Öregség / Intelligencia és hűség

Ez egy januári olvasmány, de részben mert kutya sem kíváncsi a kutyás bejegyzésemre, részben mert tisztelegni kívánok Beauvoir nagysága előtt, nem utolsósorban pedig villogni, hogy ilyet is olvasok (ilyen komolyat, ilyen hosszút stb.), szóval ezt kapjátok. Meg a kedvenc képemet Simone-ról.

Simone de Beauvoir Öregségről írott monográfiája méltatlanul elhallgatott könyv, talán mert az idősek önálló individuumként kezelése és a körülöttük szövődő ostoba mítoszok (második gyerekkor) miatt a mai napig fél-emberként, már-nem-emberként kezeljük őket társadalmunkban. Beauvoir könyvében A második nemből már ismert módszerrel és alapossággal járja körbe az öregek különös, elnyomott, kiszolgáltatott helyzetét, előbb objektív-tudományos, majd szubjektív-belső tapasztalatok alapján. Az első részben előbb az idősek egészségügyi problémáit tárgyalja, nem kifejezetten a betegségeket, mint inkább az idősek biológiájának normális megváltozását, bemutatja, hogy a társadalom mennyire képtelen ezeknek a megváltozott állapotú embereknek az igényeit felmérni, mennyi nehézséggel kell szembenézniük. Ezután az etnológia területére érünk, ahol természeti népek viselkedését mutatja be Beauvoir, megállapítva hogy egy adott népcsoportnál annak gazdasági helyzete milyen mélyen meghatározza azt, hogyan bánnak az idősekkel. Akik bőségben élnek, ott az idős embert tisztelet övezi, ahol szükségben, ott bizony kegyetlenül elhanyagolják őket, sőt meg is ölik. Ám a saját társadalmának (60-as évek, francia viszonyok) bemutatásakor rádöbbenhetünk, hogy a civilizáltnak nevezett kultúra sem sokban különbözik, anyagilag szinte a létminimum szintjén tartva a kiszolgáltatott és munkaképtelen időseket. A második részben előbb az öregek testélményéről ír, szerintem először a filozófia és pszichológia történetében, nagyon megrázó sorok ezek, csak erős idegzetűeknek ajánlott. (Megdöbbentő például, hogy az idősek otthonába beadott öregek fele egy hónapon belül meghal, 90%-a pedig egy éven belül.) Beauvoir ír az időhöz való viszonyról (különösen a megváltozott múlt-érzékelésről és az idősek jövőképéről), továbbá az öregek hétköznapjairól. Az utolsó fejezetben ismert írók, művészek és filozófusok emlékirataiból szemezget és ezek értő kommentárját adja. Összességében egy nagyon elgondolkodtató és aktuális könyv, mindenkinek nagyon ajánlom, de végkicsengését tekintve igen pesszimista (ahogy maga Beauvoir is azzá vált), ezért nyugalmas, meditatív időszakban vegyétek kézbe.

Ja, és nyugdíjról alig esik szó benne, szóval akár a közeljövő víziójaként is olvashatjuk. 
-------------------------------------

Előbb-utóbb a kezembe került volna ez a könyv, hisz kutyabarátként, Buksi falkatagjaként szinte elkerülhetetlen volt, hogy leemeljem az Egyetemi Könyvtár polcáról Csányi Vilmos: Bukfenc és Jeromos c. etológiai, elmefilozófiai remekét.

A könyv első sortól az utolsóig élvezetes, szemléletes, lebilincselő, közérthető és nem utolsósorban ijesztően tényfeltáró, ahol a tény nem más, mint a kutya és az ő intelligenciája, amely még akkor is döbbenetes, ha közismertnek tűnik.

Könyvét Csányi azzal a megállapítással kezdi, hogy az emberrel oly régóta együtt élő kutyát paradox módon alig-alig vizsgálták és mind a mai napig nem zárultak le a kutya képességeivel kapcsolatos vizsgálatok, sőt épp most van a szezonja.

A könyv előbb a kutyák evolúcióját vázolja, felvetve az emberrel közös koevolúciós elméletet is (vagyis hogy a kutya és az ember együttélése hogyan hatott az evolúciójukra), majd a farkasok társadalmi felépítését, szociális viselkedését taglalja. Külön foglalkozik a kötődés, a kölcsönös ráutaltság kialakulásával, ezek hatásával a kutya intelligenciájára. A vadászaton és a hulladékeltakarításon kívül ugyanis számos más előnye is akadt egy kutyának, kiváló melegítő, takaró, sőt fertőtlenítő (sebnyalogatás), később pedig területőrző, terelő és védő funkciókat láttak el. Csányi mind genetikai, mind etológiai alapon von éles határt a farkas és a kutya között, mindkettő igen fejlett szocialitású, de a kutya bizonyítottan intelligensebb, tanítható és képes uralkodni ösztönein, ami persze a genetikai manipulációnak és a fegyelmezésnek is köszönhető. (Persze hozzátenném, az intelligencia mércéje erősen antropomorf.) Csányi külön kiemeli, hogy a kutya koevolúciós sikere nagyban köszönhető annak, hogy még akkor is nagyon hasonló elmebéli tulajdonságai vannak, ha morfológiailag nagyon különböznek tőlünk. Ilyen például a belátás, a következtetés, az irányított figyelem (döbbenet, de egy átlagos eb 40-50 kifejezést ismer), kötődés, komplexebb érzelmek (pl. bűntudat szabályáthágás esetén vagy gyász), döntés (pl. vakvezető kutyáknál), szabálykövetés. Mindezeket a vitatható jelenségeket komoly tudományos kísérletekkel támasztja alá, olykor pedig – és ezek a könyv legelképesztőbb részei – saját kutyáinak, elsősorban Bukfenc történeteivel.

Legérdekesebbek számomra azok a kísérletek voltak, amelyek azt bizonyították, hogy a kutya képes az ember elmeállapotára (pl. tudására) következtetni, például ha elrejtenek a kutya jelenlétében úgy egy labdát, hogy a gazda nem látja és a kutya üzen a gazdának.

Csányi szerint Bukfenc nem különösebben kiemelkedő képességű kutya, kimagasló intelligenciáját csupán annak köszönheti, hogy „neveletlen” vagyis nem lett beidomítva. Olvasva Bukfenc „naplóját” én mégis egyik ámulatból a másikba estem, szerintem szenzációs állat, szinte mindent megért, olyan szintű kommunikációs képességgel rendelkezik, hogy szinte ijesztő.

A könyv egy egész fejezetet szentel az állati elme tudományos vizsgálatának, itt Csányi kemény elmefilozófiai kérdéseket is érint (pl. hogyan győződhetünk meg mások elméjéről vagy a magunkéra „ki” reflektál), de ezeket az ismeretelméleti gubancokat végül a tudományosság érveivel oldja meg (pontosabban megoldani őket nem lehet, inkább elvágja): vagyis empirikusan mi bizonyítható. Például igazolható hogy az intelligens állatok is rendelkeznek kognitív térképpel, amit a kutyák képesek az adott szituációtól függetleníteni, sőt kombinálni is, így alakítva ki használható modelleket a külvilágról.

Végül némi kutyakarakterológia következik, főleg azoknak, akik fontolgatják a kutyatartás nagy kalandját.

Összességében egy kiváló, szellemes és mégis komoly etológiai könyv, amiből sokat tanulhatunk kutyáinkról és azt hiszem, önmagunkról is. Kutyabolondok ne hagyják ki!