Kamaszos düh kerámiakardokkal

Nos, számomra nyilvánvaló, hogy a Truancy esetében egy par excellance kamaszkönyvvel van dolgunk: kamasz az írója és a célközönség ugyancsak az iskolapadokban senyvedő tizenévesek serege, gyanítom ők első sortól az utolsóig élvezték az amúgy tényleg sodró lendületű regényt, és nem tűnt fel nekik, hogy bizony itt-ott igencsak kilóg a lóláb. Bevallom, én a mai napig erősen kötődöm ehhez a korszakomhoz, épp ezért roppant elnéző vagyok Isamu Fukuival szemben, megbocsátom neki a rém sablonos történetet, az elnagyolt karaktereket, az egydimenziós felnőtt-ábrázolást, a giccses naplementéket, a túlontúl bölcs és halálmegvető bátorságú tinédzsereket, a sztori döccenéseit, egész egyszerűen csak azért, mert erős a gyanúm, hogy Isamu egy tök jó arc. És ezúttal ennyi nekem tényleg elég is volt.

A történet elég közismert és a híresztelésekkel ellentétben, a diákok és exdiákok által kivégzett emberek tömkelegén kívül, nem sok köze van a Battle Royalhoz, inkább közelít a disztópiák világához. A Városban háború dúl, a két fél: a szigorú polgármester és tanfelügyelői, illetve az iskolákból kicsapott, lázadó fiatalok, akik szervezetbe tömörülve alkotják a Truancy-t. (Az egyik zavaró momentum különben, hogy a forradalmár csapatban alig van lány, bár igaz, hogy az az egy, aki mégis van, vezető pozícióban áll.) Szóval kezdik kicsiben, aztán egyre jobban elfajul a lázadás, végül minden káoszba torkollik. Közben feltűnik egy érdekes kívülálló, Tack, aki testvére halálának bosszúja és a truantok iránti bajtársi érzelmek közt vívódva küzdi magát célja felé, de a végkimenetelt most fedje homály. A kedvenc karakterem, a szintén eltúlzott vonásokkal megfestett Umasi volt, aki folyton könyveibe temetkezve igyekszik megőrizni sztoikus nyugalmát a felbolydulás közepette, és hiába a szuper harci képességei, egyelőre a pacifizmus pártján áll.

Mit mondjak, a történet totál kiszámítható, még a nagyobb poénokat is olyan rosszul süti el az ifjú író, hogy nem koppan elég erőteljesen, nem értjük mit is akart Edward figurájával, aki a nagy büdös semmiből kerül elő és kis híján összeroppantja a truantok seregét egy remek, mélypszichológiát sem nélkülöző bravúrral.

Szóval sok minden van, amit nem értek, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a regényt alig bírtam letenni, hogy rettentően élveztem olvasni és egy kicsit visszaröppentett abba az időbe, amikor az iskolába járás egy végeérhetetlen, elnyomó és sokszor igazságtalan időpocsékolásnak tűnt.