온유 - 키 - 태민: 태양의 아이들

Aki ismer, tudja, mennyire irtózom a mediterrán éghajlattól és soha életemben nem vágytam Magyarországnál sokkal délebbre, mégis a koreaiak kedvéért, ha csak képzeletben is, de hajlandó voltam kiruccanni Barcelonába. Sőt. Egészen megkedveltem ezt a nyugodt és kellemes várost, már ha lehet hinni Dél-Korea egyik legjobb fiúbandájának, a SHINee három tagjának, akik a várost körbejárták és tapasztalataikat megosztották a „Nap fiai” c. útikönyvükben.

A könyv írói, Onew (이진기), Key (김기범) és Taemin (이태민) fiatal popzenészek, akik kvázi kimenőt kapnak menedzserüktől Spanyolországba, de persze jó koreai módra összekötik a kellemest a hasznossal, így szabadságukról egy képekkel gazdagon illusztrált, izgalmas és olvasmányos, ugyanakkor nagyon hasznos és informatív könyvet készítettek. És ha igazságosak szeretnénk lenni, akkor egy rejtélyes K nevű illetőt is a szerzők közé illene sorolni, aki nagy valószínűséggel egy Spanyolországban élő koreai srác, akivel véletlenül futnak össze Macba városrészben, ahol K előzékenyen gördeszkázni tanítja a SHINee-fiúkat, de ezen túlmenően elkalauzolja őket a városban.

A könyv logikus felépítésű, jól áttekinthető, a könyv elején megismerhetjük a várost és a fontosabb

városrészeket, az utakat, látnivalókat, jó éttermeket, múzeumokat, kávézókat, üzleteket, és nemcsak rövid leírásokat olvashatunk ezekről a helyekről térképpel, de jelzik az árakat is. A koreaiak jellemzően nem a legdrágább helyeket részesítik előnyben, inkább a jó hangulatot és az előzékeny kiszolgálást. A könyv második része személyes beszámolókat, benyomásokat is tartalmaz, a SHINee rajongói, így jómagam is, élvezettel olvastam Onew, Key és Taemin naplóbejegyzéseit, amelyeknek a legizgalmasabb része persze a kulturális sokk-hatások leírása. Taemint például ledöbbentette, hogy a tengerparton tusolás közben levetkőztek (ahogy ő fogalmaz: „hirtelen előtűnt egy fehér ülep”), Onew-t pedig meglepte hogy egyáltalán van rizs Spanyolországban, ráadásul ugyanolyan jó, mint a koreai. De meghökkentőnek találták a sziesztát és laza munkaidőt (későn nyitnak, sok üzlet 15 órakor bezár, és a legtöbb 19 óránál nincs tovább nyitva), a teraszokat és az együttélés intézményét, és eléggé lelombozta őket, hogy a spanyolok alig használják a légkondit (a koreaiak nyáron szeretik 18 fokra hűteni a belső tereket). A beszámolók alapján a SHINee-fiúk igencsak élvezték a koreai palli-balli életstílushoz képest lelassult európai fílinget, sokat írtak a koktélokról és a teraszokról, a szieszta csöndjéről, amikor csak lődörögtek, az embereket pedig nagyon segítőkésznek és kedvesnek találták, de persze a negatív tapasztalatokat is leírták. Key például imádja David Guetta-t és szeretett volna bejutni a koncertjére, de hiába öltözött át kétszer is, az ajtónálló hölgy a dress code-ra hivatkozva nem engedte be, egy alkalommal pedig majdnem meglovasították a menedzserük mobilját. De mindezek ellenére a spanyolok nagyon szívélyes emberek, egy kétgyerekes pár például vendégül látta a srácokat egy paella-partira, ahol Onew is szakácskodott, és ugyancsak Onew találkozott egy bácsival, aki kólával kínálta volna, miután Onew a Ringdingdong „rocka rocka rocka…” sorait dúdolta (ami rejtélyes módon kólának hangzik). A legizgalmasabb rész Key fejezete, ami az utcai művészetet mutatja be, nagyon sok jó graffiti-fotót is közölnek és főleg a deszkások világát ismerhetjük meg. Természetesen jó sok gasztro rész is van, az éjszakai életről is fejezetek, a flamenco és tabullao bárokról, de ezek engem nem nagyon fognak meg. Jóval érdekesebb volt a város építészetének bemutatása, elsősorban Gaudi, de nagyon izgalmas volt a focimán Taemin fejezete is az FC Barcelona-ról, itt nemcsak a sportcsarnok, múzeum és a szuvenírbolt került bemutatásra, de a csapat történetét is röviden összefoglalták és még arra is fény derült, hogy valójában a csapat katalán. Természetesen nem marad ki Picasso és Miro sem – ez szintén Key asztala volt, a lusta, hangulatos mellékutcákat pedig Onew mutatta be.

A könyv végén a legfontosabb utazási infókat olvashatjuk, így az információs bódékról, tömegközlekedésről, taxikról, bicajkölcsönzésről, terület és úti cél szerint csoportosítva a szálláslehetőségekről is olvashatunk, hasznos weboldalakkal, de itt tájékozódhatunk a spanyol márkákról is. Egy kétoldalas jegyzetben megtanulhatjuk a legalapvetőbb spanyol kifejezéseket, persze muris koreai átirattal.

