Pengék az arcba

Végre megtörtént a nagy találkozás, évek óta kerülgettem, mindenféle olvasmánylistákra felírtam, aztán mégis valahogy elhalasztódott az elkerülhetetlennek vélt randevú Flannery O'Connorral. Arra már nem emlékszem, hogy miért pont az Alig akad ma jó ember novelláskötetnél kötöttem ki, de nagyon nem bántam meg: különleges, sajátos ízvilágú, kőkemény, leleplező, csöppet sem optimista írások, olykor olyan brutál jelenetekkel, amiktől kirázott a hideg. Pedig O'Connor nem naturalista és nem feltétlenül szókimondó, finom hölgy, de amolyan dél-amerikai módra, szóval nem ijed meg a préri ürességétől, az üresség vadságától és a vadság szépségét ugyanúgy képes ábrázolni, mint kegyetlenségét és torzulásait.
A kötet tíz novellát tartalmaz, és prekoncepcióim (voltak) sorra omlottak össze, gyakorlatilag az első, a kötet címadó darabja, sokkoló végkifejletével máris belecsapott az arcomba, egyszerre adva meg a kegyelemdöfést az amúgy is szétesett családnak és a kedves olvasónak. A hontalan című már-már kisregény hosszúságú darab egy összetett élethelyzetet ábrázol, Mrs. McIntyre farmján vagyunk, természetesen képtelen fenntartani magát néger szolgaszemélyzet nélkül, és noha már túl vagyunk a felszabadításon és a polgárháborún, mégis sokáig konzerválódott az emberek lelkében és felfogásában egy szigorú hierarchia, amely a négereknek az alacsonyabbrendű szerepet jelölte ki. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a birtokon egy lengyel család, akiket a furcsa, bolondos Európáról szóló mítoszok lengenek körül és így megváltoznak a dominanciaviszonyok. A négerek hasonlóképp gondolkodnak a lengyelekről, mint róluk a gazdasszony, a cezúrát mindkét esetben a kulturális és nyelvi különbségek, és a kiszolgáltatottság jelenti. O'Connor ennek a feszültséggel teli történetnek a végére is rémes véget kanyarít.
A legkedvencebb novellám mégis talán A folyó lett, ehhez már előre feltettem az imaginárius hegesztőpajzsomat, és kellett is. A történet, mely nagyjából egy kisfiú magányáról, elhagyatottságáról és öngyilkosságáról szól, azért is különös, mert a vallást, konkrétan a keresztelést olyan barbár rituálénak ábrázolja, amely egyszerre tűnt misztikusnak és félelmetesnek.
És így tovább, és így tovább. Torz emberek, idióták, perverz bibliaárusok, gipszniggerek (ha már nem lehet igazi), a véres délkör kölykei - Flannery O'Connor figurái élnek, elrémisztenek és bemutatnak egy kemény, reménytelen világot, melybe alig csillan remény. Ha egyáltalán. És mégsem nyomasztó olvasni O'Connort, a titka: páratlan érzékenysége, (számomra) újszerű témái és a sokkhatás, amely felráz, kihoz a sodromból és elgondolkodtat.