Pénzes István 1958-ban kapott lehetőséget arra, hogy megtekintse testvérországunkat a szocializmusban, a baráti Észak-Koreát. Pénzes egy földrajz szakos hallgató lehetett (esetleg ifjú föcitanár), útja során mégis nagyobb teret kapott Észak-Korea ipari létesítményeinek megtekintése, mint a hegymászás vagy a vágyva-vágyott Sárga-tenger partja. Így van ez, Kim Ir Szen országa ugyanis az évtizedes brutális japán megszállást és az álnok dél-koreai/amerikai hátbatámadást követően (ez az ő verziójuk), minden energiát arra fordít, hogy újra felvirágoztassa az államot. Pénzes mindenütt a koreai nép szorgalmát, áldozatkészségét látja (különben azok is!), a lakosok egyöntetűen éljenzik Kim Ir Szent és nagyszerű körülmények közt élnek. Mit mondjak, elfacsarodott szívvel olvastam ezt a könyvet, ha igaz is, hogy az ötvenes években még optimisták voltak az emberek, ma már, százezres éhínség és őrületes hadászati beruházások mellett, amelyektől élni nem tud az ország, pokoli helynek képzeljük Észak-Koreát. Na, de vissza a könyvhöz. Pénzes olykor egészen kisiskolás stílusban (nem véletlen a Móra Kiadó) meséli el kalandjait Budapesttől, Moszkván és Antungon át Phenjanig (koreaiul: 평양 pjongjan). Phenjan a Koreai-félsziget legrégebben lakott települése, az egyik legnépesebb város, amely az ötvenes években már modernizációnak indult, a hagyományos épületek mellett feltűntek az emeletesházak, színházak, múzeumok és a szállodák is. A várost a Tedong folyó választja ketté, ami nagyon hangulatossá teszi. A koreaiak nagyon büszkék hagyományaikra és kultúrájukra, az ötvenes években még a hagyományos öltözékekben flangáltak az utcán (v.ö. A palota ékköve), és állítólag rengeteget olvastak. Korea könyv- és nyomdakultúrája egészen csodálatos, hiszen egy évszázaddal korábban találták fel a nyomdagépet, mint Gutenberg és nagyon sok ősnyomtatvány maradt fenn a korábbi századokból is. Pénzes leírása szerint az észak-koreaiak még gyaloglás közben is olvasnak. Hosszú lenne pontról pontra végigkísérni az útleírást, egyszóval Észak-Korea természeti szépsége lélegzetelállítóan szép, különösen a Gyémánt-hegyre lennék kíváncsi és a Hét tündér tóra. Néhány érdekesség következzen:
1. Észak-Koreában nem sztahanovizmusról beszélnek, hanem az ún. csolima-elvről. A csolima egy mitikus lény, egy szárnyas ló, amely szélsebesen vágtat és ebben az ütemben ildomos minden koreainak dolgoznia a szocializmus fejlődése érdekében.
2. A koreai házak padlófűtésesek és a hagyományos építkezés kettős udvarrendszerű (egy külső és egy belső), ráadásul külön bejárat van a nőknek és a férfiaknak, az ismerősöknek és az ismeretleneknek, sőt egy az udvarlóknak is jár.
3. Szerelmi kapcsolatokat általában a nő kezdeményez.
4. Az észak-koreai egyetemek önellátóak (legalábbis ekkor), vagyis a hallgatóknak napi 6 óra előadás kötelező és emellett két óra fizikai munka (állattenyésztésben vagy növénytermesztésben), a többi idő marad a tanulásra. Az egyetemistáknak különben a diploma mellett egy kétkezi szakma elsajátítása is kötelező. (Nem tudom, ma így van-e, de annyit olvastam idei tudósításból, hogy az értelmiségieknek egy nap fizikai munkát kell végezniük, például az autópályát tisztogatniuk.)
5. A koreai rágógumi nem más, mint a szárított tintahal, Pénzes szerint ehetetlenül rossz, a koreaiak szerint viszont gyógyhatású.
6. A koreaiak leghíresebb nemzeti étele, mellesleg a nemtommilyen felmérés szerint az ötödik legegészségesebb étel, a kimcsi, ami kínai kelből, paprikából, chiliből, fehér retekből és egyebekből készül, erjesztett, savanyú étel, inkább saláta, mint főétel és több mint 150 fajtája van.
7. Sarivon (Szarivön) városában van az a bizonyos híres magyar kórház, amelyben magyar felszereléssel és magyar gyógyszerekkel gyógyították a sebesült észak-koreaiakat, mellesleg a város Székesfehérvár testvérvárosa.
8. Reumára a legjobb gyógyszer a vipera-pálinka, melyet úgy készítenek, hogy az üvegbe becsalogatják a delikvenst, aztán feltöltik pálesszal (többnyire ginzeng-pálinka), abba szépen belefullad a kígyó, közben beleereszti a mérgét, így hagyják pár évig, aztán felhasználható.
9. És talán a legmeghökkentőbb adalék, hogy az ötvenes években Pénzes szerint Észak-Korea dúskált a villamos energiában, állítása szerint mindenütt, minden házban villany világít és nincs villanyóra, hanem az elhasznált égők után fizetnek. Bár meggyőződésem, hogy a könyv tele van hazugsággal (és nagy részéről nem is Pénzes tehet), mégis itt éreztem leginkább, hogy kilóg a lóláb. Ehhez csak az alábbi képet tudom csatolni Korea éjszakai kivilágításáról.
Összességében egy érdekes könyv a Barangolás Hajnalországban, azt hiszem nem csak Korea, hanem Magyarország pillanatfelvétele is ez, nagyon sokat megtudhatunk Észak-Koreáról, a leírások élménydúsak, sokszor zavaróan patetikusak, de sem ez, sem a sok szörnyűség nem képes elhomályosítani Észak-Korea szépségét és vonzását.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése