincs kommunista diktatúra, a képeken szépen világít, annak ellenére, hogy szinte a nulláról indult a japán megszállás, majd a koreai háború után, jelenleg a 14. legerősebb gazdaságú állam, ami miatt koreai csodaként is emlegetik ezt az elképesztően meredek GDP-növekedést.

Csakhogy mindennek komoly ára van, elég csak józanul végiggondolnunk azt a tényt, hogy a koreai háború óta (1950-53) mind a mai napig amerikai csapatok állomásoznak Dél-Koreában. Ugyan katonai diktatúráról már nem beszélhetünk, de miután Amerikának komoly érdekei fűződnek, elsősorban hadászati-stratégiai érdekek, az ázsiai jelenléthez, vajmi kevés az esélye annak, hogy mostanában távoznak.

Kalmár György könyve, a Szöulból jelentem is mentes az illúzióktól, olykor mintha kifejzetten piszkálódna is a szerző, igyekszik belátni a díszletek mögé - mindezt 1987-ben, a szöuli olimpia előtt. Leginkább Korea szupergazdasága érdekli, gyárakba látogat, így például a Daewooba, ahol egy átlag munkás napi 12 órát dolgozik, a vezető pedig akár 16 órát. Dél-Korea híres olcsó munkaereje és a koreaiak elképesztő munkabírása az egyik titka a híres gazdasági csodának, csak épp ez nem az ottani emberek döntése. Sokat olvastam arról, hogy a napi 12 órás munkanap az átlagos, évente pedig három nap szabadság jár nekik, fizetésük pedig egyáltalán nem kiemelkedő, túlórát például csak reggel 7 és este 7 utáni időszakra kapnak. Kalmár, aki könyvében főleg az elmúlt évek belpolitikai viharairól ír, részletesen elemzi azokat a folyamatokat, melyek elsősorban a munkások érdekeinek érvényesítését, így a szakszervezetek létrehozását, másrészt pedig a kettészakadt Korea demokratikus egyesítését tűzik ki célul. Ne legyenek illúzióink, Dél-Koreában sokáig tilos volt baloldalinak lenni, aki megkérdőjelezte a fennálló rendet, azt észak-koreai kommunista kémnek bélyegezték és átnevelő (reorientációs) táborba került. Mindez olyan tragédiákhoz vezetett, mint a kvandzsui diáklázadás és annak amerikai vérbefojtása. A lázadás közvetlen kiváltó oka Kim Dae-Jung letartóztatása, a Kvandzsuban felvonuló tömeg követelte a demokratikus jogokat, a rögtönítélő bíróság eltörlését, a katonai diktatúra beszüntetését - az amerikai válasz a tömegmészárlás volt (1980).

Kim Dae-Jung a dél-koreai politikai élet egyik legmeghatározóbb alakja, célja elsősorban a két Korea közti kommunikáció megindítása, az ország újraegyesítése, a demokratikus jogok bevezetése. A katonai rezsim természetesen nem nézte jó szemmel Kim Dae-Jung népszerűségét, 1973-ban egyszerűen elrabolták, bepasszírozták egy csomagtartóba és ha nem avatkozik bele Amerika, akkor meg is ölik. (S bár a könyv erről még nem írhatott anno, de Kim Dae-Jung 1997-ben történelmi győzelmet aratott Dél-Korea első békés választásán, 2000-ben pedig Nobel Béke-díjat kapott az Észak-Koreával való tárgyalásokért.)

1987-ben Szöul nemcsak az átalakulások miatt érdekes, hanem a közelgő olimpia miatt is. Az 1988-as olimpia kitörési lehetőséget jelentett Dél-Koreának, mind gazdasági, mind politikai tekintetben, hisz diktatórikus államban nehezen képzelhető el ilyen sportesemény (azért erre is volt példa Hitler idejében, ez a párhuzam különben kísértette is a koreaiakat) - érdekes adalék, hogy az olimpián Korea egyetlen csapattal indult (értsd: észak és dél együtt), míg az idei focivébén külön indultak. Hát, itt tartunk most.

Kalmár György könyve szerintem nagyon hasznos, olyan eseményekre irányítja a figyelmünket, amik nem közismertek, ugyanakkor hiányoltam Szöul mindennapi életének, a szöuli emberek bemutatását, így egy kicsit tömény volt.