2015. augusztus 6., csütörtök

Michel Faber: A felszín alatt



Kamaszkoromban sokszor merengtem kibámulva a busz ablakából azon, hogy vajon ha egy idegen civilizáció küldötte lepottyanna a Föld bolygón, felfedezné-e a civilizáció számunkra oly pregnáns jeleit? Mi van, ha számára a buszok, tévétornyok és betonkeverők ugyanolyan természetes képződménynek tűnnének, mint számunkra a termeszvárak, a madárfészkek vagy a pókhálók? Faber szintén igen szkeptikus a tekintetben, hogy az intelligencia olyan könnyen felfedezhető lenne bolygónkon, különösen olyan lények számára, akik inkább hasonlítanak az állatokhoz, mint emberekhez. Ahogy az ember is antropomorf módon azon állatokkal érez együtt leginkább, amely képes a saját emberi érzéseit tükrözni és van legalább egy pár szeme, úgy a távoli bolygóról jött Isserley is inkább a birkák és fókák felé húz kezdetben.
De mit is keresnek nálunk az idegen lények, akik nem átallják átműttetni magukat óriásmellű emberszerű lénnyé, csak hogy megfelelő példányokat vadászhassanak magunknak? A válasz prózai: finom a húsunk. Isserley aprólékosan kidolgozott módszerrel szedi fel férfi stopposait, akik szinte mind hatalmas műmellei bűvöletébe esnek, hogy aztán egy jóval mélyebb álomba zuhanjak, és mire magukhoz térnek, már se nyelvük, se heréjük. És innentől kezdve, még ha nagyon igyekeznek, sem nagyon lehet őket az állatoktól megkülönböztetni, ólakba kerülnek és levágásukig hizlalják őket. Isserley gondosan igyekszik kitörölni emlékezetéből az autóbeli beszélgetéseket, de azok időnként mégis ott motoszkálnak a fejében, és még jobban összezavarja, hogy bolygójuk egy szépséges gazdag arisztokratája, Amlis Vess igyekszik felnyitni a szemét, hogy ezek az állatok is emberek, megölésük pedig etikátlan cselekedet. Isserley összekuszálódik minden, és végül mindez elvezet bizonyos felismerésekhez és végül a halálhoz.
A regényt szuperszónikus gyorsasággal olvastam el, ami mostanság kifejezetten szokatlan tőlem, de Faber stílusa olyan szuggesztív és a könyv alapján készült, alapvetően más irányú film zsongító atmoszférája is annyira körbelengett, hogy ebből szabadulni nem lehetett. Kevés annyira felkavaró jelenettel találkoztam mostanság, mint az emberek feldolgozása, vagy testrészeik lassú tűzön sütögetése - rémálmaim voltak tőle.
Azon még gondolkodom, hogy van-e szexista üzenete (ti. minden férfi azt akarja), de tény, hogy az utasok monológjai azt sugallják, férfi és nő között elképesztő szakadékok tátonganak nemiségük miatt, és még a legártalmatlanabb beszélgetést sem lehet elkezdeni anélkül, hogy bele ne bonyolódnánk az előfeltevések kusza hálójába.    

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése