김영하: 여행의 이유

 

Először is szeretném megköszönni ezt a könyvet Sunny-nak (선희), akitől ajándékba kaptam, elsősorban mert tudta, mennyire szeretek koreai könyveket olvasni, különösen 김영하-tól. Noha. Őszintén szólva, talán épp az utazásról szóló esszégyűjteményét olvastam volna el utoljára az író tollából, lévén a legkevésbé sem fűt a vágy az utazásra, és ha tehetném, úgy élném le az életemet, mint egy zuzmó.
A könyv különböző aspektusból ír az utazás jelenségéről, okairól, motivációjáról, típusairól az író élményeivel dúsítva, melyek különben lényegesen érdekesebbek voltak, mint a már különben jól ismert konzekvenciák. Tudniillik, hogy utazni azért utazunk, hogy aztán hazatérjünk, jobban megismerjük önmagunkat, kiszakadjunk a mókuskerékből, vagy hogy épp a senkiföldjén senkikké válhassunk. Izgalmas volt olvasni arról az időszakról, amikor a koreaiak nem utazhattak, vagy csak erős korlátozásokkal, és a szerző azt is elmeséli, hogyan vált Kínában persona non grata-vá. Másik esszéjében arról lamentál, hogy régen az otthon elhagyása inkább büntetés volt (száműzetés), míg ma sokszor az új kezdet és a megtisztulás esélye. A legjobban az 오직 현재 (Csakis a mában) darab tetszett, ami az utazás időhöz és nyelvhez való viszonyát taglalja, azonban a homo viator-ról szóló eszmefuttatás ha nem is nettó sületlenség, de antropológiailag szerintem igen gyenge lábakon áll. Nagy élvezettel olvastam az általam is imádott 알쓸신잡 utazós-kulturális műsor kulisszatitkairól szóló darabot, amiben a "nem-utazás mint utazás", és a "mások utazásának átélése" téma is előkerült. A kötet két irodalmi kapcsolódású esszét is tartalmaz, az árnyék nélküliségről Chamisso Schlemihl Pétere kapcsán, a senkivé válásról pedig Homérosz Odüsszeiája kapcsán értekezik, ezek mind nagyon érdekesek voltak, ahogy az Apollo 8 Föld-fotójáról szóló eszmefuttatás is.
Összességében jó volt olvasni a könyvet, mert 김영하 személyisége átitatta az írásokat, és noha a legkevésbé sem éreztem rajta azt a szándékot, hogy utazásra kívánna ösztönözni, lévén ehhez túl személyesek voltak a szövegek, mégis felidézett néhány olyan utazási emléket, amik a mai napig bennem élnek és megmelengetnek.

김영하: 읽다

Amint megjelent kedves koreai íróm, Kim Yungha trilógiája (Írni – Olvasni – Látni), nem volt kérdés, hogy becserkésszem-e az olvasásról szóló darabot. Biztos voltam abban, hogy ha íróként olyan magával ragadó könyveket tud írni, olvasóként is egymásra fogunk találni – mondanom sem kell, reményeim beteljesültek. A hat izgalmas irodalmi előadást tartalmazó kötet végig roppant szívmelengető volt olykor meglepő fordulatokkal és igen veretes mondatokkal, szívdobogtató gondolatokkal. 
A hat előadás az olvasás különböző dimenzióit járja be, meglepő módon elsősorban az európai klasszikusok mentén, viszonylag kevés szó esik a távol-keleti kultúra gyöngyszemeiről, kétségtelen, Kim Yungha a nyugati kultúra, és az orosz irodalom szerelmese. Az első előadás a „veszélyes olvasás” módozatairól szól, így a Möbius-szalagszerűen önmagát, vagy hőseit (is) felszámoló, olvasót magába kebelező könyvekről mesél, így az Oidipusz királyról, Borges könyvtáráról, vagy Calvino furmányos meséiről. A második előadás olyan történetekről szól, melyekben a főhőst megőrítik a könyvek, itt főleg Don Quijote és Bovaryné kapcsán fejti ki a szerző, milyen módon hat ránk az olvasott szöveg. A harmadik előadás témája a labirintusszerű könyvek, melyekben az olvasó rendre elveszíti a referenciapontjait, így maga is bolyong a szövegben, itt főleg Kafka A kastély c. művéből olvashattunk részleteket, és ezekhez kapcsolódó gondolatokat. A negyedik előadásban a regényolvasás hasznáról és káráról olvashatunk, talán az egyik legszellemesebb írás, itt megidéződik Nabokov, Pamuk, és szó van a regény fikciós síkjának és a valóság síkjának összecsúszásáról is. Az ötödik részben a negatív szereplők vonzerejével foglalkozik az író, meghökkentő mód a Sopranos sorozattal példálózva, irodalmi párhuzamokat pedig Dosztojevszkijtől és Goldingtól merít. Az utolsó előadás címe: Az olvasó mint az könyvuniverzum stopposa, egyértelműen a legkedvencebb előadásom, noha kicsit kilóg a sorból, mert többet tudunk meg az írás műhelytitkairól és az írókat nyomasztó ügyekről, mint a könyvek titkos kapcsolatairól, az intertextualitás szépségeiről. 
Összességében egy hallatlanul izgalmas, kellemes, könyvmolyok lelkét simogató előadássorozat, melyben nincs szakzsargon, tehát könnyen érhető és nem mellőzi a humort és a személyességet sem.

