Először
is szeretném megköszönni Dórának, akivel a nagy Korea-rajongás köt össze, hogy
ismeretlenül is kölcsönadta nekem ezt a könyvet, amit különben már rég
terveztem elolvasni. Gerillaakciója, azonban részben sikertelennek bizonyult,
ugyanis a Cujo, az elvárásaimmal ellentétben, vajmi kevés izgalmat hozott az
életembe. El is méláztam azon, hogy is van ez, mert legutóbb a Hasznos holmikat
sem tudtam már elolvasni, King elég hullámzó stílusban ír, ez biztos.
A
Cujo alapsztoriját szerintem mindenki ismeri a megveszett nagy bernáthegyiről,
de valójában ez csupán mellékszál Castle Rock kisváros két családjának
elfojtásokkal és szorongásokkal teljes életéhez képest. Van egyrészről a látszólag
rendes Trenton család, másrészről pedig a széthullóban lévő Camber család, ahol
az erőszak sem ritka és ahol a családhoz egy nagy, lomha bernáthegyi is
tartozik. King igyekszik bemutatni a két család drámáit, különösen jól
alkalmazza, mint oly sokszor a regényeiben, a legkiszolgáltatottabbak, a gyerekek
látószögét, akik félelmeiket rémálmokba, szörnyű látomásokba, képzelgésekbe
vetítik ki. Különben a könyv legfélelmetesebb jelenetei is ehhez kapcsolódtak,
hisz a könyv végéig nem lehetünk biztosak abban, hogy a makacsul újra és újra
kinyíló szekrényben valóban nem lapul-e valami sötét és gonosz, vagy a
családtagok mind csak egyfajta közös pszichózis áldozatai lesznek, miután
mindőjüket összeköti a félelem.
A
félelem pedig egy veszett bernáthegyiben ölt testet, amitől szerintem csak a
kutyafóbiásoknak lesznek rémálmai, nekem speciel épp a bernáthegyikhez sok szép
gyerekkori emlék kötődik, amikor a nyakukba csimpaszkodva lenyalták rólam a
szemüvegemet. Hiába, akárhányszor előkúszott Cujo a fészerből, képtelen voltam
elvetemült fenevadnak látni.
Összességében
nem volt rossz könyv, de mindazt a katartikus borzongást, mint amivel a
Tortúrában vagy A ragyogásban találkoztam, sajnos a Cujoban nem találtam meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése