Ritka fotók a Koreai-félsziget és Magyarország kapcsolatainak történetéből

A koreai-magyar diplomáciai kapcsolatok 30. évfordulójára egy különleges fotóalbum látott napvilágot, mely a két földrajzilag ugyan távoli, de a történelmi párhuzamosságok okán mégis oly közeli ország kapcsolatának alakulását mutatja be. Több szempontból is kuriózum a kötet, egyfelől olyan képek kerültek a válogatásba, melyek java sehol korábban nem volt látható, másfelől három nyelven olvashatunk kommentárt a fotókhoz: angolul, koreaiul és magyarul. A fotókat Dr. Csoma Mózes, Magyarország rendkívüli és meghatalmazott nagykövete válogatta kiváló érzékkel, noha bevallottan szubjektíven – alapvetően a koreai-magyar diplomáciai és kulturális kapcsolatokat prezentálandó.

A praktikusan kis formátumú, kiváló minőségű album (egy oldal – egy kép, szemközti oldalon értő kommentár) az első oldaltól beszippantja az olvasót, mintha egy történelmi utazásra indulna. Az első kép rögtön a Kjongbokkung-ot ábrázolja, kissé felverte a gaz az ősi köveket (1908-ban, a japán megszállás előtt készült kép) és Dr. Bozóky Dezső, a koreai kultúra talán első igazi nagy szerelmese, épp az épület felé lépked többedmagával. Az utolsó fotón pedig a régóta várt, Budapest-Szöul közvetlen járat indításának ünnepét láthatjuk. Átlapozva a gazdag képanyagot megállapíthatjuk, hogy a két esemény között eltelt évek, mennyire sokszínűek, élményekben gazdagok és több szempontból is termékenyek voltak. Láthatunk képeket az észak-koreai magyar kórházról, illusztris észak-koreai politikusok és művészek protokoll-eseményeiről, művészi előadásairól, megnézhetjük a hazánkba érkező észak-koreai gyerekek életképeit, megcsodálhatjuk a koreai táncosnők gyönyörű öltözékét, és megfigyelhetjük a kibontakozó diplomáciai és kereskedelmi kapcsolat fontosabb jeleneteit.

Természetesen muszáj írnom azokról a képekről, melyek rögtön megragadtak. A 20. kép 1951-ben készült, a Nemzeti Szalon homlokzatán egy hatalmas felirat (A koreai gyermekekért) hirdeti a kiállítás tárgyát. A szocialista művészeteszménynek megfelelően egyszerű, mégis kellőképp monumentális lett ez a hirdetés, és izgalmas lehetett a tárlat, ebbe bele is lehet kukkantani az MTVA Archivumán keresztül. A 33. képen Sövény Aladár látható, amint az „ablak” szót tanítja egy észak-koreai árvának. Sövény a kislány kezét fogva rajzolja vele együtt a mintaszerű betűket, s noha a magyar nyelv tanulása meglehetősen nehéz volt a koreaiaknak, mégis látható az igyekezet mindkét fél részéről.  A 44. kép egyszerűen zseniális: egy copfba font hajú úttörő kislány „szívküldi” feliratú szívecskéket oszt népi viseletbe öltözött koreai kislányoknak. A gyermeki arcokon egyszerre látszik megilletődöttség, öröm és csodálkozás. Az 52. kép, melyen Kodály Zoltán látható érdeklődő koreai kisfiúk körében, méltán lett a szöuli Magyar Nagykövetség ünnepi facebook borítója. Kodály nagy érdeklődéssel fordult a koreai pentaton népdalok felé, és szemmel látható, mennyire elbűvölte őt is a koreai gyerekek bája. És végül a 67. képre hívnám fel a figyelmet, ami annyira megindító, hogy percekig csak néztem az arcokat, melyek a Yonsei Egyetem előadótermének homályából tűntek elő – a Magyar Szabadságot Védő Önkéntes diákkatonák arcai, akik a magyar 56-os forradalom hírére ifjonti hevülettel megszakítva tanulmányaikat Magyarországra készültek, hogy a kommunizmus ellen harcoljanak.

Jelentős kiadványról van tehát szó, nemcsak kulturális, és fotódokumentációs szempontból, hanem mert képes megrezdíteni azokat az érzelmi húrokat, melyek mintha a magyar és koreai emberek szívében hasonlóképp pendülnének meg.     

Nagyon szeretném ezúton is megköszönni az értékes kiadványt Dr. Csoma Mózes Nagykövet Úrnak, és nem tudom szavakkal kifejezni, mennyire meghatott önzetlen és nagylelkű ajándéka. Nagy becsben fogom tartani.

Boyé Lafayette de Mente: A koreai észjárás

Nincsenek jó híreim.

Ezt a könyvet még egy olyan laikus is, mint én, aki csak 10 éve foglalkozik a koreai kultúrával és nyelvvel, különösebb nehézség nélkül tudja szakszerűtlennek, sőt akár károsnak is titulálni. Tegnap a 70. oldal magasságában és a sokadik margóra vetett WTF jegyzetet követően úgy gondoltam, hogy leírom az eddigi benyomásaimat, aztán pedig jó mélyre süllyesztem ezt a meglehetősen drága kiadványt könyvespolcom legárnyékosabb bugyrába.

Boyé Lafayette de Mente hisz abban, hogy a nyelv határozza meg a gondolkodást – fejti ki az előszóban. Ami nincs a nyelvben, az tehát nincs a gondolatban sem, ergo ha a koreai nyelvvel foglalkozunk, akkor megismerjük a koreaiak gondolkodásmódját. Ezen egyszerű, nyilván finomításra váró és a legtöbb filozófus szerint pedig egyenesen együgyű gondolat feltételezné, hogy a könyv szerzője kiválóan ismeri a koreai nyelvet, különösen hogy a könyvet magát is koreai szavak tematizálják. Azonban ha csak átlapozzuk a magyar kiadást, feltűnhet, hogy egyetlen koreai szó sincs benne koreai írással, csakis latin betűs, átírt változatokat láthatunk, amikor pedig közelebbről szemügyre vesszük ezeket a romanizált alakokat, rádöbbenhetünk, hogy egyik szabványos átírási rendszerhez sem illeszkednek az alakok, olyannyira, hogy egyes szavak kibogarászása szinte lehetetlenné válik. A kvázi szócikkek fogalmai tehát egyfelől le vannak írva egy Mente-féle ad hoc átírással, amit ő szabványosnak tart, de nem az, nem tesz különbséget például ㅈ és ㅊ között (nála mindkettő ch), vagy sztochasztikus módon az ㅓ ㅜ ㅡ betűket is ugyanazzal a latin betűvel (u) írja át, komoly fejtörést okozva annak, aki vissza szeretné keresni koreaiul is a szót. Emellett a magyar kiadásban is indokolatlanul helyet kapott egy sajátos átirat, ami azt prezentálná, hogyan ejti ki a szót egy angol, ehelyett sokkal megfelelőbb lett volna, ha a magyaros átírás kerül a kiadványba, amit Mártonfi koreanológus dolgozott ki, és használata teljesen alkalmas lett volna egy ismeretterjesztő kiadványban. Először nyilván hiányoltam az eredeti koreai betűkkel írt szót is, de igazából örülhetünk, hogy nem szerepelnek benne ezek a torz és helytelen változatok, melyek az angol kiadásban fellelhetőek. Néhány példa: az arirang koreaiul 아리랑, Mente-nél 알일앙, a türelem koreaiul 참을성, Mente-nél 찰물성, a koreai történelem pedig 한국 역사, Mente-nél 항욱욕사. Természetesen olyan szavakra is akadtam, amit biztosan rosszul írt le a szerző (pl. a chagun, ami az átírása szerint 차군, jelentése: bambusz művészi kifejezéssel, nála viszont együttérzés és könyörület), és rosszul fordított szóra is akadtam (pl. 체벌, ami testi fenyítést jelent, nála viszont kollektív büntetést). Önmagában szerintem már ezen a nyilvánvaló és döbbenetes inkompetencián sem lehet túllendülni, hisz ha a szerző azt állítja, hogy a koreaiakat csak a nyelvükön keresztül ismerhetjük meg, akkor vajon mit gondoljunk arról a kiadványról, amit olyasvalaki írt, aki nemhogy nem ért a koreai nyelvhez, de mint látni fogjuk, még arra sem vette a fáradságot, hogy felüssön egy koreai szótárat, vagy megnyisson egy koreai weblapot.

Miután ugyanis eldöntöttem, hogy nem lifteztetem a vércukorszintem ezzel a könyvvel a 70. oldal magasságában, mégiscsak odalapoztam azokhoz a témákhoz, melyek egy évtizede izgalomban tartanak. A hangul szócikk, egészen pontosan a hangul/handzsa szócikk kapásból terminológiai bakival indít  (a handzsa a koreai nyelvben használt kínai írásjegyeket jelenti), ezután át kell evickélnünk olyan gondolatokon, hogy a koreaiak azokat a kínai írásjegyeket választották ki, ha tehették, amik leginkább megfeleltek a koreai szavak jelentésének, vagy hogy Hunmindzsongum volt a hangul eredeti neve (ez a kiadvány címe, amiben ismertették a betűket), végül odáig jutunk, hogy a hangul karakterekről olvashatunk. Na most, ha csak a wikipédiáig eljutott volna a szerző, akkor tudhatná, hogy a koreai írás hangjelölő, így karakterekről nem beszélhetünk. A koreai betűk, azok egyszerűsége és roppant logikája nem kerül bemutatásra, összességében a 6 oldalas szócikkből, mindössze másfél oldal foglalkozik csupán a koreai betűkkel. Sokkal nagyobb figyelmet szentel a szerző az átírási mizériáknak, melynek fejtegetése közben ilyen meghökkentő konzekvenciákra jut: „A hangul valójában két szó, a Han (Korea) és a gul (írás) összevonásával jött létre, és számomra úgy tűnik, hogy ésszerűen szétválasztva írni őket, mint ahogy az angol nyelvben tesszük, sokkal jobb megoldás lenne.” Ebből a mondatból nemcsak a szerző bicskanyitogató anglocentrizmusa süt, hanem hogy nem ismeri az összetett szó fogalmát sem. Pár mondattal később elcsodálkozik azon a jelenségen, hogy az Yi, Lee és Rhee ugyanaz a koreai vezetéknév, és hogy a Pak és a Park „szintén ugyanúgy hangzanak koreaiul”. Valószínűleg kevesen vannak, akik ne hallottak volna legalább egy-két koreai dalt, vagy ne láttak volna koreai nyelvű filmet, talán az ő számukra is meghökkentő Mente nyilvánvalóan végtelenül szubjektív megállapítása, miszerint a koreaiak az angolhoz hasonlóan ejtik a mássalhangzókat, míg a magánhangzókat a spanyolhoz hasonlóan. No comment. Az átírás rejtelmei után Mente a handzsákról ír a szócikkben, kijelentve, hogy a koreaiak a kínai eredetű szavakat anélkül használják, hogy tudatában lennének a szavak eredetének (hö?), majd arról ír, hogy a koreaiak mennyire nagyon hiányolják a handzsákat, ami persze megint valami légbőlkapott ötletnek tűnik. (Hivatkozások természetesen nincsenek a szövegben.) A handzsák körül mindig is parázs vita zajlott, de a mai Dél-Koreában a handzsák használata korlátozott, és inkább tudományos, illetve szépirodalmi művekben bukkanhatunk rájuk, illetve egy-egy közismertebb írásjegyre a sajtóban, eseményeken, Észak-Koreában pedig – a szerző állításával ellentétben – a mai napig nem használatosak. A szócikkhez egy izgalmas lábjegyzet is kapcsolódik, melyben a szerző azt állítja, hogy a koreaiak nem használnak szóközt, ami a koreai nyelvtanulást rettentően nehézzé teszi, illetve azt is hozzáfűzi, hogy a koreaiak nem hajlandóak megtanulni a szabványos McCune-Reischauer-féle átírást, ami nehezíti a kommunikációt. Nos, a koreaiak valóban egy ideig nem használtak szóközt, de amikor Mente a könyvét publikálta, már aligha akadhatott olyan szótárra, vagy internetes anyagra, ami nem használt szóközöket.

Pár lappal odébb vár a hankuk mal (hahn-kuuk mahl), vagyis a koreai nyelv szócikk. Most lendüljünk át azon, hogy a koreaiak mit gondolnak a saját nyelvükről (a legtöbb nyelvész szigetnyelvnek tartja a koreait), de kijelenteni, hogy a „nyelv valójában inkább kínai, mint koreai”, annyira amatőr és vérlázító, hogy túlmegy minden határon. Mente azonban még rátesz egy lapáttal, amikor azt állítja, hogy azok az elvont fogalmak, amiket a koreaiak a kínaiból vettek át a szókészletükbe, mint amilyen a jóság, vagy bátorság, eredetileg nem léteztek a koreai nyelvben, azt a benyomást keltve, hogy a koreaiak nem voltak képesek elvont fogalmak alkotására a kínai kultúrával való találkozás előtt. A koreai számrendszerbe és személyes névmásokba sikeresen belebonyolódik, ezt talán bocsássuk meg a szerzőnek, de azt megbocsáthatatlannak tartom, hogy a „mi” névmás használata kapcsán túldimenzionálva kijelenti, hogy „az emberek gyakran nem arra használják fel ezt a szokást, hogy a családjuk vagy az adott csoport érdekeit önzetlenül a sajátjaik fölé helyezzék, hanem egyszerűen csak meg akarnak szabadulni a felelősségtől”. Az enigmatikus és az irodalomjegyzékben sem szereplő Shin és Yu professzorok szerint a koreai nyelv tiszta formájában, jelentsen ez bármit is, „nem alkalmas a logikus gondolkodásra, mert nincsenek vonatkozó névmások a nyelvben, az állítmány rendszerint hiányzik, a különbségtétel az egyes szám és a többes szám között bizonytalan, és gyakoriak az alany nélküli mondatok.” Ha valami igazán vonzó és szeretnivaló van a koreai nyelvben, az a roppant logikája, ami szinte mindenkit lenyűgöz, és noha valóban gyakori az alany hiánya, és másképp írnak érvelő szövegeket, aligha okoz komolyabb megértési nehézséget a kontextus ismeretében. Az anglocentrizmusnak ez a fajta dominanciája, ami az arcunkba robban a könyvet olvasva, engem személy szerint eltántorít attól, hogy komolyan vegyem ezt a kiadványt.

Nagyon nehéz a szívem, ahogy erre a roppant méretű könyvre ránézek. Mert látom, hogy sok munka volt a kiadásban, a fordító minden bizonnyal megtett minden tőle telhetőt, szép a kivitelezés, és biztosan minden hozzám hasonló, Korea iránt elkötelezett embernek a szeme felcsillan, hogy íme, 655 oldal, tele Koreával. Azonban megtapasztalva ezt a mérhetetlen szakszerűtlenséget, hiányosságokat, pontatlanságokat, a hivatkozások teljes hiányát, a fel-felbukkanó kulturális etno- és anglocentrizmust, elszorul a szívem, hogy ma Magyarországon ezt tudjuk adni a koreai emberekről, noha nyilvánvaló, hogy ebből a könyvből Mente észjárását ismerhetjük meg, és nem a koreaiakét.

Utánanéztem, mit reagáltak a koreaiak a könyvre. Szerencsére nem fordították le, de így is akadt, aki átrágta magát a nagy tömegű szövegen, mégpedig 김지명 (Kim Csimjong) a Koreai Kulturális Örökség Oktatási és Kutatási Intézetének (한국문화유산교육연구원) vezetője. Mint írja, mélységesen sajnálja, hogy ez a kiadvány ilyen formában látott napvilágot, és 2015-ben legalábbis igyekezett felvenni a kapcsolatot a szerzővel a hibák kiküszöbölésére, Mente azonban 2017-ben elhalálozott, így valószínűleg könyve már így marad, a koreaiak és a koreai kultúrát szeretők nagy bánatára.

Remélem, másnak több türelme lesz ehhez a könyvhöz, vagy más szempontból, más mentalitással olvassa, és árnyalja majd ezt a képet.