Nem véletlen, hogy a könyvet a Talk to me in Korean csapata is ajnározza, ugyanis kiváló anyag a koreaiul tanulóknak, szerintem középhaladósoknak elsősorban. Nincsenek benne bonyolult szavak, bár én vagy tíz oldalnyit kiszótáraztam, és változatos szövegtípusokat tartalmaz a leírásoktól kezdve a naplón keresztül a párbeszédig. Nagyon meglepő volt a konglish szavak aránya, például 식당 helyett rendre 레스토랑-t írtak, de olyan rémségek is előfordultak, mint a 컬러풀하다 (az angol colorful szóból).

Mondanom sem kell, hogy a shawoloknak a könyv egyenesen kötelező, a város látványosságai mellett nagyon szép, ízléses képeket készítettek a SHINee három tagjáról séta, mókázás, szieszta vagy épp macskázás közben. Köszönöm Nominak, hogy kölcsönadta féltve őrzött kincsét és elutazhattam Onew-val, Key-jel és Taeminnel ebbe a kellemes, fűszeres és meleg hangulatú városba.    

A könyv trailere: http://www.youtube.com/watch?v=mWa3bnFbg3I

Philip K. Dick: A halál útvesztője

Ezzel a könyvvel végre levegőhöz jutottam a lassan két hónapja tomboló olvasási csömörömben, mert annyira remek volt, hogy nem is tudtam letenni, két nap alatt kivégeztem. Ezen mondjuk nincs mit csodálkozni, PKD mestere a sci-finek, a rejtélynek, a metafizikának. A halál útvesztőjét is belengi az a fajta referenciapont nélküliségből fakadó bizonytalanság, ami olyannyira jellemző PKD-re, nem tudjuk belőni, mi is a valóság, mert a felvázolt világban a metafizika valóságos testet ölt. PKD-nél ezúttal ez a világ: hívő, bár nem vallásos, bármikor válaszolhat az imára a Létrehozó, esetleg közvetít a Közbenjáró, vagy épp megváltoztathatja az életedet a Földönjáró. Így jár az egyik hősünk is, aki tizenharmadmagával egy különös bolygón találja magát, ahonnan nincs menekvés, ellenben különös, időnként feltűnő „épület” teszi izgalmassá a mindennapokat, egy meghökkentő sárkány duplázza a tárgyakat, esetleg válaszol a kérdésekre, ráadásul a vegyes társaság tagjai egyszer csak hullani kezdenek. Kicsit Tíz kicsi néger fílingje van, de annál sokkal, de sokkal izgalmasabban tekeri a szálakat PKD, és nem maradnak el a pszichológiai-filozófiai eszmefuttatások sem arról, hogyan is lehetne túlélni egy ilyen szituációt. A történet vége elképesztő fordulatot vesz, amit előre talán részben lehet is sejteni, de még így is kapunk egy kis sokkot és egy kis metafizikát a végére, úgy tűnik az ember szorult helyzetében önkéntelenül is megálmodja a segítő szándékú Istent. És az álmok olykor valóra válnak.  

Robert Harris: A szellemíró

Egy elképesztő méretű, közel 1 hónapja tomboló olvasási csömörrel küszködök, ha elkezdek olvasni, mindenféle zavaros gondolat támad bennem, aminek semmi köze az olvasottakhoz, rém bosszantó. Ez lehet különben, hogy a végigerőltetett Lessing-mű hatása, mert azóta egy, azaz egy könyvet sikerült elolvasnom, ha leszámítjuk azt az angol nyelvű tanulmánykötetet, amely a koreai hagyományos maszkjátékokról szólt és persze elképesztően izgalmas volt. Azóta bepróbálkoztam egy Huxley-val, ez volt A vak Sámson, és szerintem az egy jó könyv, csak én nem voltam abban a hangulatban, hogy az élet nagy kérdéseiről merengjek, hogy akkor bal vagy jobb, fekete vagy fehér, a szavak vagy a dolgok satöbbi. Ekkor gondoltam, hogy leemelem a polcról Harris A szellemíró c. könyvét és az első, amit konstatáltam, hogy ez nem az a szellemírós könyv, amire gondoltam, mert azt Michell írta, de azt nem árazták le mostanában a Szandiban... De végül is adtam esélyt a politikai kriminek, mert a fülszöveg szerint lebilincselő és izgalmas, pont erre vágytam. De hát, bevallom, a krimi műfaj úgy egy az egyben eléggé untat, ha nincs mondjuk jó kis sci-fibe ágyazva (Asimov), vagy nincs megfűszerezve valami posztmodern  kavarással (Borges, Auster), és Harris könyve szerintem vajmi kevés izgalmat vagy meglepetést tartogatott. Ráadásul semmi közöm az angol politikához, így nem tudtam együtt örülni Pávellel, aki rögtön tudta, mi a szitu, és hogy a könyv milyen kritikákat fogalmaz meg Tony Blairrel kapcsolatban. Nekem, mint politikailag alulművelt embernek, ez a regény meglehetősen közepeske volt, erőltetett humorral (okés, a Harry Potter-t olvasó biztonsági őr tényleg telitalálat), rettenetes szófordulatokkal és itt-ott komoly nyelvhelyességi bakikkal. A sztori legérdekesebb része egyértelműen a „szellemíró”-ságról szóló merengések voltak, vagyis azoknak az íróknak a műhelyproblémái, akik mások helyett írnak életrajzot, memoárt. Ja, és hogy miről szól? Van egy szellemíró, akit felkérnek, hogy egy épp kevésbé népszerű politikus életrajzát írja meg, és miközben kutat, persze beletenyerel a kakiba és a végén kiderül egy-két érdekes dolog. Hát, ennyi.