Az elfojtás mágiája

Olyan szerencsém van, hogy a sors összehozott Snyeholával (nevezzük most így) és elsőkézből olvashattam el megjelenés előtt álló regényét, a Sötét Hóruszt. A könyv a Kossuth Kiadó egyik sci-fi pályázatán ért el előkelő helyet és nem véletlenül: vonzó atmoszférájú, főként pszichológiai-spirituális síkon játszódó, fordulatos, izgalmas történetet vehettem kezembe, amit körömrágva olvastam végig, sajgó szemgolyóval egész hétvégén.

A cselekmény a távoli jövőben játszódik, a világ kétpólusú rendje Bubastissal, az egyenjogú, de teokrata bolygóval és Prentiesttel, a patriarchális császársággal megrendülni látszik. Bubastisban, az egyiptomi (macska)misztériumok letéteményesei a lonecatek, mindössze nyolcan, spirituális képességeikkel, melyre egy különös genetikai átalakítás útján tesznek szert, védelmezik bolygójukat, ugyanakkor mesterséges kiskorúságban tartják a gyér népességű és rettenetesen unatkozó népet. Ezzel szemben a prentiesti császárságban a férfiak uralkodnak a nyomor kellős közepén és ez a világ nem viseli el a szabad nő gondolatát, ezért őket agymosással tárgyiasítják. A bubastisi világ viszont több sebből vérzik, a lonecatek rendje, egy hezitáló és végül rossz döntéseket egymásra halmozó vezetőnek hála, összekuszálódik, az elfojtott érzelmek és a kényszeres magánykultusz megköveteli áldozatait. A történet középpontjában pedig feltűnik a címbeli Sötét Hórusz, vagyis Nekhti, aki mindkét világban  megmerítkezik és nőként, sőt gyermekként rettenetes kínzásokon kell végigmennie Prentiestben, míg visszatérve hazájába, rendet nem vág, a maga módján.

Abbahagyom a spoilert, egyrészt mert a történet bonyolult és szövevényes, nem árt, ha az olvasó jegyzeteket készít az epizodikus szerkezetű fejezetekben felvillanó szereplőkről, mert minden szál egészen váratlanul összekapcsolódik a történetben. A regény legvonzóbb figurái kétségtelenül a lonecatek, kedvenceim közülük Lawrence Manx és Mau Coon, akik közt gyengédebb érzelmek bontakoznak ki, annak ellenére, hogy a rend szigorúan tiltja az érintkezést és nem ismeri a szerelmi szenvedélyt. Kettejük kapcsolata spirituális szintre emelkedik és legnagyobb bánatomra, tragikusan ér véget.

Nagyon remélem, hogy a Sötét Hórusz hamarosan a könyvesboltokban is megjelenik és mások is élvezhetik ezt az izgalmas, sejtelmes atmoszférájú, különös regényt.

Világok szexuális harca

Az elmúlt hetem újra Sansa univerzumában telt, az Utolsó áldozat világa egészen egyszerűen beszippantott, elvarázsolt, éjszakákon át álmodtam vele, summa summárum, az ifjú írót az egyik legreményteljesebb sci-fi-szerzőnek tartom, aki kellő tehetséggel és kreativitással képes egy hatalmas, kidolgozott kozmoszt teremteni, melyben érezhetően otthonosan mozog.

Az Utolsó áldozatban újra a kétpólusú univerzumban találjuk magunkat, ám több mint száz évvel később. Bubastis liberális világa demokratikus berendezkedésűvé vált, hála Nekhti, a Sötét Hórusz vérengzésének, vezetői a Szenátusban tömörülnek. A lonecatek pusztán védelmezői szerepet töltenek be, korábbi érzelemmentes és izolált életmódjukon is enyhítettek, már egyetlen épületben igyekeznek konfliktusmentesen együttműködni (több-kevesebb sikerrel), vezetőjük pedig Theo, aki rögtön egy meghökkentő döntéssel osztja meg csapatát, ti. nem hajlandó a támadó Prentiest elleni küzdelemre. A férfiközpontú Prentiest ugyanis hiába kapta meg a turisztikai és kereskedelmi jogokat, mégis háborút kezdeményez a szabad világ ellen, sorra igázza le az öt egyenjogú bolygót. A regényben szinte végig nem tudjuk meg a lonecatek kihátrálásának okát, hisz ezek a genetikailag módosított, szexuálisan megcsonkított lények csakis Bubastis védelmére teremtettek, képesek mentális képességeikkel elpusztítani egy egész sor hadiflottát is. A megoldás sokkal meghökkentőbb, mint gondolnánk és felveti azt a filozófiai dilemmát, hogy vajon feláldozhatók-e milliók egy szabadabb és egységesebb világért, és valóban mindig a békés út-e a megfelelőbb.

A történet több szálon fut, nagyobb szerep jut benne a gyűlöletes Prentiestnek, ahol a nőket ugyan már nem agymossák, de változatlanul nem tekinthetők emberi lénynek. A prentiestiek azonban, hála a turisztikának, kezdenek rákapni az öntudatos nők szerelmére, sőt a házasság intézménye is létrejön. Prentiest második emberének, Andy Bankysnek is egy gyönyörű, bölcs asszony a társa, az albínó Susan, akiről a történet végén egészen elképesztő dolgok derülnek ki. Susannak természetesen óriási szerepe lesz a birodalom fallocentrista uralmának belső reformjában, ehhez részben kihasználja a férfiak vágyait, részben viszont kiváló diplomata, aki a háttérből mozgatja a szálakat. Bubastisban főleg a társadalmi változásokat kísérhetjük figyelemmel, a lonecatek lázadását, mely az ifjú, mindössze 13 éves Sat arra kényszeríti, hogy egyedül vágjon neki egy prentiesti kalandnak, a szabadszájú lány egyike volt a legkedvesebb figuráknak a regényben.

A könyv egyik legnagyobb erényének mindenképp a szexualitás nyílt ábrázolását tartom, az író ezzel végre megtöri a science fictionre jellemző aszexuális légkört (erre talán csak Niffenegger vállalkozott), a regény bővelkedik erotikus és pikáns jelenetekben, sőt a nyers, szadisztikus megerőszakolásokat is bátran ábrázolja, hisz prentiest férfilakosságának alapjoga, hogy bármelyik nőt használja, különösen élvezettel teszik ezt a leigázott szabad nőkkel. Az emancipált nők és a túlfűtött, nyomoruk elől a perverzitásokba menekülő férfiak közt szócsaták zajlanak, melyek végére igen gyakran a testi erőfölény tesz pontot, de kezd felnőni egy új férfigeneráció, mely felfedezi magának az öntudattal rendelkező nőt.

A regény címén is sokat gondolkodtam, ugyanis többjelentésű lehet, egyrészt valószínűleg Ansu, egy kilenc éves lány lesz az utolsó lonecat, melyet kasztrálnak (ez az áldozat azért, hogy érzelmileg ne lehessenek befolyásolhatók), de maga Bubastis is tekinthető áldozatnak, mert egy nagyobb, grandiózusabb terv része lesz pusztulása.

Nagyon remélem, hogy hamarosan kézbe vehetem nyomtatva is ezt a könyvet, az a kiadó, aki megkaparintja magának az írót, kincsesbányára talál. Addig csak a miénk, szerencséseké.

Forradások

A vágyva vágyott, olyannyira várt új Sansa-könyv, egyelőre cím nélkül, végre elkészült. Hiába majd 500 oldal úgy olvastam végig ezt a remekül szerkeszett elbeszélés-kötetet, hogy a szemgolyóm fájdult belé, de mit tegyek, ha az ifjú szerző olyan szuggesztíven, érdekfeszítően fogalmaz, stílusa magabiztos és sodró, ráadásul ez a kötet, a korábbiaktól eltérően sokkal érzékenyebb, mind a morális döntések tekintetében, mind a pszichés problémák feltárásában.

A könyv erőteljesen kapcsolódik a Sötét Hórusz kötethez, anélkül szerintem nem is érthető, hisz mindkét kötet főhőse Nekhti, az albínó, különleges genetikai adottságokkal rendelkező bubastisi lány, akit Ma’at, Bubastis főkormányzója szabadít ki borsos áron a nőgyűlölő Prentiestből. A novellafüzér Nekhti karakterét mutatja be három oldalról egy kerettörténetbe ágyazva, előbb mint áldozatot, majd mint gyilkost, végül pedig emberi vonásait.

Nekhti fiatalon, mindössze hat évesen kerül Williams, a prentiesti főember karmai közé, aki pedofil és szadista vágyakkal kínozza az albínó gyereket, mitöbb a tíz éves kislányt még teherbe is ejti. Sansa ezúttal megkímél a véresebb jelenetektől (ezekről bőven lehet olvasni az előzményben, a Sötét Hóruszban), inkább Nekhti érzelmeire helyezi a hangsúlyt: egyre izoláltabbá válik, lassan elveszíti a kijutás minden reményét és elkezdi felépíteni azokat az acélfalakat, amiket később senki nem törhet át, és ami közvetve egy egész birodalom „vesztét” okozza. Nekhti szívósságát jelképezi az első darab címe is: a Halott fa, amely a sivatagi körülmények között lassan kiszárad, mégis kapaszkodik gyökereivel a szikkadt talajba – Nekhti is meghal legbelül, a szülés traumája pedig még a kommunikációs készséget is kiöli belőle. Sorsát Ma’at fogja megváltoztatni, aki első pillantástól valamiféle vonzódást érez iránta, később be is villan egy-egy leszbikus nüansz, ő menti ki ebből a szörnyű világból. Nekhti azonban nehezen dolgozza fel mind a múltat, mind a környezetváltozást (közvetlen, barátkozó emberek), visszahúzódó, néma, majd ellenséges lesz. Rus, Ma’at testőre mégis őt szemeli ki, részben terápiás okokból, hogy Nekhti legyen az utóda. Hogy jó választás lesz-e egy hideg, érzelmi elfojtásokkal küszködő, többszörös öngyilkosságot elkövető nőt választani? Nem árulom el, de jól tükrözi a bubastisi naivitást… Nekem legjobban a Könnyebbik út c. elbeszélés tetszett, részben a finom szimbolika miatt (ahogy a föld alatti várost járják hőseink, úgy járja be önmaga poklát a kábítószerek hatása alól felszabaduló Nekhti), részben mert itt jut legközelebb talán a saját érzékenyebb oldalához albínó hősünk. Az más kérdés, hogy aztán gyorsan elfelejti. Az utolsó ciklus Nekhti emberi (esendő?) oldalát mutatja be, ahogy leleplezetlenül hagy egy lopást (ez a történet persze a kotnyeles, karakán, de kapcsolataiban csélcsap Ma’at miatt tetszett!) és ahogy megpróbálja felvenni a kapcsolatot az apjával.

Leginkább azt élveztem a kötetben, hogy végre találkoztam újra imádott szereplőmmel, Ma’attal, aki többször is önmaga fölé nő, aki képes olyan terheket magára vállalni, amit senki más nem, mégis nagyon emberi a baklövéseivel és az örökös fecsegésével. Legjobban a leszbikusságán lepődtem meg és különös, már-már irracionális vonzódásán Nekhti iránt, akinek súlyos, emberéletet is követelő ballépéseit is képes megbocsátani. Azt hiszem, ha ő nem lenne mellette, Nekhti sokkal komolyabb önpusztítást vinne végbe (a drogon és az alkoholon kívül), hisz a Hórusz gyújtópontja is, ami Nekhtit a vérengzésbe taszítja, Ma’at halála.

Nekhti ebben a könyvben sokkal érthetőbb, sokkal közelebb kerül hozzánk, bár konokságát, elzárkózását, ami miatt olykor eltűnés helyett inkább feltűnik, még akkor is nehéz megérteni, ha sok részletet megtudunk prentiesti életéből és belső küzdelmeiről.

Összességében újra csak azt tudom mondani: Sansa új csillag a magyar sci-fi egén, egy újabb pompás könyvet írt (számomra elképzelhetetlen gyorsasággal), amit, még annak ellenére is képtelenség lerakni, hogy megdolgozza az olvasó érzelmeit, a Hórusz olvasóinak pedig igazi ínyencfalat.

Kirucc

Kedves barátnőm, ha meg akar győzni egy könyv vagy egy író nagyszerűségéről, soha nem átall gerilla módszereket alkalmazni, amelyért különben mindig hálás vagyok, mert kiváló az ízlése, noha az enyémtől eltérő. Így ismertem meg Szabó Magdát és neki köszönhetem Anna Gavaldát is. Barátnőm aljas módszerei közé tartozik ugyanis a szülinapi ajándékozás, így idén a Kis kiruccanással lepett meg, mondván hogy mi is négyen vagyunk testvérek, mint ebben a kisregényben, így talán még jobban fog tetszeni.
Nos, Teri, elárulom: minden sorát élveztem ennek a kis könyvnek! Gavalda világa mindig gyógyhatású, különösen a múlt heti, zaklatott időszakban erőteljesen fejtette ki efféle hatását. Mert mitől is olyan vonzó Gavalda világa? Szereplői mind jópofák, még a negatív figurákban is megcsillan valami humoros és jóságos vonás, ami miatt szívünkbe zárjuk őket. Pattogós, karakteres párbeszédeket olvashatunk könyveiben, minden különösebb körítés nélkül, stílusa olyannyira ízes és poénos, hogy a lapokat csak falni lehet. Aztán ott vannak a nagyszerű képzőművészeti leírásai, ebben a könyvében is főleg az építészetről olvashatunk, de van itt zene (Björk!) és grafika is - ezekkel a kis leírásokkal mindig valamiféle  ódon és nagyon (nem tudok jobb szót) europid hangulatot teremt. És akkor nem szóltam a fűszeres, illatos, nagy zabálások fölfestéséről, amelyektől garantáltan összefut a nyál a szánkban.
Gavalda könyveiben mindig központi fontosságú a közösséghez, a családhoz, a barátokhoz való visszatérés, a lemondás az anyagi javakkal kecsegtető, de túlhajszolt és üres életformáról, amely helyett az egyszerű, esztétikai élményekben gazdag, közösségi életet kínálja, melynek  a nehézségeit is bemutatja.
A Kis kiruccanás négy testvér összetalálkozása egy esküvő apropóján, négy különböző karakter, mégis összeköti őket a nagy, zamatos gyerekkor, a közös zenei élmények és talán egyfajta már épp múlóban lévő dacosság a világ ellen. Fiatal harmincasok, akiket hamarosan talán bedarál az élet, de előtte még kiruccanak és kacagnak egy nagyot. A könyvet egyszerűen mindenkinek csak ajánlani tudom:  sodró lendületű, egy szuszra olvasható és nagyon vicces.

Tízezer mosoly, tízezer könnycsepp

Miestasnak

Nagyon hálás vagyok Miestasnak, aki ezt a könyvet ajándékba adta nekem, csupán azért, mert figyelemmel kíséri épp tomboló Korea-mániámat és úgy döntött, adja alám a lovat Elisabeth Kim könyvével, amely egy koreai nő szenvedéseit beszéli el. Bevallom még mindig meg vagyok illetődve és nagyon-nagyon szépen köszönöm ehelyütt is Miestasnak kedvességét és figyelmességét.

Mit mondjak, a könyv rosszabb pillanatomban biztosan bedarált volna: szomorú, keserű, különösen az utolsó részek pszichologizálóak (ami engem egy bizonyos mennyiség után mindig untat), nyomasztó és egy az egyben lehangoló. Most épp sokfelé jár az agyam, így annyira nem fárasztott le a tömény szenvedéstörténet, amely egy koreai lány hányattatásait meséli el. Elisabeth sorsa maga a színtiszta tragédia, édesanyja (akit csak Ommának hív – ez az anyu koreai kifejezése) és kora gyermekkora, melyet anyja meleg és védelmező szeretetében tölt, mindvégig az idealizált aranykorként tűnik fel, ahová szenvedései közben visszavágyik. Pedig sorsa, amely a koreai háborút követően zabigyerekként (apja egy amerikai katona) igen keserű volt, hisz édesanyját viszonya miatt kirekeszti a falu, végül pedig felakasztják Elisabeth szeme láttára. (A könyv ezzel azt sugallja, hogy Koreában, akárcsak más távol- és közel-keleti országban, ez teljesen általános eljárás volt, de én ebben nem vagyok olyan biztos. A koreai nők évezredeken keresztül el voltak nyomva Koreában is, ez nemcsak a viselkedésükben, de nyelvhasználatukban, vagy épp a házak belső terének kialakításában is érvényesült. Ugyanakkor nem olvastam még soha kifejezetten a koreai nők, asszonyok ilyenfajta meggyilkolásáról, nekem Omma kivégzése inkább tűnik önbíráskodásnak, mint szokásnak – de majd utánanézek.)

Elisabeth egy keresztény árvaházba kerül, ahol szó szerint ládákban tartják a gyereket, sokat fagyoskodik, és sok gyermekhalált lát, míg végül egy amerikai házaspár magához nem veszi. Az új apa és anya fundamentalista, dél-amerikai keresztény, akik erőszakosan és ellentmondást nem tűrően kényszerítik bele narrátorunkat egy teljesen idegen kultúrába és vallásba. Elisabeth szellemi, lelki és fizikai betörésére minden eszközt felhasználnak, a pokolbéli képektől, a megszégyenítésen keresztül a nyers erőszakig. „Koreánus” hősnőnk így egyre több pszichoszomatikus tünetet produkál, természetesen a pszichológusa is imát és még több vezeklést ír elő számára. Kim tökéletes csapdába kerül, egy idegen ország, egy erőszakos vallás, majd egy szadista férj foglyaként csakis a könyvek világában szabadul fel.

És itt legyen vége a spoilernek, annyit elárulok, hogy az olvasó legfeljebb egyszer láthatja felvillanni a tízezer mosoly egyikét, de mind a tízezer könnycseppet megszámolhatja a könyv lapjain. Én nem érzem, hogy Kim, aki a harmincas éveiben képes arra, hogy szembenézzen lelki bajaival, igazán elengedné az olvasót valami biztatóval, nincs igazi happy end.

A könyv számomra egyetlen hiányossága, amit csupán elvárásaim miatt róhatok fel, nem is a szerzőnek, hanem magamnak, hogy a koreai kultúráról alig olvashatunk benne, viszont az Arirang népdal első strófája le van fordítva.

A mindig a sohában

Hát, tudjátok, nekem hasadt lelkem van, az egyik fele ötvenéves házmesternő, a másik pedig örökre egy tizenéves csitri, és ezt az egészet, ami vagyok odabent Muriel Barbery megírta A sündisznó eleganciájában. Próbáltam húzni ezt a könyvet, ameddig lehet, hogy sokáig lubickolhassak ebben a regényben, mert akárhogy is nézzük, ez a könyv maga a szöveggyönyör, tele üdítő kis zugokkal, ahová elbújhatunk, ahogy hősnőink is teszik.

Adott egyszer egy házmesternő, aki nem akármekkora erőfeszítést tesz annak érdekében, hogy belesimuljon a házmesterség hétköznapi fogalmába, körülvéve gazdagságukba beletöttyedt emberrel, Renée titokban klasszikus zenét hallgat, Tolsztojt bújja (és pontosan az a kedvenc része az Anna Kareninából, mint nekem!) és röhög a fenomenológián (ezért én kicsit komolyabban veszem, talán nem kéne).  Aztán valahol az ötödiken lakik egy szemüveges, túlfejlett intelligenciájú, tizenkét éves kislány, aki öngyilkosságra és egyebekre készül, de addig is éberen figyeli a világban jelen lévő mozgást. A legelragadóbbak és a legcsodásabbak számomra Paloma írásai voltak, ahogy filozófikusan kibontja, elemzi, szűri, összeilleszti és kimondja a jelenségeket, azokkal a mélységesen fontos jelentésekkel terhesen, ahogy az valójában előttünk fekszik, mint kamélia a mohán, de mi észre sem vesszük. Könnyem kicsordult, olyan szépek voltak ezek a gondolati ívek, igazi fűszer hozzá Paloma japán oldala, amely érdekes kultúrtörténeti adalékokkal is hozzájárult, az amúgy már fokozhatatlannak tűnő élvezethez.

Tehát művészet és filozófia, össze kell találkozniuk, nem igaz? Elárulom, a két rejtőzködő egy kedves, nyílt és művelt férfi hatására, nem mellesleg japán személyről van szó, összefut és itt sejtelmesen elhallgatok.

Azért a sok-sok finomság mellett, annyit mégis meg kell jegyezni erről a könyvről, hogy csöppet sem tökéletes, a vége cukrosra sikeredett, én legalábbis nem hiszem el, és olykor Palomáról is nehéz volt feltételezni a 12 évével, hogy kisujjában van a go játék, vagy hogy Lacant (!) olvas. Mindezek ellenére csak ajánlani tudom mindenkinek, olvassátok el!

Pengék az arcba

Végre megtörtént a nagy találkozás, évek óta kerülgettem, mindenféle olvasmánylistákra felírtam, aztán mégis valahogy elhalasztódott az elkerülhetetlennek vélt randevú Flannery O'Connorral. Arra már nem emlékszem, hogy miért pont az Alig akad ma jó ember novelláskötetnél kötöttem ki, de nagyon nem bántam meg: különleges, sajátos ízvilágú, kőkemény, leleplező, csöppet sem optimista írások, olykor olyan brutál jelenetekkel, amiktől kirázott a hideg. Pedig O'Connor nem naturalista és nem feltétlenül szókimondó, finom hölgy, de amolyan dél-amerikai módra, szóval nem ijed meg a préri ürességétől, az üresség vadságától és a vadság szépségét ugyanúgy képes ábrázolni, mint kegyetlenségét és torzulásait.
A kötet tíz novellát tartalmaz, és prekoncepcióim (voltak) sorra omlottak össze, gyakorlatilag az első, a kötet címadó darabja, sokkoló végkifejletével máris belecsapott az arcomba, egyszerre adva meg a kegyelemdöfést az amúgy is szétesett családnak és a kedves olvasónak. A hontalan című már-már kisregény hosszúságú darab egy összetett élethelyzetet ábrázol, Mrs. McIntyre farmján vagyunk, természetesen képtelen fenntartani magát néger szolgaszemélyzet nélkül, és noha már túl vagyunk a felszabadításon és a polgárháborún, mégis sokáig konzerválódott az emberek lelkében és felfogásában egy szigorú hierarchia, amely a négereknek az alacsonyabbrendű szerepet jelölte ki. Egészen addig, amíg meg nem jelenik a birtokon egy lengyel család, akiket a furcsa, bolondos Európáról szóló mítoszok lengenek körül és így megváltoznak a dominanciaviszonyok. A négerek hasonlóképp gondolkodnak a lengyelekről, mint róluk a gazdasszony, a cezúrát mindkét esetben a kulturális és nyelvi különbségek, és a kiszolgáltatottság jelenti. O'Connor ennek a feszültséggel teli történetnek a végére is rémes véget kanyarít.
A legkedvencebb novellám mégis talán A folyó lett, ehhez már előre feltettem az imaginárius hegesztőpajzsomat, és kellett is. A történet, mely nagyjából egy kisfiú magányáról, elhagyatottságáról és öngyilkosságáról szól, azért is különös, mert a vallást, konkrétan a keresztelést olyan barbár rituálénak ábrázolja, amely egyszerre tűnt misztikusnak és félelmetesnek.
És így tovább, és így tovább. Torz emberek, idióták, perverz bibliaárusok, gipszniggerek (ha már nem lehet igazi), a véres délkör kölykei - Flannery O'Connor figurái élnek, elrémisztenek és bemutatnak egy kemény, reménytelen világot, melybe alig csillan remény. Ha egyáltalán. És mégsem nyomasztó olvasni O'Connort, a titka: páratlan érzékenysége, (számomra) újszerű témái és a sokkhatás, amely felráz, kihoz a sodromból és elgondolkodtat.

Kötéltánc

Mint amikor hosszú vándorlás után, kiszáradt torokkal és cserepes ajkakkal forrásvízre lelünk, és mohón isszuk a hűs, édes vizet, na, pontosan ilyen olvasni Sansa regényeit, noha ilyen költői események (vándorlás, cserepes ajk satöbbi) éppen nem estek meg velem mostanában, mégis olyan felüdülés, olyan hallatlan izgalom már csak kezembe fogni Sansa köteteit, hogy kénytelen vagyok ilyen patetikus és hosszú mondatokkal felcsapni ezt a posztot.

De most komolyan! Sansa legújabb regénye, az Első áldozat olyan mértékben lebilincselő, hogy még a nyelvtanulási affekcióimat is simán háttérbe szorítottam és körömrágcsálva lapoztam egyre tovább és tovább a több, mint 600 oldalas szövegözönben. A történet ezúttal egyetlen helyszínen, a korábbi regényekből ismert Bubastison játszódik, a Menekülés évében kirajzott magas ESP-jű emberek megvetették lábukat egy alkalmasnak tűnő, formálható bolygón és egyelőre még küzdenek az elemekkel. 9253-ban vagyunk, a terraformálás javában zajlik, élhető telepeken folynak a kutatások a xenovírusok legyőzésére, melyek különösen a pigmentáltabb embereket sújtják, de egy különös zseni, Cat Turney, a bubastisi kutatólabor vezetője és nem mellesleg a főkormányzó, ennél sokkal többet akar. És ezzel el is érkeztünk a történet motorjához, központi alakjához, a szabadszájú, mogorva, folyton ironizáló, zárkózott, érzelmeit irányító zsenihez, Cat Turney-hez, aki elég sok fejtörést fog okozni az olvasónak. Szeressük, ne szeressük? Egyszerre tapló és mégis jól ismeri az érzéseket, két számmal nagyobb holmikat hord, de egy igen meghökkentő jelenetben mégis megláthatjuk pőre valójában, nagyon-nagyon sokat tett Bubasisért, és nagyon sok életet el is vett. Úgy vagyok vele, hogy 95%-ban nagyon szeretem Catet, a maradék ötben utálom, de úgy, hogy közben mégis egyetértek vele. A nagy kedvencem mégis Jess lett, ez a kotnyeles, mindent széthányó, bandzsa lány, aki informátorként tevékenykedik majd Catnek, nincsenek különösebb gátjai, ha adatokat akar gyűjteni, de sajna, annyit elárulok, nem fog szép véget érni.

Sansa regénye, a zseniális figurákon kívül, amelyek annyira képesek tartani a történetet, hogy fel sem tűnik, hogy gyakorlatilag egy városban és többnyire a Vörös Házban zajlanak az események, szóval a regény ezúttal mégis közelebb áll a társadalmi regényekhez, mint a sci-fihez. Itt is feltűnik majd az első lonecat (ezzel szerintem most nem lőttem le túl nagy poént, főleg annak, aki olvasta az Utolsó áldozatot), de alapvetően olyan kérdéseket feszeget, hogy helyesebb-e egy diktatúrát kieszközölni, melynek élén egy zseniális tudós elme és kiváló stratéga áll, aki csak és kizárólag jót akar a népnek, vagy inkább a demokrácia a megfelelő út, még akkor is, ha az eredménye nyilvánvaló katasztrófa vagy a hibák újbóli megismétlése lenne. A másik nagy téma, ami egyben feminista alapművé is avanzsálja a regényt, a nemek megítélésének és viszonyának problematikája, mely Sansa előző regényeinek is fő témája. De ezúttal inkább politikai (test/politika) és gender kérdések kerülnek terítékre, így a nők munkahelyi megítélése, az üvegplafon-jelenség vagy egyszerűen a külső megjelenés, a társadalmilag kialakult “nőies” sztereotípiáknak a kritikája, melyet Cat önmagában is képvisel. Cat egy igazi szubverzív figura, aki ráadásul folyton pengeélen táncol, az olvasónak igencsak kikezdi az idegeit, vajon mikor fog ráfaragni.

És hogy mi van az első áldozattal? És mit szólnak a bubastisiak a diktatúrához? Hogy a vallási vezető, Nut White hogyan fog reagálni egy ateista mesterséges vallás-ötletéhez? Hogy Cat vajon összejön-e egy nálánál fiatalabb pasival? Hát…, olvassátok el!

Sors, történet, megvalósítás

Karen Blixen már az Afrikás-farmos könyvével nagy barátnőm lett, de A sors anekdotái c. kötetét is nyugodtan felírhatná az orvos bármely lelkibeteg személynek, ezek a történetek ugyanis olyanok, mint a bársonyra elegánsan odahelyezett igazgyöngy: szemet-szívet gyönyörködtető, balzsamos, elcsendesítő, kicsit szomorú, kicsit sápadt, de mindenképpen jelentős történetek.

A kis kötet öt elbeszélést tartalmaz, két nyúlfarknyit és három hosszabbat, köztük talán a leghíresebbet, a Babette lakomáját – bevallom, én is emiatt olvastam el. A Babette tényleg egy tündökletes darab, egy norvég puritán, keresztény közösségben játszódik, ahová szerencsétlen sorsa egy francia szakácsnőt sodor. A lelkipásztor böjtös koszton nevelkedett, jószándékú, bár kicsit fakó lányai magukhoz fogadják a szótlan Babette-et, aki mikor megnyeri a lottó-főnyereményt, különleges hálaajándékkal rukkol elő: igaz francia vacsorát varázsol a gyülekezetnek. A történet végén sokat töprengtem, nekem úgy tűnik, a hála csupán egy apró rezdülés volt Babette valódi szándékában, vagyis hogy művészi énjét még egyszer kiteljesítse. A konyhaművészet pedig csodákat művel az emberi lélekkel.

A nagy kedvencem mégis a Vihar és A halhatatlan történet lett – ez a két elbeszélés mintha egymás tükörképei lennének. A Vihar azt mutatja be, hogyan válik a valóság a fikció bűvkörében valódi Shakespeare-i drámává, míg a kínai dúsgazdag teakereskedő, Mr. Clay sztorija egy régi tengerész-anekdota megvalósításának eseményeit írja le. Mindkettő hátborzongató tanulságokkal szolgál – vajon elkerülhetjük-e a sorsunkat, tényleg marionettbábuk vagyunk egy nagyobb hatalom kezében, az életünk vajon nem egyéb-e mint történetek egymást metsző hálózata, uralkodhatunk-e saját sorsunk fölött vagy azt mindenkor bekebelezi egy felsőbb, olykor jótékony, olykor viszont szeszélyes erő? És mindezt körbehullámozza Blixen csodálatos, lírai, mesélős stílusa, szinte halljuk a tenger morajlását, ahogy lapozunk előre és előre a könyvben – könnyed úszkálás ez inkább, mint olvasás.

Szóval ajánlom mindenkinek, aki lubickolni akar!

Lila színű

Alice Walker Kedves Jóisten c. levélregényének eredeti címe Lila szín, aminek biztosan van egy csomó furfangos interpretációja, engem mindenesetre a lila foltokra asszociáltat, regényünk főhősnőjének, Celie-nek ugyanis bőségesen ki fog jutni a véraláfutásokból. Celie a már felszabadított, de szokásaiban, attitűdjeiben még mindig rabszolgatartó déli államokban tengődik, apja (később kiderül, mostohaapja) tizennégy éves korától kezdve molesztálja, két gyereket is szül neki, akiket aztán eltüntetnek (szerencsére később felbukkannak), és amint lehet hozzákényszerítik egy nálánál idősebb férfihoz. És még sorolhatnám a továbbiakban Celie testi és lelki szenvedéseit, a regény első fele olyannyira nyomasztó és iszonyatos volt, hogy erősen gondolkodtam azon, hogy majd egy későbbi, nyugalmasabb időszakban veszem elő. De aztán elkezdett a kín és nyomor sötétségében pislákolni egy kis fény: Celie életébe berobban, meglehetősen drámai körülmények között férje szeretője, a környék dívája: Shug. Betegen, dölyfösen és gyűlölködőn tér be Celie házába, de Celie mégis gondot visel róla, mert a nőkről alkotott kényszeres negatív torzképét, ami köré önmagát is felépítette, és amit a környezetében élő férfiak szuggeráltak belé, ez az öntörvényű nő, ahogy lassan megenyhül Celie iránt, felülírja. Shug ráébreszti Celie-t, hogy elnyomása igazságtalan, megismerteti vele saját testét, mitöbb köztük leszbikus kapcsolat szövődik (ámbár igen diszkréten). Shugnak sikerül Celie-t felépítenie, kiszabadítania gondolkodásbeli béklyóiból és segít neki újra felvenni a kapcsolatot szeretett húgával, Nettie-vel is. Nettie élete is kibontakozik előttünk a Celie-nek írott levelekből, misszionáriusnőként eljut Afrikába, az olinkák földjére és tanúja lesz az afrikaiak nyomorúságos helyzetének, az európai kizsákmányolásnak, összedől a néger mítosz az őshaza tisztaságáról és érintetlenségéről.
A regény egyik hőse pedig nem más, mint a Jóisten, akihez Celie kozmikus magányában írja leveleit, míg ki nem ábrándul a fehér, hosszú szakállú, férfiistenből. Shug azonban beszél neki egy mindenütt jelenvaló, dolgokban rejtezkedő, szerető lényről, amely benne van az ég madaraiban, az erdő fáiban és aki nem lakik templomokban (ott is csak azért van, mert oda visszük a szívünkben). És ez az Isten nem férfi és nem nő, nem fehér és nem néger. "Sehogyse néz ki. Mert nem képkiállítás."  A történet legvégén Celie újra ír egy levelet ennek az Istennek, ekkor már élete helyreállt - de nem szpojlerkedek arról, hogyan is jut el idáig.
A regény sokban mutat rokonságot Morrison A kedves-ével, sokkolt, sokszor megsirattam, sokszor felháborított, de mégis erőt adott, hisz a történet végére a niggerszegénycsúnya, ráadásul nő Celie-ből egy független, bölcs, reménykedő, önálló jövedelemmel bíró és szeretni tudó ember lesz, aki képes másokon is segíteni.

Megölni egy feketerigót

A zirci egynapos nyaralásom mondhatni életmentő kelléke volt Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót! c. regénye, noha az én példányom kellemetlen külső borítója, mely romantikusan barnás színekben egy összekapaszkodó párost ábrázol, nem különösebben sarkallt korábban a kötet elolvasására, olyan casablancás fílinget sugallt. És annyiban talán nem is megtévesztő, hogy ez a regény is egy nagyon fontos erkölcsi erényről, a gerincességről és az igazságosságról szól, de nagy szerencsémre még véletlenül sem valami nyálas szerelmi szál ködén keresztül derengett fel a tanulság, hanem egy hallatlanul izgalmas, kedélyes, derűs, ugyanakkor kellőképp misztikus gyermeki világon keresztül.

A történet ugyanis az amerikai déli államok egyikében, Alabamában játszódik (ahonnan ugyebár Forrest Gump is származik), valójában egyetlen helyszínen, Maycomb városában, és ahogy ezt már McCullerstől vagy legutóbb Walkertől már megismertem, a déli államokban színesbőrűnek lenni még a rabszolgafelszabadítás után is óriási ráfizetés. A történet azonban nem csak a négereket ért igazságtalanság, esetünkben egy hamisan nemi erőszakkal vádolt fiatalember történetét mutatja be, a fókuszban ugyanis egy csonka család áll, melynek feje, Atticus vállalja a néger férfi védelmét. Hogy az ő történetük hova vezet, szinte tudható előre, ez a regény sötétebbik, szomorúbb oldala, de szerencsére Harper nem hagy minket sokáig hüppögni, merthogy van egy napfényes, humoros, nagyon szerethető oldala is ennek a regénynek, melynek szerintem elsöprő népszerűségét is köszönheti: a gyerekek.

A narrátor ugyanis nem más, mit Scout, a történet elején mindössze hat éves kislány, aki a környék legnagyobb döbbenetére nadrágba jár, fiújátékokat játszik Jemmel, a testvérével és mindent kimond, ami a szívén fekszik. Scout egy igen koraérett, erős igazságérzettel megáldott kislány, akinek fantáziáját rettentően izgatja a szomszédban lakó, elzárva tartott férfi, a rejtélyes Boo Radley, akinek elárulom egészen különleges szerepe lesz majd sorsuk alakulásában. Scout és Jem persze nem véletlenül olyan okosak, amilyenek, egy nagyszerű, példaértékű apa is kell ehhez, ő pedig Atticus, aki még akkor is vállalja a néger Tom védelmét, ha közben pontosan tudja, hogy ezért a közösség egy része megbélyegzi majd. Atticus alakja szerintem megoszthatja az olvasókat, figurája ugyanis annyira makulátlanra sikeredett, annyira jól neveli a gyerekeit és annyira jó keresztény, hogy szinte már túlzásnak tűnik, de én képtelen voltam ellenállni neki.

A regény tehát sokrétű, társadalmi igazságtalanságok, a déli államok konfliktusai önmagával, a nyomor ábrázolása, ugyanakkor a gyerekkor felhőtlen kalandjai, a cserfesszájú Scout küzdelmei a jókislánysággal és a soha véget nem érő nyári szünetek vidámsága is benne van. Nagyon jó volt olvasni!

Borzongató fenségesség

Attól tartok, hogy rajtam kívül minden lánynak megvolt Montgomery regénye, az Anne otthonra talál, de hát az van, hogy nekem cakkumpúder kimaradt a lányregény korszak és úgynevezett ifjúsági regényekre is a húszas éveim elején vetemedtem, hogy aztán annál jobban élvezzem őket. Hogy ez-é a titka (tudniillik a későn érettségem) vagy ez Montgomery zsenije, de én ezt a könyvet az első sortól az utolsóig túlcsorduló örömmel, olykor föl-fölvihogva olvastam végig, mintha az én vállaimat is két súlyos, ugyanakkor répavörös fonat verdesné.
Anne Shirley (szigorúan e-vel) ugyanis egy életvidám, kirobbanó jókedvű, olykor végletek közt szédelgő szeleburdi lány, aki telve van létörömmel, odaadóan hódol elképesztő fantáziájának termékei előtt, megnevesíti a természetet és mindenért, de mindenért borzasztóan hálás. Mert ez a csöpp, regényünk elején tizenkét éves kislány: árva és Montgomery nagyon cselesen, nem sokat árul el életéről, de sejthetjük, sok szenvedésen mehetett keresztül, ha pusztán túlburjánzó fantáziája segítségével vélte a világot elviselhetőnek. De Anne-re rámosolygott a szerencse, amikor véletlenül az idilli Avonlea-ben magányosan élő testvérpár, a nőktől rettegő Matthew és a szigorú, érzelmeit rejtegető Marilla veszi védőszárnyai alá. Anne bohón, mint egy kiscsikó veszi birtokba az életet, ami illatos, ízletes, fordulatos és örömteli, barátokra tesz szert, iskolába jár, egy alkalommal belezöldül a vörösségébe, máskor meg Avalonba tarva kis híján vízbe fúl, de ami legfontosabb, jó emberré válik.
Azt gondolom, Montgomery regényének legnagyobb erőssége, hogy az élet egyszerű, mindenki számára hozzáférhető dolgairól beszél olyan szeretettel, amitől minden olvasó kicsit elcsöndesedik. Amikor Anne a természet szépségéről áradozik a maga mesterkélt, de mélyen őszinte szavaival, rádöbbenünk magunk is, hogy mennyi szépség vesz körül bennünket, az a bájosság, ahogy élete apró eseményeit az emlékeibe csomagolja és ezeknek az emlékeknek hűséget fogad, teljesen levett a lábamról.
Montgomery kerüli a kliséket, bájolgásokat, így amitől tartottam, hogy a regény befogadhatatlanul geil lesz, nem következett be, sőt. Így ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki alapjáraton ódzkodik a lányregényektől, mert ha kihagyja, sok boldog pillanattól fosztja meg magát.

Ráadásul Pável is olvasta.

Az élet iskolája

Montgomery Anne Shirley-történetfolyamának második kötetében (Anne az élet iskolájában) bizony már nem azzal a cserfes szájú, meggondolatlan és csacska lánnyal találkozunk, mint a sorozatnyitó regényben. Anne ugyanis a maga 16 és fél évével Avonlea tanítónénije lesz, ezért olykor magán is erőszakot téve, ábrándok helyett a lurkók nevelésével kell foglalkoznia. De Anne nem lenne Anne, ha közben nem követne el orbitális baklövéseket, például hogy simán túlad a házsártos szomszéd tehenén, vagy épp ne esne megint önnön lányos hiúságának csapdájába és festené orrát tulipirosra, csakhogy megszabaduljon szám szerint hét darab nyári szeplőtől.
Szóval volt megint nagy kuncogás a lapok fölött és mély sóhajtozás, hogy micsoda pompás környék is ez a sziget, tele varázslatos csalitokkal, rejtélyes sírok mély rejtélyesebb történeteivel és egy egészen különleges kőház, melyben egy magányosan élő hölgy, Miss Lavendar várja régi kedvesét. A sztori legfergetegesebb alakja azonban mégsem az álmatag vidéki hölgyek voltak, még csak nem is a túlburjánzó fantáziájú nebuló, Paul Irving, hanem Marilla újabb gyereknevelési affekcióinak áldozata, Davy Keith, aki egy igazi csontrossz kölyök. Montgomery elképesztő leleményességgel írja le a hiperaktív, izgő-mozgó Davy merényleteit Anne, Marilla és testvérhúga, a kissé szikár Dora lelki nyugalma ellen.
A történet ezúttal is tele van csavarral, bár kicsit széttartóbbnak találtam, mint az első kötetet (de lehet hogy csak én voltam széttartó), mindenesetre a végén felcsillantott Gilbert-Anne románc lehetősége erősen a folytatások olvasására sarkall.

Nemkislány

Jaj, ez annyira, de annyira kellett! Főleg Ri Hocshol fűrészpor-állagú remeke után, mintha friss vizű patakhoz tévedtem volna: üdítő, kellemes és még okos könyv is Jean Webster Kedves Ellenségem! c. levélregénye. A könyvet a gerillaakcióiról méltán többször emlegetett barátnőmtől kaptam, aki miután korábbi vallomásomból megtudta, legkedvesebb gyerekkori olvasmányom a Nyakigláb apó volt, hamarosan nyomta is kezembe a folytatást.
Szerencsémre azonban ez nem úgy folytatás, hogy újra kellett volna olvasnom Jerusha Abbott élettörténetét, ámbár nem ártana, ez a regény ettől függetlenül is élvezetes és garantált kikapcsolódást nyújt, ráadásul nem kevés tanulságot ugyancsak. A főhős, a levelek buzgó írója ezúttal Sallie McBride, a csöppnyi ír vérrel és rengeteg vörös hajjal megáldott nő, akire Judy-ék, talán nem épp hirtelen ötlettől vezérelve, rábízzák az egész John Grier Otthont, melyben előző kötetünk hősnője senyvedett. Sallie-t azonban főként a bizonyítási vágy sarkallja az újabb és újabb reformokra, bizonyítási vágy Gordonnak, aki New York egyik menő képviselője és történetesen Sallie-nek csapja a szelet. Sallie kisebb-nagyobb megrázkódtatások után, de az intézet élére áll, okosabbnál okosabb terveivel képessé válik arra, hogy az otthont a több, mint száz árva számára egy  olyan intézetté alakítsa, amely nem csupán fenntartja őket, hanem előkészíti a felelős és tevékeny életre. Sallie így hamarosan a társasági kirakatnőből egy határozott, agilis, tanulni vágyó és tudó, ugyanakkor érző szívű, figyelmes nővé válik, aki végül saját sorsának is egészen más irányt fog szabni.
És hogy ki a kedves ellenség? Nem más, mint a John Grier Otthon morózus orvosa, aki bizarr vonzalmat érez az elmebetegek iránt, és akit szintén formálódásra kényszerít Sallie mindent elsöprő jelenléte.
Ez a könyv tényleg napsütést hoz be az erősen őszbe fordult nyár kellős közepébe, Websternek zseniális humorérzéke van és olyan könnyed, szellemes iróniája, amiben önmagunkat pillanthatjuk meg világjobbító törekvéseink és csetlésünk-botlásunk közepette. A haláli illusztrációkról nem is szólva. Külön szívmelengetőek voltak a feminista és transzcendentalista utalások, így szinte könnyet csaltak szemembe Thoreau Waldenjéből vett idézetek és az önmaguktól elszállt domináns hímek orrára kihelyezett gyöngéd fricskák.

Metszés

Erről a könyvről olyan nehéz írni, hogy sokáig filóztam, tegyem-e. Szabó Magdáról már máskor is elárultam, hogy megviselnek a regényei, nos, a Disznótor is olyan, sőt még olyanabb. Az biztos, hogy eddig ez volt a legnehezebb regénye, a narrációs bravúrjaival olykor teljesen összezavart, nehéz volt kibogozni, ki kivel mikor. A fejezetekben egy-egy szereplőt állít középpontba, de mégsem monológokat ír, hanem hagyja, hogy belebeszéljenek más szereplők, így az egész egy nagy zsongássá áll össze a fejemben, amiben ráadásul egyesek hol gyerekhangon, hol felnőttként szólalnak meg. Szóval figyelni kell. Ráadásul így szinte képtelenség eldönteni, ki a hunyó, mert előbb-utóbb mindenkinek a motivációja világossá válik, nehéz ítéletet mondani bárki fölött is.

A regény egy családról szól, a családon belüli tragédiákkal, elfojtásokkal terhes kapcsolatokról, tékozló fiúról, családi hagyományokkal való szakításról, visszatérésekről. Sok szereplő tűnik fel, nem árulok el nagy titkot, egyik sem igazán boldog, a család közege egyszerre fojtogató és védelmező. A középpontban talán mégis János és Paula kapcsolata burjánzik, egy jó nagy megcsalással a közepén. Jánosnak bizony metszenie kell, és nem a címbéli disznót fogják kivéreztetni. A legszimpatikusabb figura nekem Győző volt, pedig közutálatnak örvend családja körében, elbűvöl, ha egy ember szeret dolgozni, de nemcsak a sztahanovizmusáról van szó, hanem az érzékenysége és az igazságszeretete is vonzó, jelleme mégis talán a legmeggyötörtebb lelket takarná. Szerintem kevés olyan sokkoló dráma van az irodalomban, mint épp az a jelenet, amelyben Győző elveszíti a hangját.

A történet itt is sokkoló véget ér, de ugyanakkor meg is higgad, elernyed és Anti, János fiának befogadásával, a szappanos szakmát szimbolizáló bőrsüveg előkerülésével tudható, hogy ha nem is a harmónia áll helyre, de megoldódik sok feszültség.

Luxusnyomor

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevely között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.

Magyar nők

Galgóczi Erzsébet: A közös bűn

Három szikár és mégis döbbenetes kisregény. Mindhármat összeköti a bűn, pontosabban a bűncselekmény, a kor, amelyben elkövetik (1956 ősze) és a hely is jellegzetes: a nyugati határvidék bolyongó, elkeseredett disszidálókkal, az erre építő tanyasiakkal és a mindent belengő, tétova kiúttalansággal.

Szabó Magda: Régimódi történet

Van abban valami bizarr, már-már perverz dolog, ha valaki ennyire ismeri az anyját. Nekem végig az motoszkált a fejemben, egészséges dolog-e tudni anyánk szexuális frusztrációiról, vagy hogy miről szőtt ábrándokat üres óráiban, hogy aztán az apánk mellett kössön ki, elégedetten ugyan, olykor boldogan, de valahogy mégsem úgy.
A nagy vadász pedig nem a Mária Charitas, hanem Szabó Magda, aki olyan pszichológiai mélységekben utazik ezúttal is, hogy olykor majd kiesett a könyv a kezemből. Bátor, szinte már vakmerő ez a könyve is, ráadásul elsőrangú kordokumentum.

Kaffka Margit: Színek és évek

Nagyon ambivalens érzéseket váltott ki ez a regény belőlem. Egyrészt elgyönyörködtetett Kaffka stílusa, egészen másra emlékeztem fősulis éveimből, a Színek és években Kaffka nagyon választékosan, elmélyülőn és borongósan ír, a magyar nyelv szép rétegeiből válogatja a szavait. Ugyanakkor Magda csöppet sem volt szimpi és a regény teljes egészében az ő monológja, nem kellemes ilyen hosszú időt tölteni a társaságában. Magda sorsa valószínűleg a tipikus századfordulós asszonysors: találni egy férfit, aki mellett háziasszonykodni, ne talán tán alispánnénak lenni lehet, ruhákat venni, társaságba járni és cselédeket dirigálni. Magda csillagútja azonban tragikus hirtelenséggel lefelé ível, és képtelen megállni önállóan a lábán. Nagyon érdekes elméleteket lehet olvasni ezzel kapcsolatban a nőkről férfiak szájából: egyik szerint az „új nő” már csak önmagára támaszkodik és nem kell, hogy anya legyen, a férfit pusztán eszköznek tekintik, másik szerint viszont a nő örökre a férfi torzulása, alacsonyabbrendű biológiai lény és mint ilyen folyton gyámolításra szorul. Valójában Magda sem tud alternatívákat, míg végül öregen, átgondolva életét, egyfajta új asszonyi bölcsességet tanul.