Tormay Cécile – nekem erről mindig az jut eszembe, hogy a Jobbik szobrot akar neki állítani, nem tudom, azóta lett-e neki szobra, de azt hiszem, én ezt most így támogatnám. Vagy legalábbis nem bánnám.Az emberek a kövek között c. kötet ugyanis, ha nem is hibátlan, de valóban csodálatosan megírt, színes, zamatos, festői könyv, és még akkor is magával ragadó és megindító, ha a világ legklasszikusabb szerelmes történetéről van szó.
A horvát sziklás vidéken játszódó mesének Jella az egyik hőse, aki a vadon leánya, és nagyjából Wass Albert erdélyi Nucájának édeshúga, egyedül él, miután édesanyja jobb élet reményében elvándorol, és majd csak elbúcsúzni tér haza. Magánya elszeparálja a falusi életközösségtől, de egyben erőssé, óvatossá és talpraesetté is neveli, végül egy idős magyar férfi mellett talál oltalmat és békét. De nem sokáig, mert feltűnik a fiatal András, és Jellában fellobban a szerelem olthatatlan lángja.
A történet talán tényleg nem túl bravúros, Tormay erőssége azonban a lélegzetelállító táj- és lélekfestés, a színpompás természet ábrázolásának olyan mestere, akinek még a tőmondatai is pompásak, pedig azokat szívből utálom. A természet összeborul a lélekkel, Jella érzelmi válsága a bóra szélviharaiban ostorozza a köveket, András pusztai identitása pedig a távoli síkságok hallgatagságában bontakoznak ki, a két táj, a két lélek ellentéte csak drámába torkollhat.
A kötet a kisregény mellett elbeszéléseket is tartalmaz, ezek közül néhány meglehetősen patetikus darab, a Fehér halál azonban megint csak elképesztően jó. Egy hegyek közti parasztházban rekedt család éjszakája, a hó megállíthatatlanul hullik, csontrepesztő fagy tombol és elfogy a tüzelő...
Tormay Cécile igazi meglepetés volt, még biztosan olvasok tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése