O Dzsonghi: Esti játék

Hallatlanul izgatott voltam, amikor értesültem a könyv megjelenéséről, ugyanis nem ez volt az első találkozásom 오정희 (O Dzsonghi / O Csonghi / O Jeonghee) íróval. A Nagyvilág Korea-számában Kiss Marcell mesteri fordításában már olvashatták a koreai irodalom iránt érdeklődők a kísérteties hangulatú Pharo tó c. novellát. Az Esti játék kötetben három, hasonlóan borzongató,  áttűnésekben gazdag, bennem egyfajta meghatározhatatlanul sejtelmes érzést hátrahagyó novella kapott helyet, melyben a 20. század második felének koreai történelme és társadalma, annak minden nyomora, de egyben derűs, kellemes, olykor elzsongító családi pillanatai is átsejlenek egy-egy női sorson keresztül. Ez az a korszak, melynek vérverejtékéből a mai koreai csoda virágzott ki.

Az első darabban, a Kínai negyed c. novellában egy fiatal, épp serdülő lánykának a szemén keresztül láthatjuk a koreai háború utáni állapotokat, a vasúti szénlopásokkal, az élősködőkkel való örökös küzdelemmel, a kamaszok lődörgéseivel, a nők örökös, szinte állati „vemhességével”, majd a városi prostitúcióval, az amerikai holmik bűvöletével, és az emberi tragédiákkal. Soha olyan sokkolót, mint amikor egy amerikai katona egyszerűen kidobja az emeletről a részegségében megunt koreai szeretőjét. Az egész novella egyszerre ábrázolta az adott történelmi-társadalmi helyzetben lévők kiszolgáltatottságát, a nők védtelenségét és a gyerekek sodródását. A második, Esti játék c. elbeszélés esti játéka a koreai go-stop, ami egyszerre ábrázolt egy rituális, fatikus tevékenységet a kártyajátékon keresztül, szívmelengető, vagy épp szívfacsaró emberi játszmákkal apa és lánya között, és ezzel párhuzamosan – és valószínűleg ez az író sajátja – sokkoló betéteket, olykor víziószerűen felbukkanó képeket, gondolatsorokat ékelt az alkotásba. Megsirattam. Az utolsó darabban, a Búcsúzó szavakban három generáció, nagyanya, anya és fia róják az útjukat a nagymama leendő sírhelye felé. A vándorlás, megérkezés és visszaindulás kiváló alkalom az írónak, hogy három szemszögből, de hangsúlyozottan az anyáéból láttassa a környezetet, az elmúlt időszakot, benne az politikai üldöztetés miatt elbujdokolt apát és a generációk közti feszültséget.   

A szövegeket Pásztor Gergely fordította angolból, nagyon szép, érzékeny, plasztikus stílusban, érezni lehetett, hogy a szíve benne van. Viszont valószínűleg az angol forrás miatt egyes koreai szavakat sajnos (mármint nekem sajnos^^) néhány helyen japánra fordították (pl. tatami, go, rámen), de azért maradtak benne jellegzetes koreai kifejezések is, például a szuri, szuri, maszuri (nagyjából: csiribú-csiribá), ami nagyon megmelengette a szívemet. Nagyon sok, értékes lábjegyzet segíti az olvasót a történelmi és kulturális háttér megértésében, így sokat megtudhatunk például a go-stop játékról, a szarka-szimbolikáról és a temetkezési kultúráról is. A könyvet különben egy értő bevezető indítja, ami talán utószónak jobb lett volna, mivel erősen spoileres, és értelmezési utakat is kínál.

Úgy gondolom, fontos könyv jelent meg, olyan elbeszéléseket olvashatunk kiváló fordításban, melyek Dél-Koreában kötelező olvasmányok, nemcsak mert magukba tömörítik egy korszak problémáit és érzéseit, hanem mert O Dzsonghi megrendítő erővel ábrázol, sokkoló történeteket képes mesteri módon, sűrítve, olykor szimbólumokkal tűzdelve megfesteni.