Kamaszkoromban sokszor merengtem kibámulva
a busz ablakából azon, hogy vajon ha egy idegen civilizáció küldötte
lepottyanna a Föld bolygón, felfedezné-e a civilizáció számunkra oly pregnáns
jeleit? Mi van, ha számára a buszok, tévétornyok és betonkeverők ugyanolyan
természetes képződménynek tűnnének, mint számunkra a termeszvárak, a
madárfészkek vagy a pókhálók? Faber szintén igen szkeptikus a tekintetben, hogy
az intelligencia olyan könnyen felfedezhető lenne bolygónkon, különösen olyan
lények számára, akik inkább hasonlítanak az állatokhoz, mint emberekhez. Ahogy
az ember is antropomorf módon azon állatokkal érez együtt leginkább, amely
képes a saját emberi érzéseit tükrözni és van legalább egy pár szeme, úgy a
távoli bolygóról jött Isserley is inkább a birkák és fókák felé húz kezdetben.
De mit is keresnek nálunk az idegen
lények, akik nem átallják átműttetni magukat óriásmellű emberszerű lénnyé, csak
hogy megfelelő példányokat vadászhassanak magunknak? A válasz prózai: finom a
húsunk. Isserley aprólékosan kidolgozott módszerrel szedi fel férfi stopposait,
akik szinte mind hatalmas műmellei bűvöletébe esnek, hogy aztán egy jóval
mélyebb álomba zuhanjak, és mire magukhoz térnek, már se nyelvük, se heréjük.
És innentől kezdve, még ha nagyon igyekeznek, sem nagyon lehet őket az
állatoktól megkülönböztetni, ólakba kerülnek és levágásukig hizlalják őket.
Isserley gondosan igyekszik kitörölni emlékezetéből az autóbeli
beszélgetéseket, de azok időnként mégis ott motoszkálnak a fejében, és még
jobban összezavarja, hogy bolygójuk egy szépséges gazdag arisztokratája, Amlis
Vess igyekszik felnyitni a szemét, hogy ezek az állatok is emberek, megölésük
pedig etikátlan cselekedet. Isserley összekuszálódik minden, és végül mindez
elvezet bizonyos felismerésekhez és végül a halálhoz.
A regényt szuperszónikus gyorsasággal
olvastam el, ami mostanság kifejezetten szokatlan tőlem, de Faber stílusa olyan
szuggesztív és a könyv alapján készült, alapvetően más irányú film zsongító
atmoszférája is annyira körbelengett, hogy ebből szabadulni nem lehetett. Kevés
annyira felkavaró jelenettel találkoztam mostanság, mint az emberek feldolgozása,
vagy testrészeik lassú tűzön sütögetése - rémálmaim voltak tőle.
Azon még gondolkodom, hogy van-e szexista
üzenete (ti. minden férfi azt akarja), de tény, hogy az utasok monológjai azt
sugallják, férfi és nő között elképesztő szakadékok tátonganak nemiségük miatt,
és még a legártalmatlanabb beszélgetést sem lehet elkezdeni anélkül, hogy bele
ne bonyolódnánk az előfeltevések kusza hálójába.
