2016. április 12., kedd

김영하 살인자의 기억법



Kim Young-ha egy varázsló. Ez holtbiztos, mert amikor egy hónapja a Koreai Kulturális Központ könyvtárában ráakadtam az Egy sorozatgyilkos mnemotechnikája c. regényre, egy húzóra elolvastam belőle az első 30 oldalt. De vajon ki tudna ellenállni az olyan szuggesztív felütéseknek, mint amivel e regény büszkélkedhet: „Már 25 éve annak, hogy utoljára gyilkoltam, nem is 26 éve, valahogy úgy.” Ez a mondta nemcsak a maga nyerseségével és érzéketlenségével sokkoló, ahogy szárazon megállapít egy tényt, de a látszólagos hanyagságával is. Azonban hamarosan rájövünk, miért is e bizonytalanság az időpontok körül és miért is van szüksége egy sorozatgyilkosnak mnemotechnikára. Az önvallomást olykor buzgón és részletezőn, olykor fáradtan és vázlatosan író 70-es éveit taposó öregúr, Kim Byeongsu Alzheimer-kórban szenved, és nemcsak önmaga megtartása érdekében igyekszik lejegyezni tapasztalatait, hanem mert utolsó gyilkosságára készül, ezúttal – látszólag – nem önmaga, hanem valaki más érdekében. A dörzsölt olvasó persze abban a pillanatban megvonja bizalmát a narrátortól, mikor kiderül, hogy problémái vannak az emlékeivel, de legyünk bármily szkeptikusak az elénk táruló emlékekből, eseményleírásokból és elmélkedésekből álló szöveggel kapcsolatban, önkéntelenül is elhiszünk bizonyos állításokat, felépítünk egy regényvilágot, szimpátiát szavazunk egyes felbukkanó szereplőknek, hogy aztán a végén reménytelenül omoljon össze ez a komplett világ, mert mint mondtam, Kim Yeong-ha egy varázsló.
És olykor gonoszkodik.


A regény a leírhatatlan izgalmakon kívül, mélyen elgondolkodtat minket egy olyan világról, mely megintcsak a gyilkos emlékeiből bukkan fel, a japán kolonizáció végidőiről, egy kaotikus átmeneti időszakról, mely szinte szükségszerűen hozta meg vadhajtásait, a magányos szörnyeket, akik nem találják a kapcsolatot világukkal, társtalanok és reménytelenségük kegyetlen gyilkosságokba torkollik. Kim Yeong-ha regényében nem véletlenül idéződnek meg Nietzsche, Szophoklész vagy Homérosz gondolatai, velük együtt fogalmazza meg kegyetlennek tűnő igazságait a mű narrátora. A regény irodalmi műveken kívül egy filmre is utal különben, A halál jele c. mozira, melyben szintén felderítetlen sorozatgyilkosságot mutatnak be.
Sokat lehetne írni a regény pszichológiai vetületéről, az emlékek szerepéről az identitás kialakításában és folytonosságának megtartásában, felveti a kérdést, mi történik, ha ez a folytonosság megszakad, töredezetté válik. A gyilkosságoknak jó ideig egyfajta rendező szerepe van a gyilkos életében (az apagyilkosságtól az utolsó, 26 éve elkövetett tettig), de egyértelműen pusztán múltjának egy lezárt részéről van szó. Vajon az utolsó gyilkosság, mely látszólag egy számára fontos személy védelmében történne, nem önigazolás-e, vagy nem kísérlet-e arra, hogy utoljára képes legyen egy emberi kapcsolatra?
A regény foglalkozik a gyilkosság és költészet párhuzamával, a gonoszság kérdésével, önnön vadállati mivoltunkkal és nem utolsó sorban saját társadalmunk vakságával. Mindezt Kim Yeong-ha olyan páratlanul izgalmas módon tárja elénk, hogy a könyv tényleg magába szippantja olvasóját.
A szerzői utószóban az író eloszlatja azt a gyanúsítást, hogy ő maga teremtette volna ezt a jól összeilleszthető világot (hogy aztán a sarkainál fogva billentse ki), azt állítja, hogy Marco Polóhoz hasonlóan ő csak felderített és beutazott egy univerzumot, melyről ha úgy tetszik naplót írt. És boldog vagyok, hogy ezt a világot én is beutazhattam vele.
A szerzővel különben hamarosan találkozhatunk a hírek szerint június 22-23-án Budapesten rendezendő koreai irodalmi és filozófiai konferencián. Kiugrok a bőrömből!
A könyv reklámja

           

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése