Három asszony

Simone de Beauvoir azok közé tartozik, akiktől mindent el szeretnék olvasni – ezt lehet, hogy már másutt is bevallottam. Viszont azt szerintem nem, hogy nem azért, mert akkora jó író, mert például a Mandarinok elég vontatott volt itt-ott, hanem mert olyan nagyon hasonlít rám. Legalábbis így érzem. Épp ezért volt kellemetlen, mitöbb sokkoló olvasni ezt a három kisregényt, mert ezúttal nem eszméket ütköztet és még csak nem is intellektuális szómenéseket olvashatunk (amiket amúgy nagyon is szeretek), hanem valami ijesztően hitelesen élethelyzeteket ábrázol, amely többé-kevésbé mindannyiunkat érint.

A legkellemetlenebb kisregény szerintem a kötet címadó A megtört asszony, ugyanis Beauvoir itt egy okos, hűvös, tevékeny negyvenes nőt mutat be, akinek két lánya épp kirepült a fészekből és férje ezt a pillanatot használja ki arra, hogy elmondja, beleszerettet egy fiatal nőbe. Ez eddig elég snassznak tűnik, de Beauvoir az egyes szám első személyű naplón keresztül mégis bevon bennünket egy borzalmas lelki kálváriába, a gyanútlanul szerető asszony teljes összeomlásáéba. Ami számomra leginkább megdöbbentő volt, hogy Monique úgy szerette a férjét, hogy soha fel sem merült benne a megcsalatás vagy a bizalomvesztés gondolata, gyanútlan és odaadó volt szerelmében, észre sem vette azokat a pici, szokatlan előjeleket, amelyek a hétköznapok sodrásában el is sikkadtak, hogy férje több figyelmet vár a munkája iránt vagy ki tudja mit. Igazából ahogy olvastam ezt a regényt, végig az járt a fejemben, hogy én pontosan így reagálnék, elkezdeném mérlegelni a múlt eseményeit, gondolkodni azon, mit rontottam el, de pontosan tudnám, mennyire idétlen lenne változtatni magamon, főleg ha alapvetően elégedett vagyok önmagammal. És én is utálnám a folyamatos önvizsgálatot. Monique igyekszik sokáig tolerálni a szabad házasságot, de belátható, hogy ez nem mehet egy bizonyos határon túl, a végeredmény a magány és az összeomlás. Ez a kisregény már csak azért is érdekes volt, mert a maga módján talán válasz arra is, miért nem működhet alapvetően a szabad házasság, vagy talán bepillantást nyerhetünk Beauvoir küszködéseibe Sartre mellett.

A szerénység kora szintén az öregedő asszony története, de ezúttal inkább a szellemi stagnálással és a fiától való szellemi elszakadással foglalkozik az író. Hőse egy egyetemi tanárnő, aki élete művét írja meg, melyről később kiderül, hogy felejthető alkotás, fia pedig – felesége hatására – olyan pályára lép, melynek semmi köze sincs az anya által elképzelt értelmiségi úthoz. Amikor Phillippe kimondja rá ítéletét, hirtelen szakadék tárul fel előtte, amely elválasztja a fiától és sokáig csak ezt a szakadékot képes látni, míg végül némiképp enyhül a helyzet és hidakat igyekeznek ácsolni. A narrátor asszony itt szintén egyedül marad és egy külső szempontból látja az egész életét, ami értéktelennek tűnik, be kell látnia az öregség hatalmát.

Az utolsó kisregényt, a Könnyű halált, csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert konkrétan Beauvoir anyjának kiszenvedése van leírva benne, mégpedig elég részletesen. Az anyját baleset éri otthon és combnyaktörésre gyanakodnak, azonban a röntgen mást mutat ki – bélrákot. Ezek után kezdődik a hazudozás arról, hogy semmi komoly, itt egy kis műtét, ott egy kis katéter, az anya előbb bizakodó, mitöbb egész végig bízik a felépülésében, még akkor is, amikor már nem lehet elkendőzni a test szétbomlását. A 35 nap leírása borzasztó, fájdalmas, mégis könnyű halál, legalábbis az orvosok szerint, Beauvoir bemutatja az medikatizált halál embertelenségét is. Sok súlyos emléket kavart föl bennem ez az utolsó regény, a nagyapámról, aki mindig élvezettel nézte rettegésünket, annyira féltünk tőle, és akinek fényes volt az arca a könnyeitől a kórházban és olyan szorosan megölelt minket, hogy aztán meghaljon embóliában, mert elfelejtettek neki véralvadásgátlót adni. Vagy a nagymamámat, aki gyűlölte a kórházat és mindig otthon akart meghalni, de ahogy Beauvoir is írja, megijedtünk, féltünk a haláltól, az orvosok meg olyan magabiztosan követték a szabályokat, annyira tudták, mit kell csinálni – így fullad meg nagymamám egy éjjel a kórházban.

Nehéz ez a könnyű halál.