Herman Melville: Moby Dick

A Moby Dick monumentalitása szinte már közhely, ahogy az is közismert, hogy teli van a nagyközönség (?) számára emészthetetlenül száraz és unalmas cetológiai és bálnahalászati fejezetekkel, melyek az amúgy izgalmasnak ígérkező történetet folyton megszakítják. Nyilván nem véletlen, hogy Melville könyve a kedvenceim közé tartozik, így számomra az akkurátus leírások a bálnavadászok életéről, a bálnavadászat kellékeiről és eszközeiről, a rejtélyes ámbráscet minden porcikájának mélyreható elemzése csöppet sem volt érdektelen, sőt kifejezetten izgalmasnak találtam.

A Moby Dick története talán mindenkinek alapvonalaiban ismert, a Pequod bálnavadászhajó a féllábú, megszállott Ahabbal az élén majdnem körbehajózza a Földet a titokzatos fehér bálna nyomában, de vadászatuk kudarcba fullad, és Moby Dick - a narrátoron kívül - mindenkit és mindent elpusztít. Azt már kevesebben tudják, hogy nem az összecsapás a regény lényege, hanem a hajsza, és nem is kifejezetten az albínó cet utáni vadászatról, mint inkább az élet értelmének, a világ szavakba önthető lényegének, vagy ha úgy tetszik a végső igazságok hajszolásának hiábavalóságáról szól, nem is épp leplezetten. Ugyanis a sok technikai leírás közt, mindig ott bújnak a velős megállapítások, olykor filozófusokat citálva, melyek a világ bizonytalanságáról, reménynélküliségéről, esetlegességéről, a szavak gyengeségéről, a határok megállapításának nehézségeiről, összességében a világ, az emberi élet céltalanságáról szólnak. Persze ezeket a keserű megállapításokat nem is vethetjük a könyvtárosi vénával megáldott, de amúgy valóban depressziós narrátor szemére, hisz miközben hónapokon keresztül utazunk a Pequod hajón az olvasót is meglegyinti ez a rezignált állapot.

Narrátorunk, Ishmael tényleg terápiás célzattal csatlakozik a baljós előjelekkel körülvett Pequod legénységéhez, de a kapitány nagyon sokáig nem jelenik meg a színen, amikor pedig feltűnik a féllábú, hangosan kopogó lépteivel kedélyeket borzoló, őrült tekintetű kapitány, már lehet sejteni a drámai véget. Ahab sátáni színekben tűnik fel, akinek hübrisze tulajdonképpen az eget ostromolja, az ismeretlent, a rosszindulatú anyatermészetet, mely megcsonkította, s melynek szimbóluma a fehér bálna. Moby Dick szintén démonikusként jelenik meg, a természet kegyetlen ereje bontakozik ki benne, amikor a többi cettől eltérően viselkedik, vagyis az emberre támad. Ishmael bizonyos szempontból Ahab bűvkörébe kerül, hisz ha meggondoljuk, hogy az olvasandó regény az eset megtörténte után íródik, a leírások aprólékosságában, a gyakorlatilag az élet minden megnyilvánulását a bálnával összefüggésben látó narrátor, aki ily módon képtelen kiszabadulni a bálna hatalmából, tulajdonképpen legalább annyira őrült, mint maga Ahab. Vajon Ishmael képes-e körülírni saját „regénye” tárgyát, vagy alulmarad ebben a vadászatban?   

A könyv másik nagy erénye számomra, hogy fittyet hány a regény műfaji korlátaira, van benne lajstrom, használati útmutató, technikai leírás, természetrajz, taxonómia, néprajz, idézetgyűjtemény, legenda és nagyon sok olyan fejezet, ami konkrétan színműként jelenik meg rendes alkotói instrukciókkal.

Összességében bár második olvasásra nem volt olyan nagy hatással rám ez a könyv, mégis az egyik legnagyobb klasszikusom, mely képes olyan hangulatot idézni, mely egyszerre ringat el, és egyszerre ráz fel.