Forradások

A vágyva vágyott, olyannyira várt új Sansa-könyv, egyelőre cím nélkül, végre elkészült. Hiába majd 500 oldal úgy olvastam végig ezt a remekül szerkeszett elbeszélés-kötetet, hogy a szemgolyóm fájdult belé, de mit tegyek, ha az ifjú szerző olyan szuggesztíven, érdekfeszítően fogalmaz, stílusa magabiztos és sodró, ráadásul ez a kötet, a korábbiaktól eltérően sokkal érzékenyebb, mind a morális döntések tekintetében, mind a pszichés problémák feltárásában.

A könyv erőteljesen kapcsolódik a Sötét Hórusz kötethez, anélkül szerintem nem is érthető, hisz mindkét kötet főhőse Nekhti, az albínó, különleges genetikai adottságokkal rendelkező bubastisi lány, akit Ma’at, Bubastis főkormányzója szabadít ki borsos áron a nőgyűlölő Prentiestből. A novellafüzér Nekhti karakterét mutatja be három oldalról egy kerettörténetbe ágyazva, előbb mint áldozatot, majd mint gyilkost, végül pedig emberi vonásait.

Nekhti fiatalon, mindössze hat évesen kerül Williams, a prentiesti főember karmai közé, aki pedofil és szadista vágyakkal kínozza az albínó gyereket, mitöbb a tíz éves kislányt még teherbe is ejti. Sansa ezúttal megkímél a véresebb jelenetektől (ezekről bőven lehet olvasni az előzményben, a Sötét Hóruszban), inkább Nekhti érzelmeire helyezi a hangsúlyt: egyre izoláltabbá válik, lassan elveszíti a kijutás minden reményét és elkezdi felépíteni azokat az acélfalakat, amiket később senki nem törhet át, és ami közvetve egy egész birodalom „vesztét” okozza. Nekhti szívósságát jelképezi az első darab címe is: a Halott fa, amely a sivatagi körülmények között lassan kiszárad, mégis kapaszkodik gyökereivel a szikkadt talajba – Nekhti is meghal legbelül, a szülés traumája pedig még a kommunikációs készséget is kiöli belőle. Sorsát Ma’at fogja megváltoztatni, aki első pillantástól valamiféle vonzódást érez iránta, később be is villan egy-egy leszbikus nüansz, ő menti ki ebből a szörnyű világból. Nekhti azonban nehezen dolgozza fel mind a múltat, mind a környezetváltozást (közvetlen, barátkozó emberek), visszahúzódó, néma, majd ellenséges lesz. Rus, Ma’at testőre mégis őt szemeli ki, részben terápiás okokból, hogy Nekhti legyen az utóda. Hogy jó választás lesz-e egy hideg, érzelmi elfojtásokkal küszködő, többszörös öngyilkosságot elkövető nőt választani? Nem árulom el, de jól tükrözi a bubastisi naivitást… Nekem legjobban a Könnyebbik út c. elbeszélés tetszett, részben a finom szimbolika miatt (ahogy a föld alatti várost járják hőseink, úgy járja be önmaga poklát a kábítószerek hatása alól felszabaduló Nekhti), részben mert itt jut legközelebb talán a saját érzékenyebb oldalához albínó hősünk. Az más kérdés, hogy aztán gyorsan elfelejti. Az utolsó ciklus Nekhti emberi (esendő?) oldalát mutatja be, ahogy leleplezetlenül hagy egy lopást (ez a történet persze a kotnyeles, karakán, de kapcsolataiban csélcsap Ma’at miatt tetszett!) és ahogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot az apjával.

Leginkább azt élveztem a kötetben, hogy végre találkoztam újra imádott szereplőmmel, Ma’attal, aki többször is önmaga fölé nő, aki képes olyan terheket magára vállalni, amit senki más nem, mégis nagyon emberi a baklövéseivel és az örökös fecsegésével. Legjobban a leszbikusságán lepődtem meg és különös, már-már irracionális vonzódásán Nekhti iránt, akinek súlyos, emberéletet is követelő ballépéseit is képes megbocsátani. Azt hiszem, ha ő nem lenne mellette, Nekhti sokkal komolyabb önpusztítást vinne végbe (a drogon és az alkoholon kívül), hisz a Hórusz gyújtópontja is, ami Nekhtit a vérengzésbe taszítja, Ma’at halála.

Nekhti ebben a könyvben sokkal érthetőbb, sokkal közelebb kerül hozzánk, bár konokságát, elzárkózását, ami miatt olykor eltűnés helyett inkább feltűnik, még akkor is nehéz megérteni, ha sok részletet megtudunk prentiesti életéből és belső küzdelmeiről.

Összességében újra csak azt tudom mondani: Sansa új csillag a magyar sci-fi egén, egy újabb pompás könyvet írt (számomra elképzelhetetlen gyorsasággal), amit, még annak ellenére is képtelenség lerakni, hogy megdolgozza az olvasó érzelmeit, a Hórusz olvasóinak pedig igazi ínyencfalat.