Szigorú és véres

Takami Kósun regényére már azóta fenem a fogam, amióta a filmet megnéztem. Nem mintha annyira lenyűgözött volna ez a kissé esetlen és humortalan alkotás, amely a regény olykor szinte vadromantikus hangulatát tökéletesen nélkülözi, de mégis piszkálta a fantáziámat, hogy milyen lehet ez regényben. Röviden: egész jó. Persze ebben benne van vonzódásom a disztópiákhoz és a kamaszokról szóló regényeket is szeretem, aBattle Royale ráadásul távol-keleti tematikájú is, szóval eleve pozitív előítéletekkel közelítettem az amúgy lelombozóan vaskos kötethez.

Aztán elég hamar kiderült, hogy olyan részletesen nem ismerjük meg ezt az elfajzott, diktatórikus Japánt, ahol az emberi közösségek megbontásának egyik módszere egy kegyetlen játék, melynek lényege, hogy egy kisorsolt gimnáziumi osztályt egy szigetre visznek, ahol le kell ölniük egymást a tanulóknak, így veszi elejét ez az ország a bizalom kiépülésének ember és ember között. Márpedig a lázadások egyik alapja, a bizalom – vagyis hogy pontosan ugyanúgy érzünk az elnyomó hatalommal szemben, ezért összefogunk. Az elnyomókat itt is a felnőttek képviselik, noha hullanak a kiválasztott nebulók szülei, tanárai is, akik védelmükre kelnének, ugyanakkor ez az éles szembenállás nagyon hasonlított a Truancy alapszitujához is. A Program tehát egy pszichológiai kísérlet is egyben, amellyel a közvéleményt sokkolják, de a regény valójában több etikai kérdést is boncolgat, és gyakorlatilag a tanulók döntésein keresztül láthatjuk, melyik vezet célra, melyik vezet a biztos halálba, kiknek adatik meg az erkölcsi győzelem, vagy a nemes halál. Márpedig a Siroiva Középiskola tanulói között szép számmal akadnak érző szívű, együttérző, praktikus gondolkodású fiatalok, hősszerelmesek, sőt technikai zsenik is. Nekem úgy tűnik, Kósun azt üzeni Kavada, Súja és Noriko kapcsolatát és történetüket állítva a középpontba, hogy egy ilyen gyilkos küzdelemben is a szeretet, az együttérzés, egymás segítése és persze némi ravaszság segíthet át a leginkább. Persze helyet kapnak az ellenpólusok és a velejéig gonoszok is, akiket vagy sikerül felmentenünk (Micukó), vagy sem (Kirijama). Számomra olykor meghökkentő volt az osztály szerelmi kapcsolatainak, mitöbb bonyolult hálójának kibontása, furcsa volt, hogy a nagy vérengzés és arcunkba fröccsenő agyvelők közepette szenvedélyes szerelmek szövődtek, az érzelmek, amelyeket az osztályterem kiegyensúlyozott keretében eltitkoltak egymás elől, most mindennél fontosabbá válnak, így például a legtorokszorítóbb történet Szugimuráé, aki egész végig szerelmese nyomába szegődik, míg végül épp az imádott lény végez vele. Az egyik legkedvencebb karakterem mégis talán Sindzsi volt, aki MacGyvert meghazudtoló ügyességgel készített bombát a szigeten gyakorlatilag hulladékból és hekkelte meg az állam gépeit, bár elismerem alakjában bőven van túlzás.

A könyv azonban érdekessége, izgalma mellett olykor kifejezetten unalmas, még akkor is, ha a halálnemek kellőképp változatosak, nekem olykor elkalandoztak a gondolataim, és persze sok képtelenség is van benne, például a hősök biológiai szükségleteire vonatkozóan (vagyis hogy nincsenek nekik), illetve nagyon kevés volt a társadalomrajz.

Mindenesetre el lehet merengeni azon, hogy mi történne, ha ugyanilyen feltételekkel ébredne osztályunk, munkaközösségünk egy nem túl szép jövőben egy lakatlan szigeten?