김영하 살인자의 기억법

Kim Young-ha egy varázsló. Ez holtbiztos, mert amikor egy hónapja a Koreai Kulturális Központ könyvtárában ráakadtam az Egy sorozatgyilkos mnemotechnikája c. regényre, egy húzóra elolvastam belőle az első 30 oldalt. De vajon ki tudna ellenállni az olyan szuggesztív felütéseknek, mint amivel e regény büszkélkedhet: „Már 25 éve annak, hogy utoljára gyilkoltam, nem is 26 éve, valahogy úgy.” Ez a mondta nemcsak a maga nyerseségével és érzéketlenségével sokkoló, ahogy szárazon megállapít egy tényt, de a látszólagos hanyagságával is. Azonban hamarosan rájövünk, miért is e bizonytalanság az időpontok körül és miért is van szüksége egy sorozatgyilkosnak mnemotechnikára. Az önvallomást olykor buzgón és részletezőn, olykor fáradtan és vázlatosan író 70-es éveit taposó öregúr, Kim Byeongsu Alzheimer-kórban szenved, és nemcsak önmaga megtartása érdekében igyekszik lejegyezni tapasztalatait, hanem mert utolsó gyilkosságára készül, ezúttal – látszólag – nem önmaga, hanem valaki más érdekében. A dörzsölt olvasó persze abban a pillanatban megvonja bizalmát a narrátortól, mikor kiderül, hogy problémái vannak az emlékeivel, de legyünk bármily szkeptikusak az elénk táruló emlékekből, eseményleírásokból és elmélkedésekből álló szöveggel kapcsolatban, önkéntelenül is elhiszünk bizonyos állításokat, felépítünk egy regényvilágot, szimpátiát szavazunk egyes felbukkanó szereplőknek, hogy aztán a végén reménytelenül omoljon össze ez a komplett világ, mert mint mondtam, Kim Yeong-ha egy varázsló.

És olykor gonoszkodik.

A regény a leírhatatlan izgalmakon kívül, mélyen elgondolkodtat minket egy olyan világról, mely megintcsak a gyilkos emlékeiből bukkan fel, a japán kolonizáció végidőiről, egy kaotikus átmeneti időszakról, mely szinte szükségszerűen hozta meg vadhajtásait, a magányos szörnyeket, akik nem találják a kapcsolatot világukkal, társtalanok és reménytelenségük kegyetlen gyilkosságokba torkollik. Kim Yeong-ha regényében nem véletlenül idéződnek meg Nietzsche, Szophoklész vagy Homérosz gondolatai, velük együtt fogalmazza meg kegyetlennek tűnő igazságait a mű narrátora. A regény irodalmi műveken kívül egy filmre is utal különben, A halál jele c. mozira, melyben szintén felderítetlen sorozatgyilkosságot mutatnak be.

Sokat lehetne írni a regény pszichológiai vetületéről, az emlékek szerepéről az identitás kialakításában és folytonosságának megtartásában, felveti a kérdést, mi történik, ha ez a folytonosság megszakad, töredezetté válik. A gyilkosságoknak jó ideig egyfajta rendező szerepe van a gyilkos életében (az apagyilkosságtól az utolsó, 26 éve elkövetett tettig), de egyértelműen pusztán múltjának egy lezárt részéről van szó. Vajon az utolsó gyilkosság, mely látszólag egy számára fontos személy védelmében történne, nem önigazolás-e, vagy nem kísérlet-e arra, hogy utoljára képes legyen egy emberi kapcsolatra?

A regény foglalkozik a gyilkosság és költészet párhuzamával, a gonoszság kérdésével, önnön vadállati mivoltunkkal és nem utolsó sorban saját társadalmunk vakságával. Mindezt Kim Yeong-ha olyan páratlanul izgalmas módon tárja elénk, hogy a könyv tényleg magába szippantja olvasóját.

A szerzői utószóban az író eloszlatja azt a gyanúsítást, hogy ő maga teremtette volna ezt a jól összeilleszthető világot (hogy aztán a sarkainál fogva billentse ki), azt állítja, hogy Marco Polóhoz hasonlóan ő csak felderített és beutazott egy univerzumot, melyről ha úgy tetszik naplót írt. És boldog vagyok, hogy ezt a világot én is beutazhattam vele.

A szerzővel különben hamarosan találkozhatunk a hírek szerint június 22-23-án Budapesten rendezendő koreai irodalmi és filozófiai konferencián. Kiugrok a bőrömből!

A könyv reklámja