Ta-mia SansaGender Krónikáinak különleges darabja a 6. kötete, nemcsak a maga majd 800 oldalával terjedelmében, de stílusában és sodrásában is különbözik az eddig olvasott daraboktól. Talán leginkább a sorozatnyitó A menekülés éve c. kötethez hasonlít, ugyanis a többi regénytől eltérően a Lélektelenben is a belső történéseken, a pszichológiai vonalon lesz a nagyobb hangsúly a társadalmi és morális kérdések mellett. Azon is morfondíroztam, hogy levegőben járó autók, különleges növények és xenobacik ide vagy oda, ez a regény lehet, hogy már nem is sci-fi, hanem valami más és ezzel együtt nekem nehezebb is volt olvasni, mert a főhős lelki küszködései olykor az én energiáimat is elemésztették.
A főhős pedig valójában régi ismerősünk, Cat Turney, aki már az Első áldozatban összezavart, hisz a 9250-es években játszódó történetben a tudós hölgy egyszerűen átveszi ahatalmat és fifikásan véghezviszi, amúgy mellesleg világjobbító akaratát. De hogy lesz belőle ilyen erélyes, ironikus, gúnyolódó, ugyanakkor szociálisan mégis érzékeny ember, ezt tudhatjuk meg a Lélektelen soraiból. De nemcsak Cat borzasztó, nyomasztó gyermekkoráról tudunk meg mindent, hanem arról a rejtélyes szobáról is, amiben alvadt vérnyomokat és elfeledett emlékeket láthattunk. A történetről nem spoilerezek, bár nem olyan gyors és magával sodró, mint a legtöbb kötet, mégis jól megírt és gyakorlatilag nem tudtam letenni, inkább Catről lamentálok, elvégre ő tölti be a 800 oldal majd minden lapját.
Cat Turney ebben a kötetben sem vált egyértelműen a kedvencemmé, sőt, legtöbbször egyáltalán nem éreztem vele együtt, bosszantott a viselkedése és nem is mindent értettem belőle. Cat korán elveszíti szüleit az akkor még csöppet sem kies Bubastis egyik szürke kis állomásán, odakinn mérgező növények, idebenn mérgező emberek veszik körül, gyámja egy alkoholista és erőszakos férfi, aki a megfélemlítés eszközeivel és ütlegekkel neveli a különleges kislányt. Cat ugyanis elképesztően magas IQ-val rendelkezik, ugyanakkor mérhetetlen depresszió is járul ehhez, amellyel így együtt egy magányos, izolált és érzelmeit a végletekig racionalizáló emberré válik. A szürke Ptah-Noit állomásról egy kormányprogram és némi csalás fogja elröpíteni, de a Városban - a későbbi Cattownban - nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem két évi csövezés vár rá, de Cat mindennél fontosabbnak tartja, hogy ne legyen másoknak kiszolgáltatva, ezért inkább bevállalja az éhezést, a hideget, csak hogy ne lepleződjön le és kerüljön vissza kiskorúként az állomásra, gyilkos szándékú nevelőapjához. A rejtőzködés és álarcok viselése így válik Cat alapattitűdjévé, sőt öltözködési stílusává, a gyöngédebb érzelmeket, különösen a szakrális érzéseket ostobaságnak vagy gyengeségnek tartja, ezért csak a tudományt és az ateizmust tartja egyedül helyesnek és célravezetőnek. Cat racionalizmusa persze nagyon sok problémát meg is tud oldani, de valójában hősünk egész végig önmagát mérgezi, különösen, amikor egy meleg, érzelmekkel kecsegtető kapcsolat is kezd kibontakozni Vilammel, a tehetséges, de olykor dührohamokkal viaskodó csillagásszal. Hogy kettejükkel mi lesz, azt nem árulom el, de Cat tényleg képtelen arra, hogy önmagából bármit is adjon másoknak, vagy huzamosabb ideig mások érzelmeivel foglalkozzon, ennek ellenére mégis képes arra, hogy egész Bubastis a megmentőjét lássa benne.
A főhős pedig valójában régi ismerősünk, Cat Turney, aki már az Első áldozatban összezavart, hisz a 9250-es években játszódó történetben a tudós hölgy egyszerűen átveszi ahatalmat és fifikásan véghezviszi, amúgy mellesleg világjobbító akaratát. De hogy lesz belőle ilyen erélyes, ironikus, gúnyolódó, ugyanakkor szociálisan mégis érzékeny ember, ezt tudhatjuk meg a Lélektelen soraiból. De nemcsak Cat borzasztó, nyomasztó gyermekkoráról tudunk meg mindent, hanem arról a rejtélyes szobáról is, amiben alvadt vérnyomokat és elfeledett emlékeket láthattunk. A történetről nem spoilerezek, bár nem olyan gyors és magával sodró, mint a legtöbb kötet, mégis jól megírt és gyakorlatilag nem tudtam letenni, inkább Catről lamentálok, elvégre ő tölti be a 800 oldal majd minden lapját.
Cat Turney ebben a kötetben sem vált egyértelműen a kedvencemmé, sőt, legtöbbször egyáltalán nem éreztem vele együtt, bosszantott a viselkedése és nem is mindent értettem belőle. Cat korán elveszíti szüleit az akkor még csöppet sem kies Bubastis egyik szürke kis állomásán, odakinn mérgező növények, idebenn mérgező emberek veszik körül, gyámja egy alkoholista és erőszakos férfi, aki a megfélemlítés eszközeivel és ütlegekkel neveli a különleges kislányt. Cat ugyanis elképesztően magas IQ-val rendelkezik, ugyanakkor mérhetetlen depresszió is járul ehhez, amellyel így együtt egy magányos, izolált és érzelmeit a végletekig racionalizáló emberré válik. A szürke Ptah-Noit állomásról egy kormányprogram és némi csalás fogja elröpíteni, de a Városban - a későbbi Cattownban - nem a tejjel-mézzel folyó Kánaán, hanem két évi csövezés vár rá, de Cat mindennél fontosabbnak tartja, hogy ne legyen másoknak kiszolgáltatva, ezért inkább bevállalja az éhezést, a hideget, csak hogy ne lepleződjön le és kerüljön vissza kiskorúként az állomásra, gyilkos szándékú nevelőapjához. A rejtőzködés és álarcok viselése így válik Cat alapattitűdjévé, sőt öltözködési stílusává, a gyöngédebb érzelmeket, különösen a szakrális érzéseket ostobaságnak vagy gyengeségnek tartja, ezért csak a tudományt és az ateizmust tartja egyedül helyesnek és célravezetőnek. Cat racionalizmusa persze nagyon sok problémát meg is tud oldani, de valójában hősünk egész végig önmagát mérgezi, különösen, amikor egy meleg, érzelmekkel kecsegtető kapcsolat is kezd kibontakozni Vilammel, a tehetséges, de olykor dührohamokkal viaskodó csillagásszal. Hogy kettejükkel mi lesz, azt nem árulom el, de Cat tényleg képtelen arra, hogy önmagából bármit is adjon másoknak, vagy huzamosabb ideig mások érzelmeivel foglalkozzon, ennek ellenére mégis képes arra, hogy egész Bubastis a megmentőjét lássa benne.
Legnagyobb talány számomra Cat szociális érzékenysége, ugyanis bár nagyon alulról jön és hatalmi pozícióban is megőrzi ezeket a gyökereket, mégsem egészen világos számomra, hogy az alapvető kiábrándultsága az emberekből, sőt már-már mizantróp vonásai (melyek például a gyerekkísérleteknél mindenképpen kapóra jönnek) sokkal erősebb vonásoknak tűnnek számomra, mint a szegények iráni szolidaritása vagy a nemi egyenlőtlenségek iránti érzékenysége. Egyáltalán nem jellemzi az altruizmus, mégis ő lesz az, aki a dattara kitenyésztésével megállítja a bubastisi éhínséget, és a lonecatek megalkotásában is Bubastis védelme motiválja. Szintén értetlenül álltam az egyházellenessége előtt, az ateizmusa még érthető tudósi mivolta miatt, de sem a Nut White-tal kapcsolatos ellentéte nem volt világos, sem pedig az, hogy nem ismeri el a lelki vigasz fontosságát egy hanyatló társadalomban, mert noha Cat maga nyilvánvalóan magasról tesz a metafizikai vigaszra, de racionálisan is belátható lett volna az egyház szerepe. (Ehhez még csak annyit, hogy Cat az Első áldozatban ezt be is fogja látni, de itt még nem.) Sansa ugyancsak adós marad magának az egyháznak és szerepének a bemutatásával, gyakorlatilag egyetlen igazán hívő embert sem szerepeltet a történetben, Nut mint a Rend vezetője inkább csak vallásosnak tűnik. Sansa azt is gyakran hangsúlyozza, hogy Cat zseni, és ő úgy is tekint magára, de szerintem csak egyszerűen magas az intelligenciája (mondjuk egy érzelmi intelligencia teszten elvérzett volna), de a zsenikre jellemző intuitív állapotok egyáltalán nincsenek meg Catben.
Összességében a Gender Krónikák egy különleges darabja a Lélektelen, nekem nehéz volt olvasni, de végig fenntartotta a figyelmem és olyan gyönyörű szavak is vannak benne, mint a kashalevél.
Összességében a Gender Krónikák egy különleges darabja a Lélektelen, nekem nehéz volt olvasni, de végig fenntartotta a figyelmem és olyan gyönyörű szavak is vannak benne, mint a kashalevél.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése