A Koreai Presbiteriánus Egyház

Olykor magam is ledöbbenek azon, hogy milyen koreai témájú könyvek jelentek már meg magyarul, Sung-Kuh Chungkönyve is ezek közé tartozik, ki hinné, hogy épp erről a témáról, a koreai református egyház prédikációiról van magyar nyelvű anyag. A könyv ráadásul nagyon érdekfeszítő is, hisz a szerző a prédikációk elemzésén túl a koreai protestáns egyház történetével is foglalkozik, igaz nem az objektivitás szellemében, a szerző maga is kálvinista lelkész, aki különben Magyarországon kapott díszdoktori címet a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen, így sok helyen keresztény lelkülettel tesz megjegyzéseket mondandójához. A Koreai Presbiteriánus Egyház különben testvéri kapcsolatban áll a Magyarországi Református Egyházzal, így gyakran látogatják egymást, teológus hallgatóik pedig cserediák kapcsolatban vannak, Budapesten tudomásom szerint három protestáns koreai gyülekezet van, egy baptista és talán két presbiteriánus.

Ezek után felmerül a kérdés, hogyan lehetséges, hogy egy távol-keleti országban egyáltalán a kereszténység ilyen hallatlan népszerűségre tesz szert (2005-ös felmérés szerint 29,2% vallja magát kereszténynek, 22,8% pedig buddhistának), Chung erre is megpróbál válaszolni könyve bevezetőjében. Véleménye szerint Korea Isten kitüntetett országa és több prédikátor is megvallotta hitét azon meggyőződéséről, hogy Koreának missziós szerepe van a Távol-Keleten. Ez az optimizmus különösen jellemezte a növekedési időszakot, így az evangélium betörésének korszakát (1885-1907) és némiképp kitartott az japán elnyomás idején is (1907-1955). Hogy Koreában miért hullott termékeny földbe az evangélium üzenete, részben magyarázható a történelmi helyzettel is, a koreai nép elnyomott állapotával, melyben a keresztény reményközpontúság és a személyes megváltás tana többeket magával ragadott, ehhez járult még a koreaiak erős konfuciánus neveltetése is, amely több ponton rokonságot mutat a puritán eredetű presbiteriánus tanokkal vagy a mózesi törvényekkel. Mint sok más országban, Koreában is összefonódott a reformáció tana a nemzeti identitáséval, ezért a kereszténység jelentősége különösen megnőtt a japán gyarmatosítás idején, ahogy a koreai háborút (1950-53) követően pedig a nemzet keresztény egységesítésének gondolata is nagy hangsúlyt kapott. A koreaiak számára a keresztény fogalmak, különösen a család-metaforák (Atya, Isten gyermekei, atyai szeretet stb.) könnyen befogadhatóak voltak, a koreai családcentrikus szellemhez igen közel álltak, ráadásul a misszionáriusokat igen szeretetteljesen fogadták, inkább a kíváncsiság jellemezte őket, mint a gyanakvás. Szintén vonzó volt a koreaiak számára, hogy viszonylag gyorsan kiépültek a keresztény szellemű szociális intézmények, melyekre nagy szükség is volt, így árvaházak, kórházak vagy szakképző intézmények, de számtalan intézetben látnak el segítő szolgálatot lelkipásztorok, pl. a rendőrségen is. A koreai lelkipásztorok igen odaszántak, jellemzően sokat imádkoznak, egyedi sajátosság Koreában, hogy több mint 500 imahegyük van, melyekre imádkozni, meditálni járhat bárki, péntekenként pedig hajnalig tartó ima-összejöveteleket tartanak.

A koreai református egyház kezdettől fogva ragaszkodott a konzervativizmushoz, mind a liberalizmust, mind a karizmatikus (Szent Szellem „jelenségei”-t hirdető) tanokat és áramlatokat elutasította, a miszticizmust is távolságtartással kezelte, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a lelkipásztorok teológiai és filozófiai képzettségére, az előadói képességekre, a tiszta jellemre, az odaszánt, meditatív életvitelre. Igen korán kiépültek a vezetőképzés centrumai, legfontosabb központjuk a mai Észak-Korea fővárosa, Pyongyang (Phenjan) volt, melynek számos szemináriumán oktatták magas szinten a teológiát, bibliai nyelveket és egyházi tudományokat. A koreai egyház látványos növekedési lendületét a japán megszállás alatt bevezetett sintoista kultuszok kötelezővé tétele törte meg először. A japán elnyomás alatt Korea elképesztő szenvedéseken ment keresztül, az oktatás japán nyelven folyt és a neveket is japánosították, majd 1930-tól bevezették a kötelező sinto kultuszt, vagyis Japán ősi vallásának tiszteletét.Ezt a japánok hazafias és nem vallásos aktusnak minősítették, ezzel számos egyház beleegyezését sikerült elérniük, de az istenszobrok előtti tiszteletadást a presbiteriánus egyház megtagadta, míg végül idővel megtört és kénytelen volt az istentiszteletek részévé tenni a japán császár üdvözlését, vagy részt venni sinto szertartásokon. Azonban számos koreai prédikátorról olvashatunk jelen kötetben, akik hűen keresztény hitükhöz nem voltak hajlandóak ilyen engedményekre, többjük hosszas börtönbüntetést vagy mártírhalált halt.

A tárgyalt koreai prédikátorokról most nem értekezem, álljanak itt a legfontosabbak nevei:

Sun-Joo Kil, Ihk-Doo Kim, Sung-Bong Lee, Hwa-Sik Kim, Ki-Chul Choo (mártírhalált halt), Yang-Won Sohn (mártírhalált halt), Hyung-Nong Park, Sang-Dong Hahn, Yune-Sun Park.

A kötet utolsó fejezetében rövid összefoglalót olvashatunk a japán megszállást követő felszabadulás időszakáról és a koreai háborúról, majd az utána elkövetkező zavaros időkről.

Összességében egy nagyon érdekes könyvet olvashattam, ugyanakkor volt néhány dolog, ami kicsit bosszantott, így például a koreai nevek egységes átiratának hiánya, a legtöbbször a fenti felsorolásban látható angol mintát követi (vagyis hátraveti a családnevet), de olykor megcseréli, vagy elhagyja a keresztnév kötőjelét és egybeírja. Egy másik meghökkentő hiba pedig az a tévedés, mely a hangeult nyelvnek titulálja, nem pedig jelkészletnek, így a mondat, hogy a Bibliát hangeulre fordították ugyanolyan bután hangzik, mintha azt írnám, hogy cirillre fordították. Ez nyilvánvalóan a fordító járatlanságának tudható be. Ettől eltekintve tényleg élvezetes könyv volt.

A Koreai Presbiteriánus Egyház honlapja:http://pck.or.kr/Main/main.asp