Szomorúlefelé

Krasznahorkai várva várt új könyvét igazi áhítattal és csöppet megneszülve csuktam be: súlyos, mély, komoly, ünnepélyes és végtelenül tiszta könyv. Nem könnyű olvasni és nem könnyű írni róla, tömény, sok, mintha óriási lélegzetet kellene venni ahhoz, hogy a szövegtenger mélyére bukhassunk és így sem vagyok biztos abban, hogy minden kincset felfedeztem.

A Seiobo járt odalent novelláskötet tematikusan szorosan összetartozó elbeszélések gyűjteménye, melyeknek központi és szinte irritálóan visszatérő (örök?) mondanivalója a művészet, a hagyomány, a természet és a szakralitás, a katarzis kapcsolata. Egyfajta művelődéstörténeti utazásként is felfoghatóak az elbeszélések, rengeteg szakkifejezés nehezíti meg, hogy elképzelhessük, milyen is lehetett valójában egy zen-buddhista szertartás vagy egy jelentős ecsetvonás valamelyik reneszánsz képen, a zsargonnal és az idegen nyelvű kifejezésekkel (pl. japán szutra szövege) érzékelteti Krasznahorkai, mennyi (nyelvi, jelentésbeli, idő- és térbeli, kulturális stb.) réteg rakódik egy-egy művészi vagy szakrális alkotásra, mozdulatra, anyagra. Az író ráadásul nem rejti véka alá pesszimizmusát, amikor történeteiben megkérdőjelezi ezen alkotások, hagyományok végső jelentésének feltárhatóságát, hozzáférhetőségét, a művekről folyton kiderül, hogy valójában nem ismerjük a funkcióját (pl. Alhambra), alkotóját, előfordul, hogy nem egy neves művész alkotása okoz a szereplőnek mindent megváltoztató katarzist, hanem egy másolat vagy több kéz alkotása, esetleg a szépség és könyörületesség megtestesítője, a zsidó Eszter (Vashti) valójában leprás.

Kötetnyitó novellájában Kyotóval (legtöbbször szerepeltetett városával) jellemzi szinte a kötet összes szimbólumát: „Kyoto a Hivatkozások Végtelen Városa, ahol semmi nem azonos önmagával, és soha nem is lehetett az, minden egyes tagja a nagy együttesnek visszafelé, valami ellenőrizhetetlen Dicsőségre mutat, onnan eredezteti mostani önmagát, egy Dicsőségből, mely a ködös múltban állt fenn, vagy e múlt puszta ténye teremtette meg…”

Mindezek és a mindent átlengő szép szomorúság ellenére ez a könyv mégsem reked meg az elveszett jelentés fölötti kesergésben, hanem ezt kevéssé jelentősnek minősítve ezen alkotások döbbenetes erejét mutatja be, hogy a barokk zene, a reneszánsz festészet, a noh-színház végső referencia-nélküliségében (vagy ezen referencia ellenőrizhetetlensége ellenére) képes hatni, katarzisba rántva a többnyire teljesen gyanútlan nézelődőt. Mindezt olyan döbbenetesen szépen, részletesen, kifinomultan építi fel Krasznahorkai, hogy az elbeszélések végére mi magunk is egyfajta szakrális élményben részesülünk.

A könyv szerkesztési elvét különben az egyik novella is tartalmazza, ezt „jelentésritmus”-nak nevezi, a száműzött Ze’Ami emlékiratának szervező elve: „… játszott, mint annyiszor, a szavak jelentéseinek különböző rétegeivel, hogy a jelentésük összecsengjen, és különböző helyek vagy személyek vagy események kerüljenek így váratlan kapcsolatba egymással, (…) jelentésnövekedés, a jelentés-egybecsengés, a jelentéscsere…” – Krasznahorkai pontosan ilyen módon tesz egymás mellé kultúrtörténeti korokat, azok univerzális alapjait feltárva.

Érdekesség még, hogy a novellák sorszámozása az ún. Fibonacci-számsorozatot követi, melynek eredetéről a wikipédián olvastam (állati! Két szanszkrit költészetet kutató indiai matematikus és tőlük függetlenül egy Fibonacci nevű olasz találta ki egy fura, nyúlszaporodásos példához). Ilyen Fibonacci-számok találhatóak a természetben elsősorban a növényeken, de Bartók zenéjében is helyet kaptak.

Szerintem a legsikerültebb novellák a Christo morto, melyben egy különös, szemét felnyitni látszó Krisztus-kép tart fogva egy utazót örökre, az Inoue Kazuyuki mester élete és művészete, amely egy noh-színész mesterről szól, (és nekem különösen fontos témákat érint pl. a hit elvesztésében való megtérésről) az egyetlen kelet-európai témájú Odakint valami ég, mely az erdélyi Anna-tó melletti művésztelepről számol be és egészen elképesztően döbbenetes hatású az utolsó darab, az Üvöltés, melyben földbe temetett üvöltő, sírokat őrző szobrokról ír, mintegy búcsúként memento mori-t kiáltva: „…üvöltenek vakon a sötétben, azt üvöltik, hogy ez várt rájuk, a Shangokra, de ez vár odalent ránk is.”

További témák: Vashti a perzsa száműzött királynő (a zsidó Eszter), egy Amida-buddha szobor megőrző javítása, a görög Akropolisz, egy noh-maszk készítése, orosz szentháromság-ikon (Troica), olasz reneszánsz oltárkép, az Alhambra, a milói Vénusz, Bach zenéje, Oswald Kienzl svájci festő, az isei sinto szentély rituális újjáépítése és Ze’ami, a noh-darab író és esztéta.

Vigyázat! A könyv sok, nagyon gazdag, többször olvasós, érdemes darabonként végigkóstolni, de az alámerülés is tanulságos lehet.