Árnyékra
vetődtem ezzel a könyvvel, szlenget akartam, de helyette valami nagyon furcsa,
már-már bizarr vegyüléket kaptam, ráadásul meglehetősen trehány, szabadszájú,
sőt sok helyen kifejezetten trágár körítésben, amely nem fukarkodott a hímsovén
és rasszista megjegyzésekkel sem, ez utóbbiak szenvedő alanyai főként az
amerikaiak, és a japánok voltak. Szintén fekete pont jár a teljesen kaotikus és
sokszor hibás átírásért, és a nehezen olvasható koreai tipográfiáért.
Persze
nem érhetett volna meglepetés, ha fellapozom a tartalomjegyzéket, ami
előrevetíti, hogy fogok találkozni sporttal és evéssel kapcsolatos
kifejezésekkel is, de akkor is meghökkentőnek tartom egy elvileg „csúnya”
koreai szó- és kifejezésgyűjteményben a taekwondo vagy a bibimpab szavakat. Ha
az összbenyomásról kellene nyilatkoznom, azt mondanám, ez a gyűjtemény olyan
Koreába tartó pasiknak készült, akik szeretnének jól betépni, egy nagyot dugni
és jól bekajálni Szöul egyik menő bulinegyedében, ugyanakkor nem akarnak
teljesen hülyének tűnni a koreai kultúrát illetően. Azonban akik azt gondolják,
hogy nagyon vulgáris szavakkal fognak majd találkozni, vagy erősen sikamlós
kifejezésekkel borzolhatják önnön kedélyvilágukat például a „horny” részben, nos,
ők is csalódni fognak, a koreai nyelv annyira híján van a magyar nyelv sokszínű
obszcenitásának, hogy a mi ingerküszöbünknek ezek a kifejezések nagyjából az
„izélni” vagy a „megmutatja a micsodáját” szintjén vannak.
De ha
túltettük magunkat azon, hogy a könyvben többnyire nem szlengről, hanem csúnya
beszédről, hétköznapi fordulatokról és néhány a koreai kultúrához kapcsolódó
alapszóról van szó, azért találhatunk benne gyöngyszemeket is, bár könnyen
lehet, hogy 2010 óta ezek fölött is eljárt az idő. (Az egyik személyes
kedvencem a 된장녀/고추장남, ami olyasmi
mint a plázacica és a műmájer, szó szerint azt jelenti, hogy „szójapaszta lány”
és „paprikaszósz srác” és arra utal, hogy olyan hülyék, hogy még a
szójapasztát/paprikaszószt se tudják megkülönböztetni a szartól.)
A
bevezetőben a szerző a könyv erényeit próbálja taglalni, s bár magam is úgy
gondolom, hogy a tankönyv-koreaival szépen be lehet égni, de legalábbis bájosan
mesterkéltek lehetünk, mégsem hiszem, hogy egy külföldinek a csúnya szavak
használata az előnyére válna. Nem árt persze ismerni őket, nehogy kedvesen
visszamosolyogjunk egy „b*szd meg”-re, de Koreában elég komolyan veszik az
udvariasság kérdését, egy külfölditől a banmal (tegező/bizalmas szint)
használatát is botrányosnak tartják, hát még ha efféle szavakkal fűszerezi a
mondandóját.
Az első fejezet
az ismerkedős rész, itt gyakorlatilag annyi történik, hogy banmal-ba kerülnek a
tankönyvekből ismert köszönések, bár elég sok az udvarias forma is, és néhány
jellegzetes megjegyzéssel is gazdagodhatunk, amit a koreaiak szeretnek ilyenkor
közölni (pl. felszedtél, vacakul festesz, fáradtnak tűnsz stb.). A második
fejezet a barátokról, családról, megszólítási módokról, az iskolai élet tipikus
szereplőinek szleng elnevezéséről szól. A következő, „Party Korean” fejezet
legérdekesebb része mindenképp az party-játékok ismertetése volt, aminek persze
a lényege a sok-sok ivás, de azt is megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk egy
bárban, egy klubban vagy egy noraebang-ban. A következő részben a test kerül
előtérbe, különösen az altáj, de itt is vannak nagyon általános kifejezések
egyszerűen banmal-ban közölve, ennek a résznek nagy erénye, hogy megtudhatjuk,
milyen szavakkal illessük a plasztikázott testrészeket, de a különféle
végtermékek kifejezéseit is megtanulhatjuk. Az ezt követő „kanos koreai”
részből jegyzeteltem ki a legkevesebbet, némi kulturális bevezető után - kitérővel
a Love Hotelek szerepéről - különféle szex közben közölhető mondandókat lehet
tanulni, meglehetősen elítélendő módon a szerző csak a cici-típusoknak szentel
külön részt (az „elől deszka, hátul bot”, vagyis lapos mell különben koreai
szlengben: „aszfaltba ragadt rágógumi” / 이스팔트에 붙은 껌딱지), a
kukik változatos méreteiről az író mélyen hallgat, vajh miért? A „dühös koreai”
rész inkább kedvemre való volt, itt különben a szerző nem is rejtette véka alá,
mennyire utálják a japánokat, de közlése szerint Koreában bárki számíthat
inzultusra, aki külföldi. A „populáris koreai” részben főleg a hallyu kapcsán
divatossá vált szavakkal foglalkozik, ez egy nagyon hasznos fejezet különben,
még akkor is, ha a szerző szerint a kpop szemét úgy, ahogy van, Rain-nel az
élen, és Drunken Tiger pedig az istenkirály (pikáns, hogy Rain és Drunken Tiger
többször is dolgoztak együtt és nagyon jó barátok), szóval hasznos, mert nagyon
sok alapművet sorol fel a TV show-k, filmek, manhwa-k, zenék, internetes
játékok közül és tényleg kiváló ízléssel. Külön foglalkozik a horrorral, ennél
a résznél a tradicionális szellemekkel is megismerkedhetünk. A „sportos koreai”
fejezet tényleg a sportról szól, szóval semmi trágárság, de itt kerül terítékre
a tánc is, a szurkolás és a tradicionális gyerekjátékok, amiket érthetetlen
módon nem mutat be a szerző, de a hagyományos játékokat és videojátékokat elég
jól leírja. Az utolsó fejezet a kajáról szól, röviden ismerteti az étkezési
szokásokat, az asztalnál használatos kifejezéseket, majd vége-hossza nincs
ételnevek következnek, de egy-egy részben azt is megtudhatjuk, egyes helyeken
mit ehetünk.
Szóval
ilyen a „mocskos” koreai, nem emészthetetlen, nem haszontalan, de nem is
annyira koszos, mint vártam.
