Családi emlékek

Most kivételesen előre megnéztem néhány kritikát Elina Hirvonen Hogy ő is ugyanarra emlékezzen c. könyvéről, ugyanis ha az ember egy ilyen húsbavágó kötetet olvas a családról, a családon belüli kínlódásról, bűntudatokról, vélt vagy valós felelősségvállalásról, akkor önkéntelenül is önvallomásokra ragadtatja magát. Ahogy elnéztem, mindenki igyekezett ezt kikerülni, én sem fogok tehát coming out-olni.

A kisregény szokatlanul komor és lelombozó atmoszférát teremt, de szerintem ezt nem a többször, több helyen is kiemelt családon belüli erőszak ábrázolásával teszi, jóval inkább az elbeszélő, Anna depressziós ködén keresztül átderengő világ megfestésével. Emlékeim szerint a regényben két verés van leírva, igaz zsigerekig ható plaszticitással, remegett is a kezemben a könyv, a lényeg azonban, hogy én messze nem vagyok abban biztos, hogy az apa és fia közti konfliktus mindig szükségszerűen ütlegeléssel végződött, jóval inkább egy igen felfokozott szorongásos légkört teremtett a folyamatos feszültség. Miután az egész szituációt, a család szétbomlását és mégis kényszeres, szükségszerű összetartását, csak Anna szemén keresztül látjuk, nem válik világossá minden, a szülőkről nagyon keveset tudunk meg. Teljesen úgy tűnik, mintha a család pusztán egy kisebb baleset miatt rendülne meg, az anya kórházba kerül egy rövid időre, Joona, Anna bátyja pedig lelkész apját azzal vádolja, hogy a sátán befolyása alatt cselekedett. Ez annyira kiborítja az apát, hogy kegyetlenül megveri Joonat, akiben ekkor mintha minden elromolna. Anna pedig az örök vigasztaló, egybentartó szerepét kénytelen magára vállalni, és e szerepkörében össze is roppan, depresszióssá válik. Kapcsolataiban is szépen mellévállaszt, vigaszra szoruló férfiakkal sodródik össze, mint történetünk idején Iannal, akinek családját a háború zilálta szét, apja elmegyógyintézetben éli életét, Iannak pedig nemzeti identitása nyűgével is meg kell küzdenie Finnországban amerikaiként.

Nekem ez a könyv nagyon sok volt, szerintem nem értettem meg mindent belőle, bevallom, az ennyire személyes jellegű regényeket nem is viselem jól, mert túlságosan beszippant a világa és rámragad. Nem is tudok róla jól írni. Számomra a legkeményebb üzenete mégis az, hogy nem lehetünk örökké olyan hatással a szüleinkre, mint mi hisszük, és le kell számolnunk azzal a fixaideával, hogy a szüleink tudják, mi a jó nekünk és csak azt teszik. A szüleink olykor éppolyan idegenek tőlünk, mint bárki más az utcán és olykor rá kell döbbennünk, hogy nemhogy nem ugyanarra emlékszik, de egyáltalán nem őriz emlékeket dolgokról, melyek nekünk fontosak.

Hogy ebbe bele kell-e pusztulni?