Dél-Korea
egyik legromantikusabb története a 2012-ben filmre is vitt Farkasfiú története,
ami minden kliséje ellenére óriási sikert aratott. A történet ugyanis valóban nagyon
sablonos, már-már unásig ismert: adott egy betegeskedő, vidékre szakadt,
szomorú lány és egy hallgatag, erős, farkasösztönökkel megáldott fiú, akik
egymásra találnak. Mégis sikerült Jo Seonghui (조성희)
rendezőnek olyan különleges hangulatú, vonzó filmet készíteni belőle,
köszönhetően a kiváló operatőri munkának és a fantasztikus színészeknek, hogy én
magam már tízszer is megnéztem, és bizony mind a tízszer megsirattam ezt a
történetet.
A
filmről írok, pedig a könyvről kellene. Ennek egyik oka, hogy a könyvet szinte
egy az egyben, mondhatni sorról sorra adaptálták a filmre. A filmbe nyilván
több poénos jelenetet is belecsempésztek, és néhány apróbb változtatást is
kieszközöltek, ezek egyike a farkasfiú, Cheolsu által olvasott könyv, ami nem a
filmbeli Hóember, hanem az Én, a lepke c. kötet, ami csak azért érdekes, mert a
szerző, Kim Miri másik saját könyvéről van szó. A regény azonban kicsit
bővebben ír Suni családjáról, vagy a kulcsszerepet játszó gitár történetéről, az
epilógusban pedig megtudhatjuk, hogyan reagált Cheolsu Suni távozására. A másik
ok, ami miatt a filmről többet lehetne beszélni, hogy a könyv, mely
egyértelműen szórakoztató irodalom, önmagában messze nem lenne olyan érdekes,
ha nem lett volna mögötte a film, a színészek arca, és a filmben megfestett
hangulat.
Összességében
tehát egy jól követhető történet, különösebb mély jellemábrázolás nélkül,
ugyanakkor meglehetősen plasztikus és romantikus jelenetekkel, szeretnivaló karakterekkel,
ezzel együtt talán az egyik leggyorsabban elolvasott koreai nyelvű könyvem
lett. A kötet nagyon szép, színes illusztrációkat tartalmaz és Suni dalának
teljes szövegét.
A film bemutatója
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése