Az úgy volt, hogy nem bírtam ellenállni a Mit ajánlanál egy idegennek? c. kihívásnak, aminek a lényege, hogy a szervezőnek beküldök két címet, amit egy vadidegen embernek elolvasásra javasolnék, és cserébe kisorsolnak nekem is két címet, ami közül választhatok. Ne mondjátok, hogy nem állati ötlet! Csak épp arra nem számítottam, hogy Fortuna pont egy olyan párost dob nekem, melyek műfajukat tekintve fantasyk (bár vannak benne sci-fi elemek). Kleinheincz Csilla Ólomerdeje nem volt meg az Egyetemi Könyvtárban, így Philip PullmanÉszaki fény c. regényét kölcsönöztem ki és nekivágtam.
Nem tudom titkolni ellenérzéseimet a műfaj iránt. Többnyire azt gondolják, hogy akinek a sci-fi bejön, az tutira fantasy-rajongó is, de ez egyáltalán nincs így. A tudományos-fantasztikum ugyanis fél lábbal mindig a valóság talaján áll és az esetleges különleges események könnyen racionalizálhatóak, ellenben a fantasy sokkal több rugalmasságot kíván tőlünk és sokkal több irracionális, mesei elem van benne. Márpedig én ezeket a szabályokat ki nem bírom állni, nem érzem jól magam a mesevilágban, hacsak nem…nos, nem is tudom mi lehet Ende, Rowling vagy Tolkien titka, de talán a mély gondolatiság és a humor.
Pullman könyvének borítója, ami sajnos a riasztóan ponyvás Alexandra kiadása volt, már önmagában is lelombozott, hogy akkor ez most tényleg egy arany iránytűről fog szólni és tényleg lesznek benne jegesmedvék, amik páncélt hordanak. Nem és igen. Szerencsére nem iránytű van benne, hanem aletiometer, vagyis igazságmutató, de idétlen páncélt hordozó jegesmacik tényleg fel fognak benne tűnni, mégpedig jó sok. A történet központi hőse azonban egy 12 éves lányka, Lyra, aki egy számomra teljesen kaotikus világban él (de mondhatnám azt is, hogy katolikus…), ugyanis Lyrát Oxfordban tudósok nevelik jól-rosszul, mindenféle utcakölyökkel és kikötői népekkel barátkozik, és azon kívül, hogy egy komisz kis kölyök, semmi különös tehetséget nem árul el a sztori elején. Azonban már az első sorokban kitűnik, hogy ez mégsem a mi világunk, mert Lyra állandó társa az alakját folyton váltogató daimónja, Pan, és hamarosan arra is fény derül, hogy ebben a világban mindenkinek van ilyen társa, aki segíti, vigasztalja és tulajdonképpen a lelkének egy darabkája. (Ezt mondjuk nehéz volt megemésztenem, mert persze hogy hülyeségek jutottak eszembe, miután a daimónok nem lehetnek távol a gazdájuktól…szóval van ebben valami perverz.) Szóval Lyra a mese elején kihallgat egy beszélgetést, ahol hall a Porról és egyebekről, meg gyerekek tünedeznek el, állítólagosan titkos kísérletek áldozatai, végül Lyra maga is útra kel, mitöbb elszökik egy szépségesen gonosz asszony elöl, akiről később kiderül, hogy az anyja. Satöbbi.
A történet persze sokfelé ágazik, nem túl izgalmasan (és ehhez annyit, hogy itt biztosan az én készülékemmel van a gond, mert nekem Gaiman se izgalmas), teli rettentően ügyetlen megoldásokkal, amiket én egyszerűen nem tudtam értékelni. Például Lyrához jut ugye az aletiometer, ami teli van szimbólumokkal, és három tű táncol a jelek között, ahányszor megáll fölöttük, annyadik (?!) jelentését kell értelmezni. Szerintem rém bonyolult, de Lyra se perc alatt megfejti, és most olyanokra gondoljatok, hogy a gyík pl. levegőt jelent, vagy a csecsemő nehézséget. És ehhez érdekes adalék a szerző majd egy bekezdésnyi fejtegetése arról, hogy Lyrának különben nincs képzelőereje. Na, hagyjuk. Aztán a medvék. Vagyis csak a jegesmedvék. Tudom, hogy itt is a fantáziámat kellene használnom, de mégis, engem bosszant egy olyan világ, ahol a madarak, delfinek, fókák normálisak, de a jegesmedvék intelligensek, meg fémművesek és van saját birodalmuk.
De ami végképp kiverte a biztosítékot, az a kereszténység belekeverése. Én végig reménykedtem, hogy amikor egyházakról ír, meg bíborosokról, akkor nem valamelyik keresztény egyházra gondolnak, de valójában igen, márpedig számomra furcsa egy olyan világ, ahol beszélő medvék, meg boszorkányok és szörnyek vannak, de közben a templomokban Krisztus megváltásáról tanítanak. Ne már! Persze lehet, hogy Pullman valami antiklerikális mondanivalót akart belecsempészni a regényébe, de szerintem annyira skiccszerűen sikerült neki, hogy nem ér semmit. Feltételezem, hogy a másik két kötetben fogja ezt a vonalat tovább fejtegetni, csak mondjuk nekem ahhoz nem lesz türelmem. A Por mint az eredendő bűn anyaga, tiszta röhejes volt.
Na, hosszú vagyok. És akkor nem írom le, mennyire, de mennyire vacak a fordítás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése