A szabadság olvasmányai

Most ezt valahogy röviden és tömören kellene leírnom, különben ember nem lesz, aki végigolvasná a posztot (ebből is látszik, milyen narcisztikus műfaj ez). De el kell mondanom, hogy nálam a három hetes szabadság valami eszméletlen könyvolvasási parával zajlik, napokat olvasok végig égő szemgolyóval.

A szabadság nyaralással indult, az útra – a tervezett kínai novellák helyett – végül detektívtörténeteket vittem, az Európa Kiadó diákkönyvtáras válogatását, ami kiváló útitársnak bizonyult. Bár ezek nagyon klasszikus történetek, szinte az elején lehet tudni, ki a gyilkos, de akkora jó nyomozó-figurák (a depis Sherlock Holmes, a filozófikus, humoros Brown atya vagy a hezitáló Maigret) szerepelnek bennük, hogy miattuk is érdemes olvasni. Agatha Christie (különösen: A tökéletes szobalány esete) volt a legfifikásabb, ő simán csőbe húzott csavaros elbeszéléseivel, Chestertonban a metafizikus sík tetszett (Mennybéli kalapács), Poe meg úgy hátborzongató, ahogy van (A Morgue utcai gyilkosság). Chandler viszont kiábrándítóan közönséges volt és még unalmas is (A ceruza). Hazafelé úton a Nők Lapja Novella c. kiadványt olvastam, ami egy kitűnő válogatás klasszikus és kortárs szövegekből, nagy örömömre még szigligeti történetek is voltak benne.

Az év szenzációja Asimov Encyclopedia Galactica 1. kötete lesz, ezt máris ki merem jelenteni, amely könyv mellesleg olyan vastag, hogy egy embert agyon lehetne verni a kötettel, de én hat nap alatt, egyfajta mámorban végigolvastam. Az első kötet tartalmazza Asimov zseniális robottörténeteit és két detektív-sci-fi regényt az Acélbarlangokat és A mezítelen Napot. A novellák elsősorban az embernek a robotokhoz való, meglehetősen bizalmatlan és képlékeny kapcsolatát boncolgatja és a robotika három törvényéből következő ellentmondásokat. A robotika három törvényét minden robot pozitronagyának legmélyére vésnek be, ezek szerint nem árthatnak emberi lénynek, teljesítenie kell az ember utasításait és végül, önmagát is meg kell védenie. Elég világos, hogy ezek egy „nagyon tisztességes ember” etikai normái is egyben, vagyis a robotok dilemmái, anomáliái igen keményen az ember morális kérdéseit is visszhangozzák. Csak hogy példát is említsek, a Te hazug! c. novellában véletlenül gondolatolvasó robotot alkotnak, aki azért hazudik, többek közt a mizantróp, de éles elméjű, kiváló robotpszichológusnak, Susan Calvinnek, hogy ne okozzon lelki sérülést, ami ugyebár az első törvény. Asimov azonban mindig kiemeli az ember magasabbrendűségét, elsősorban érzelmei, intuíciója, asszociatív gondolkodása és azon képessége miatt, hogy adott helyzetben képes a szabályokat áthágni. (Bár tegyük hozzá, erre nem minden ember képes…) „A robot logikus, de nem ésszerű.” – ezt már a két regény nyomozója, Elijah Baley mondja, aki a távoli jövőben egy teljesen emberszabású robot, Daneel Olivaw segítségét kénytelen elfogadni, hogy kinyomozzanak egy rejtélyes gyilkosságot. Ekkorra már nem a Föld az egyedüli lakott bolygó, ötven Külső Világ van, melynek kivándorolt lakói szigorú elzárkózási politikát folytatnak az anyabolygóval szemben, hogy árja kultúrájukat, magas életszínvonalukat megtarthassák. Az Acélbarlangokban, a körömrágásig izgalmas nyomozás mellett, végig követhetük Baley robotokhoz való viszonyulásának megváltozását és képessé válik arra, hogy kibújjon a konzervativizmus acélbarlangjából, egészen odáig, hogy A mezítelen Nap-ban már a külvilágba is kimerészkedik. Ez utóbbi regényben Asimov a Föld jövőjét vetíti előre a Solaria bolygó ábrázolásával, ott ugyanis kevesen élnek, mindenki távol lakik a másiktól egy saját épületben és csak ún. távnézéssel kommunikál. Teljes mértékben virtualizálódtak a kapcsolatok, a valóságos találkozást képtelenek rosszullét vagy pánikreakció nélkül elviselni – kérdés, hogy ilyen világban, ki követ el gyilkosságot. Hosszú lenne a kötet minden erényét fölvázolni, de minden benne van, amit szeretek: mélypszichológia, társadalmi kérdések, kreativitás (nem volt ugyanis előre látható csattanó a novellák végén, pedig elég dörzsöltnek tartom magam!), filozófikus párbeszédek, folyamatos izgalom. Tökéletes!

Ezután Mátyás Győző régóta halogatott filmelemzéseit olvastam, A látszat birodalma címmel. Ez David Fincher, rajongott filmrendezőm filmjeinek értő, magas színvonalú boncolgatása. Különösen tetszettek a Hetedik irodalmi motívumainak (Dante) feltárása, a Játsz/ma szimulakrum- és szubjektumelméleti megközelítése, a Harcosok klubjának lacaniánus fallosz-olvasata, de leginkább a Benjamin Button kapcsán felmerülő Heidegger-interpretáció (a halál felől élni – Sein zum Tode). Fincher rajongóinak kötelező a könyv, de nem árt tisztában lenni a posztmodernizmus terminológiájával és az irodalomelméleti zsargonnal.

Márai Sándor Eszter hagyatéka filmen is megtaposott, könyvben is megrázó volt. Lajos, a démonikus szemfényvesztő húsz év után visszatér és elrabolja Eszter utolsó kincseit is. A rettenetes éppen az, hogy léteznek ilyen emberek, akik megkérdőjelezik a határokat és ennek nevében olvasnak vádat olyan „jellemzsenik” fölött, mint Eszter, aki mindig igyekezett etikusan cselekedni. Igazából nem tudom, kinek van igaza ebben a kisregényben…

Egy napra Kecskemétre is kiruccantam kedves ismerőshöz, a vonatra Parti Nagy Lajos Hősöm terét vittem. Honnan szedtem én, hogy ez egy jó könyv? Rettenetes volt. A történet szürreális: árja, náci galambok átveszik a hatalmat Budapesten – ez akár még aktuális is lehetett volna. De olyan darabos volt, olyan unalmasan posztmodern, mert az volt, nagyon: volt benne vendégszöveg (persze főleg idióta dalszöveg), nyelvi lelemények és szójátékok (ebben tényleg jó volt, kedvencem: galamb-duce, görle), tudathasadásos narrátor, írói műhelygondok, a fikció benyomulása a valóságba stb. Gondolom alapvetően politikai a mondanivaló, miszerint a szélsőjobb rosszabb. Engem viszont nem győz meg a technika elsősége… 

És végül Békés Pál Szeee által is ajánlott (köszönet érte!) Csikágója zárta három hetes dőzsölésemet. Egy hét részből álló, kiváló regény, amely a 20. századi Budapest egyik legleromlottabb, gangos házakkal zsúfolt kerületét mutatja be. Békés kiváló érzékkel ábrázolta a mikroközösség gondjait, kezdve az amerikai disszidens rokon felforgató megjelenésétől (1930-as évek), a szovjet megszállás blokádjának önfeláldozást is megkövetelő eseményein át a mai Budapest és egyben a régi Magyarország szétmállásával. Kemény, tényfeltáró történetek, végighúzódik bennük valamiféle baljós végzetszerűség, melynek értelmében senki nem kerülheti el rossz döntéseinek következményeit.