Napfénypalást / 노을

Különleges és a magyar (fordítás)irodalom első kortárs koreai verseskötetét jelentette meg a Pluralica kiadó, és szerintem nem is választhatott volna bölcsebben, amikor Lee Gil Wonra (이 길원) esett a választásuk. A gyönyörűen kivitelezett, kisalakú kötetecske ugyanis nagyon koreai hangulatvilágú, ám témája olyannyira univerzális, hogy mélyen megérinti, gyönyörködteti, ugyanakkor el is szomorítja, megrendíti az olvasót, tartózkodjék az épp a világ másik felén. Szóval repes a szívem.

A kötet eredeti címe Alkonyat, ami egyben utal az alaptémára, amely az elmúlás, az idő folyása, elszámolások, búcsúvétel a szülőktől, magány és számadás, tehát nem egy könnyed hangvételű daloskönyvet kapunk, jóval inkább őszi estékre, elmélyülésre szánt éjszakákra való olvasmány. Nagyon sok szép költői képet találtam, amelyek pompásan festették meg a csodálatos koreai hegyeket (Jumjong, Halla), tavakat, folyókat, de feltűnnek benne úgy a főváros (Szöul, Inszadong), mint a kis Origol (오리골) falu, ahol a költő édesanyja él. Formailag is sokszínű kötetet vehetünk kézbe, ritmusos verseket váltják prózaversek, különösen érdekesek a költő jegyzetei, melyek sokszor egy-egy zeneművet kapcsolnak az adott költeményhez. A könyv végén pedig egy interjút is olvashatunk a költővel életről, vallásról, a koreai irodalomról. (Az alábbi idézetek Lee Gil Won: Napfénypalást, Pluralica, Bp. 2011. (Hangolás; 2.) kötetéből valók.)

A kötet a címadó verssel nyit, amit a fordítók egy nagyon szép, de szerintem az eredetinél optimistább hangzású szóval fordítottak, a különben nagyon poétikus napfénypalásttal. Az alkonyat szerintem jobban kifejezi valaminek a végét, a kifulladását, vagy akár a lenyugvást, noha ez a vers épp az újjáéledés/újraéledés vágyát fejezi ki nagyon szép természeti képekkel: „…amint hátán fénnyel a folyó,/úgy folynék én. Úgy élnék újra.” (7. p.) A felütést követően a kötet négy ciklusra oszlik, az első az Önarckép, de nagyon érdekes, hogy az egyes cikluscímek pároldalán egy-egy koreai szótag kapott helyet, amit viszont nem fordítottak le, így az első ciklusnál ez a szótag a 화, ami azt jelenti, hogy düh, bosszúság. Ez önmagában is érdekes kontextust kínál az önarckép-ciklushoz, de különösen az első Önarckép c. vershez, amelyben a költő egy olyan személyként ábrázolja önmagát, aki tulajdonképpen dühös, mindennap kardot élez, amit a keblében rejt el, de amikor tényleg használnia kellene, inkább önmagába mélyeszti. „Így élek./A kard mellemben/használhatatlan fegyverem.” (11. p.) – egyszerre harcos és mégis kiszolgáltatott önmagának, sebzett. A másik nagyon szép önarckép-vers az Önarckép koreai maszkban, amelyben a költő olyan színészként ábrázolja magát, aki hagyományos koreai, ún. 하회탈-t hord, míg valódi érzéseit e mögé kénytelen elrejteni. A hagyományos koreai maszkokról azt kell tudni, hogy nagyon murisak, és expresszív érzéseket fejeznek ki, a maszkjátékok célja pedig mindig a nevettetés. „Bár lényem aggódás tüzében ég,/elég szemem eltakarnom, hogy sok néző jót kacagjon.” (14. p.) Az egyik kedvenc versem a Meditáció apám ginkómagjai felett, az egész versből sugárzik az édesapa iránti tisztelet és szeretet, különösen az apa roppan erejének ábrázolása döbbenetes:

„Sűrűn habzott, sziklát vájt,

tisztából zavarttá lett,

s mikor a folyó elérte a tengert,

végre lecsendesedett.

Apám folyóként élt e tájon…”

…

„…hátán cipelte a napnyugtát.” (16. p.)

A második ciklus címe Meditáció felhőről, a pároldalon a 하 szótaggal, aminek tudtommal különösebb jelentése nincsen, csak mint felkiáltás használatos. Ez a legrövidebb ciklus, benne öregség, halál, koporsó, naplemente, elmúlás, szóval ez sem egy könnyed darab. A címadó vers épp az anya halálának állít emléket, utalva az előző versre: „Anyám felhővé vált,/s apám felett lebeg, aki folyóvá lett.” (31. p.). Édesanyját szútraolvasó buddhista asszonyként ábrázolja, aki családjáért aggódik, ugyanakkor mégis megközelíthetetlen, megismerhetetlen maradt.

A harmadik és egyben kedvenc ciklusom címe Kutya, a párlapon is ez a szótag áll (개), és nekem európainak talán épp egy vidám, farokcsóváló jószág képződne meg a szemem előtt, de Koreában a kutya inkább egyfajta ambivalencia jelképe, egyszerűen azért, mert Koreában létezik úgynevezett húskutya, vagyis amit csupán a húsáért tenyésztenek. Ugyanakkor ugyanúgy tartanak ölebeket, házőrzőket, harci kutyákat, terelőket, mint bárhol másutt – ezt a kettősséget írja meg Lee Gil Won a kutya-ciklusban, ennek legütősebb darabja talán az első kutya-vers, ami félig prózavers, míg az utolsó sorok vers formájúak (ez különben Lee egyik legsajátosabb formája, az utolsó sorok mindig húznak egy nagyot a kedves olvasón). (Különben ezekből a versekből ismertem meg Korea nemzeti ebét, a jindót (진돗개), érdemes olvasni róla: http://www.haziallat.hu/kutya/kutyafajtak/koreai-jindo-kutya/3686/)

Már-már tanmese az egyik kedvenc darabom A Taurus-hegyi sas, melyben a sas csak a beszédes darvakat kapja el, míg az öreg darvak inkább egy követ cipelnek a szájukban, hogy elkerüljék a veszedelmet. A vers nem épp burkoltan társadalomkritikát fogalmaz meg, hadd ne bontsam most ki. Nem akarok részletekbe bocsátkozni, hogy mennyire jól megfogalmazott, éles versek vannak ebben a ciklusban, rettentően tetszett a költő csapongása a magasztosabb témák, képek és az egészen profán (szellentés) vagy meghökkentően populáris metaforák közt. Egyik kedvencem, melyben Korea egyik populáris ikonja tűnik fel: „Oly simák,/mint Hjori köldöke körül a bőr,/melyet forróvérű fiam úgy imád.” (63. p.) Nos, az imádat tárgya, a simaság netovábbja Lee Hjori énekesnő köldöke, amely a Fehér fenyők a Jumjong-hegyen versben tűnik fel.

A negyedik ciklus címe Miért táncolok? (szó szerinti fordításban: a táncolásom oka), a párlap szótagja pedig mi más is lehetne, mint a tánc (춤), de ezúttal sem a felszabadult táncra, bolondozásra kell asszociálni, a címadó vers nem ad konkrét magyarázatot a tánc okára, inkább egyfajta metafizikus síkra viszi a költeményt: „…nekem a tánc verejtéke ugyanaz,/mint nyírfáknak a kék holdfény.” (81. p.) Ebből a ciklusból már csak egy verset emelek ki, mert így is hosszú vagyok egy poszthoz képest, és ez az Amikor elrontottam az első versszakot, ezt inkább leírom, mert rövid:

Csak amikor kitettem a pontot,

vettem észre, hogy milyen kevés

az írásjel életem szavakkal írt görbéjén.

Ahogy elmentél, találkáink emléke

kocsonyaként remegett a múlt tányérjában.

Kellett volna egy saját nyelv, amikor elrontottam az első versszakot. (88. p.)

Amikor ezt a kis kék könyvecskét, amit esténként, lefekvés előtt olvastam, a végére érve becsuktam, úgy éreztem kaptam egy darabkát Koreából, annak egy fájdalmasabb, öregedőbb, érzékenyebb, belsőségesebb részéből. Köszönet a fordítóknak, akik nagyszerű munkát végeztek, Balogi Virágnak és Weiner Sennyey Tibornak, a versfordításokat a koreai eredetivel pedig Osváth Gábor vetette össze, és ha ő nem kekeckedik, hogy go-nak fordítják a baduk-ot, akkor én se fogok :P.