Németh László Kocsik szeptemberben c. regénye igen jó terepet biztosítana a saját kis coming out-omhoz, vagyis hogy arról valljak, milyen is volt magyar szakról szőni az ábrándjaimat a végtelen hagymaföldeken, vagy milyen volt napokat olvasni végig nagymamám szénabáláin a csűrben, hogy meg ne szóljanak könyvekkel a kezemben. De hagyjuk ezeket az emlékeket, Németh László se lacafacázik, amikor Péter sorsában bemutatja a vidéki tehetséges gyermek elkallódásának sorsát, de azért annyit elárulok, hogy a végét azért fölkanyarintja a történetnek. Merthogy Jó Péter éles eszű, kiváló memóriájú parasztgyerek, rákattan a latinra és a mértanra, ám apja keményfejű nagygazda, fiából is hasonlót kíván faragni. Pétert majd elemészti az irigység a könyveket biflázó, nálánál tehetségtelenebb diákok láttán, akiket szeptemberben kocsikon visznek a városokba művelődni, kínjában hol duzzog, hol lázad, a lényeg, hogy lesz, aki felfedezi és sorsa végül jó irányba fordul.
Igazából ez egy jó téma, Móránál olvastam ilyet, ami sokkal jobban tetszett, az ő novelláiban kevesebb hisztivel vannak fölfestve a provincializmusba belepistult, gőgös parasztok alakjai, akik úri mókázásnak titulálják a felsőbb tanulmányokat, Németh László olykor kifejezetten unalmasan lamentál, stílusa – főleg a regény első felében – darabos, a közepén szárnyaló és fényes, a vége viszont megint kissé összecsapott, kapkodó. Ami viszont nagyon tetszett ebben a könyvben, az a vidéki élet szépségeinek leírása, ott tényleg nagyon szépen, ízesen ír a végtelen mezőkről, a szántókról, az aratási munkákról és a vidéki közösségi életről, ezek a legkedvesebb képeim a könyvből.
Hát, nem tudom, Németh László eddig még nem írt olyat, ami igazán nekem szólna, ezután sem lesz a kedvencem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése