Doris Lessing: Megint a szerelem

Nagy ára van a rajongásnak, ezúttal teljes három hetet vacakoltam Doris barátnőm regényével, a már címében is baljós Megint a szerelemmel, mert akárhogy forgatom is, ez egy dögletesen unalmas regény az időskori szerelemről és úgy általában a szerelmi vágyakozásról, búsongásról, nagy magányosságról, meg persze elmúlásról. Önmagában különben az időskori szenvedély, nagyon is érdekes téma, különösen ha egy színházi dramaturgban, egy igen művelt hatvanas asszonyban lobban lángra egy nálánál fiatalabb férfi iránt, mitöbb férfiak iránt, de Lessing valahogy túl sokat pepecsel, túl sokat beszél mellé, vagy egyszerűen csak én vagyok érzéketlen, a lényeg hogy rettentően untam. A regényben, az eddigiekhez hasonlóan, a főhősnőt belülről ábrázolja az író, megismerjük a gondolatait, az érzéseiből bőségesen kapunk és olykor még történés is előfordul, bár azt ezúttal – ötszáz oldal ide vagy oda – néhány mondatban össze is lehetne foglalni. A könyvben persze nagyon szép, tartalmas gondolatok vannak az öregségről, a szerelemről és a színházról, és ha nem lengte volna be az egész regényt Julie Vairon-nek, ennek az emancipált, a természetbe kivonulva élő, folyton szerelmes francia nőnek a története, valószínűleg nem olvasom végig a könyvet. Julie kétségtelenül a legizgalmasabb hőse a történetnek, aki szerelmi bánatával és egzotikus zenéjével valahogy mindenkit kiforgat magából, egyeseket öngyilkosságba kerget, másokat tönkretesz, Sarah-ban, az idősödő asszonyban pedig mintha misztikus módon felélesztené a szerelem összes fajtáját, a szexuális vágyat, a gyöngédséget keresőt és a barátot kutatót egyaránt, míg végül mindet elveszítve, elhagyva átadja magát az elmúlásízű életnek.