핫토리 유키: 고양이의 ​기분을 이해하는 법

Miután a kutyatartásról is olvastam koreaiul könyvet, kézenfekvőnek tűnt, hogy egyszer majd egy macskásat is besorolok. Köszönhetően az én kedves barátnőimnek, Anitának és Zsófinak, akik ajándékként megleptek ezzel a könyvvel egyenesen Szöulból, ez a pillanat sokkal hamarabb elérkezett, mint hittem. Köszönöm szépen, lányok! 

A könyv egy-egy páros oldalon keresztül foglalkozik a macskák testfelépítésével, viselkedésével, azokkal a tevékenységekkel, amiket naponta el kell végeznünk ahhoz, hogy egészséges és hosszú életű társra találjunk a macskánkban, részletesen foglalkozik azzal, hogyan gondozzuk és simogassuk a macskát, és hogyan alakítsunk ki számára megfelelő életteret otthonunkban. Végül hasznos táblázatokkal zár, melyből megtudhatjuk, milyen nevelési jellegzetességekkel bírnak a macska életszakaszai, milyen betegségek érhetik és mik ezek szimptómái, vagy hogy milyen összetételű és mennyiségű táplálékot adjunk az állatnak. 

A japán szerző által írt könyv címe talán a Hogyan értsük meg macskánk hangulatait? lehetne, és miközben olvastam, többször is eltöprengetem azon, vajon mit szólna ezekhez a tanácsokhoz a magyar laikus vagy kevésbé laikus macskatartók többsége, különösen a vidékiek. Az senkinek nem újdonság, hogy ha macskánk van, és szeretjük ezt a jószágot, akkor az egyet jelent azzal, hogy igyekszünk kiszolgálni az igényeit, mitöbb az ízlését vagy a szeszélyeit. Alkalmazkodunk hozzá. Az viszont számomra is újdonság volt, hogy a macska fogát minden nap meg kellene mosni, a legjobb neki, ha benn tartózkodik, és soha nem megy ki a házból, vagy hogy alkalmasint kölyökkorában ketreccel védjük a viszontagságoktól. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a könyv elsősorban a nagyvárosokban élő macskatartókat célozza meg, akik időben ivartalanítják az állatot, így aztán a szerző nem is szán sorokat az elletésre és a kis cicakölykök gondozására. De talán a legkultúrspecifikusabb vonás a „mi a teendő földrengéskor” fejezet volt, hisz Japánban erre soha nem árt felkészülni. 

Nem lehet elmenni szó nélkül a könyv übercuki illusztrációi mellett, melyeknek főhőse egy tarka cica és a szemüveges gazdája, aki persze mindent megtesz macskájáért. Ugyanakkor a könyv szépséghibája, hogy a fekete mellett egy narancsszínbe hajló nyomdafestéket is használ, ráadásul egyes információkat érthetetlen okból kisebb betűkkel is szedtek ezzel a lehetetlen színnel, így bosszantó mód a kissé sárgásabb lámpafényemnél egyszerűen képtelen voltam elolvasni a -7.00-es szemüvegemmel. (Nagyítóval meg kényelmetlen volt.) Igen, effektíve ez azt jelenti, hogy számomra ez a könyv csak napvilágnál volt olvasható. 

Összességében bár nem feltétlenül értettem egyet minden ötlettel, jó néhányat megvalósítottam KisMitze nagy örömére, így több helyen is van most már alvóhelye a házunkban, a napi 20 perc hasisimi mellé aktív játékot is kap és szerintem az etetőtálkája is kényelmesebb lett.

김진명: 예언

Kedves ismerősömtől kaptam ajándékba ezt a Dél-Koreában népszerű regényt, amely a KAL 007-es személyszállító repülőgép 1983-as rejtélyes esetét dolgozza fel. Vagyis hát, ezt sugallta minden. 

A Jóslat c. könyv nagyon izgalmas felütéssel indít, a KAL 007-es lelövésének éjszakáját szovjet, majd japán szempontból meséli el a szokott sztereotíp jellemábrázolásokkal, és míg odakinn zajlik a nagy hidegháború a manipulatív és érzéketlen oroszok és amerikaiak közt, Korea ezúttal is az ártatlan, eltiport és elhallgatatott nemzetként jelenik meg, egy személyes tragédia, Jimin történetén keresztül. Jimin szüleit korán elveszítette, anyja betegségben halt meg, apja önkezével vetett véget életének, így igen korán egyedül magadnak Jihyunnal, kishúgával. Jihyunt végül amerikai szülők örökbe fogadják, s évek múlva, a lány felvételijének örömére hazaengedik Koreába, ám Jihyun arra a bizonyos, végzetes KAL 007-esre száll fel, mely soha nem ért el Szöulba. Jimin, aki éveken keresztül a viszontlátás reményében élte életét irgalmatlan bosszút esküszik, és egész életét arra teszi fel, hogy megölje Oszipovicsot, a lövést leadó pilótát. 

És igazából éppenséggel innentől nem érdekelt engem az egész. Mert azt reméltem, hogy egy politikai krimit kapok – nyilván némi spekulációval meghintve – az esetről, de sajnos ehelyett Jimin történetét kellett (majdnem) végigkísérnem, hogyan jut ki Amerikába, majd Szovjetunióba, milyen kapcsolatokra tesz szert stb. és ez alatt az idő alatt semmiféle jellemfejlődést nem láttam. Jimin végig ugyanaz az irracionális, bosszútól fűtött figura marad, aki egyszer sem képes reflektálni a tetteire, olvasmányaira, tanulmányaira, és persze az is bosszantott, mint oly sokszor, hogy noha semmit nem dolgozik a történetben, mégis mindene megvan. Végül a könyvet 70 oldallal a vége előtt félbehagytam. Nem érdekel. 

Kim Jin-Myung egyike a legnépszerűbb koreai szerzőknek, nem véletlenül. Fordulatosak a regényei és érdekes témákhoz nyúl, de sajnos, engem nem tudnak lekötni a történések, ha nem tarkítják reflexív, kontemplatív vagy leíró részek, így ezt a könyvét is többször félbeszakítottam, hogy kicsit a saját ízlésemnek megfelelőbb könyvet iktathassak be. 

A címbeli jóslat különben a SZU széthullására és a kommunizmus bukására vonatkozott.

HOT TOPIK II 쓰기

A létező legtökéletesebb könyv azoknak, akik TOPIK II nyelvvizsgára gyúrnak, vagy csak szeretnének szabatosan, a koreai sztenderdnek megfelelően nyilatkozni írásban. A TOPIK II nyelvvizsga 쓰기 részében 50 perc alatt kell az egyszeri nyelvtanulónak megoldania 4 mondat-, illetve szöveg-kiegészítés feladatot, megírni egy 2-300 szótagos elemzést megadott diagramról vagy információs blokkról, és végül egy egész oldalnyi értekező esszét társadalmi kérdésekről. Ismétlem, minderre mindössze 50 perc áll rendelkezésre, ami olyan szövegírási rutint tételez, amivel a koreaiak - bevallásuk szerint - maguk sem rendelkeznek. Épp ezért lehetséges, hogy az írott és hallott szöveg értése részeken 90-95%-ot teljesítő nyelvtanulók, a fogalmazás részen mindössze 45-60% körül teljesítenek.

A HOT TOPIK II 쓰기 tankönyve nem másra vállalkozik, mint megválaszolni az összes felmerülő kérdést és jó gyakorlatokkal, stratégiákkal segíteni a TOPIK II nyelvvizsga kalandjára áhítozókat. A könyv egy 25 napos programot készített, azonban itt máris meg kell jegyeznem, hogy van olyan nap, amikor elegendő 30-40 percet szánni a leckére, de van olyan nap, amikor a két óra is elmegy vele, tehát nem egyenletes a tananyag elosztása. Az első négy napon a többnyire hirdetések, felhívások, levelek egyes mondatainak kiegészítendős feladatát ismerhetjük meg. Megtudjuk a feladat célját, milyen típusokkal találkozhatunk, milyen stratégiát követve tudjuk kitalálni, hogy logikusan mi illik a hiányzó helyre (rajtam mondjuk ez sem segített, de ez nem a könyv hibája), a feladat részletes elemzését, típusokat, pontról pontra követhető stratégiát és jellemző mondatokat tanulhatunk meg. Segít abban, hogy egyes utalások milyen nyelvtani szerkezetet hívnak elő, vagy vonzanak, és külön foglalkozik olyan nyelvtani pontokkal, amik a feladatban hangsúlyosak, és természetesen az értékelés szempontjait is lecsekkolhatjuk. Minden feladatrészhez van egy 실수클리닉 (Hibaklinika) rész, ahol tipikus hibákat lehet orvosolni. A fejezet végén gyakorlófeladatokkal mélyíthetjük el a tanultakat. A következő etapot (5-8. nap) a magyarázó, érvelő szöveg kiegészítésének szenteli a tankönyv a fenti menet szerint, ehhez például klassz szókincs-feladatok is tartoznak, és már ebben a fejezetben elmerülhetünk az érvelés kifejezésének gyakorlásában, ami a későbbi feladatoknál is jól jön. A 9. naptól az elemző szöveg gyakorlása kerül a fókuszpontba, itt is előbb a típusokat ismerjük meg részletesen, a rövid, bekezdésnyi szöveg felépítésének lehetséges módjait, megtudjuk, hogy pontosan miért vonnak le pontot a vizsgán és hogy milyen stratégia mentén érdemes a különböző szövegeket felépíteni úgy, hogy az lehetőleg 20-25 perc alatt kész legyen. A 원고지-ra írással nem foglalkozik a könyv, ezt ismertnek tételezi, ezért erre érdemes külön gyúrni, mert nagy meglepetést okozhat a vizsgán. Szerintem ez az a feladatrész, amit különben a legjobban be lehet gyakorolni vizsgára, a tipikus mondatszerkezetek gyakorlásával nagyon könnyen leírható egy logikus ív mentén az adott feladat. A 16. naptól a 22. napig már a nagy esszé a téma, itt is megismerkedhettek a jellegzetes témákkal, amik a nyelvvizsgán előjönnek, az érvelés felépítésének lehetséges módjaival, a személyes vélemények kifejtésének formáival, milyen hibákat és megnyilatkozásokat kerüljünk el, hogyan vezessünk fel példákat, amikből következtetést vonunk le stb. A tankönyvet a 23. naptól real-time elvégzendő tesztek zárják és magyarázatokkal ellátott megoldókulcs, melyben a fogalmazásokra több példamegoldást is mutat értékeléssel, melyből leszűrhetjük, hogy a saját produkciónk nagyjából hol helyezkedik el.

Összességében mindenkinek nagyon ajánlanám ezt a könyvet, aki fejleszteni szeretné az íráskészségét, én elmondhatom, hogy nagyon sokat fejlődtek a kompetenciáim és több különben kiváló 쓰기 tankönyvet is átrágva, nekem ez tetszett a legjobban.

Móra Ferenc: 헝가리 동화집

Valószínűleg azon kevesek közé tartozom, akik kézbe vehették és el is olvashatták az idén megjelent, és sajnos egyelőre beszerezhetetlen magyar-koreai nyelvű 헝가리 동화집 (Magyar mesegyűjtemény) c. kötetet. E nagy szerencsét köszönhetem a Koreai Idegennyelvi Egyetem Magyar tanszék professzorainak, 한경민-nek és 유진일-nek, no meg a szegedi Korea Klubnak, akiktől kölcsönkaptam.

A címével ellentétben igazából nem különféle népmeséket kapunk fordításban, hanem Móra Ferenc: Csicseri történet c. gyűjteményéből készült a válogatás. A fordítás apropója egy 2018-as magyar műfordítás kurzus volt, melynek lelkes résztvevői egy-egy darabot kiválasztva a félév során munkálkodtak. A magyar szakos koreai hallgatók képességei természetesen nagyon egyenetlenek voltak, hisz elsősök is nekirugaszkodtak a nyilvánvalóan embertpróbáló feladatnak, így azt gondolom elvitathatalan érdeme a kurzust irányító, és a fordításokat korrigáló 한경민 tanárnőnek van. A hallgatókról különben a könyv hátlapján és az utószóban is lehet olvasni.

Mivel a könyv kétnyelvű, igen alkalmas arra, hogy összevessük a magyar szövegek koreai fordítását. Noha fordítótól függően mind a színvonal, mind a stílus és átültetési mód más és más, alapvetően elmondható, hogy színvonalas, élvezetes, a bő jegyzetapparátusnak köszönhetően (melyek számomra is tartogattak meglepetést) kifejezetten tartalmas fordítások születtek. Azon eltöprengtem, hogy vajon szerencsés volt-e olyan írót választani, aki bőségesen fűszerezi tájszókkal írásait, és minden bizonnyal gyöngyözött a vállalkozó kedvű hallgatók homloka a kakastejes kenyér, vagy a mákos csík fölött, továbbá a sok becéző szó és szófordulat egy része is nehezen hozzáférhető lehetett. Természetesen nagyon sok szó nem volt visszaadható koreai szóval, ezt nagyon ötletesen oldották meg, bár néhol persze fájt a szívem, például hogy a körtemuzsikából okarina lett, vagy a hólyagból (nyilvánvalóan állati hólyag) vízzel teli léggömb, ami valljuk be nehezen elképzelhető az 1800-as évek végén a magyar tanyavilágban. Összességében egy fordítási bakira akadtam, bár az is lehet, hogy bonyolultsága miatt a fordító leegyszerűsítette az adott szituációt. A kötet egy nyomdai ívhibát is tartalmaz, de szerencsére minden szöveg hiánytalanul benne van.

Nem titkolom, 한경민 tanárnő fordításai, köztük öt vers, könnyfakasztóan szépek lettek, minden során érződik a magyar kultúra alapos ismerete, a kifinomult nyelvhasználat, hogy pontosan ismeri, szerintem még nálam is jobban, a magyar szavak jelentését, súlyát, színét, sőt a szavak konnotációit, árnyalatait is. Azt hiszem, büszkék lehetünk arra, hogy a magyar nyelv odakinn Koreában biztos kezekben van és nagyon remélem, hogy ehhez hasonló színvonalas kötetek még napvilágot látnak.

손원평: 아몬드

Son Won-Pyeong (손원평) regényének főhőse egy fiú, akinél igen hamar diagnosztiztálják az alexitímia nevű betegséget. Az alexitímia alapvetően pszichés betegség, és az érzelmek detektálásának, értelmezésének és kifejezésének nehézségét jelenti, de előfordulhat, mint esetünkben, hogy az amigdala fejlődési rendellenessége miatt válik valaki érzelem nélkülivé. Az amigdala koreaiul szó szerint „mandulaszerv” (편도체), ezért főhősünk meglehetősen sok mandulát fogyaszt abban a reményben, hogy ez hatással lesz a betegségére. 

Szon Juncse (선윤재) gyerekkorától kezdve küzd azért, hogy képes legyen felismerni, értelmezni és az elvárásoknak megfelelően reagálni környezete érzelmeire, és ebben nagy segítségére van édesanyja, nagymamája és az irodalom (yepp!). Ám egy sokkoló gyilkosság következtében elveszíti nagymamáját, édesanyja pedig kómába esik, így a kamaszodó fiúnak önállóan kell boldogulnia egy idősebb férfi laza felügyelete mellett. Igyekszik egyedül tovább igazgatni az antikváriumot, amit anyja nyitott meg, és az iskolában is helyt állni. Közben egy különös megbízást kap az anyja melletti kórteremben gyakran feltűnő férfitől, aki arra kéri, hogy felesége halálos ágyánál játssza el a gyerekként elrabolt fia szerepét, amit hála az érzelmi reakciók pontos megfigyelésének, Juncse teljesíteni tud. Azonban a valódi fiú is megjelenik, Koni. És Koninak nincs más vágya, mint érzelemnélkülivé válni. A két fiú egyre közelebb kerül egymáshoz és a történetben sok fordulattal a barátságuk bontakozik ki és egyben Juncse érzelmeinek lassú kibomlását figyelhetjük meg.

A filmszerűen izgalmas, letehetetlen könyvet olvasva gyakran elmerengtem az emberi érzelmi reakciók furcsa logikáján, amit a főhős a saját szemén keresztül láttat, és olykor magam is meglehetősen kiábrándító következtetést vontam le az emberek csapodár érzelmeit és üres szavait illetően. A történet szereplői nagyon vonzó figurák, a főhős mellett a vad Koni és Juncse *spoiler* szerelme *spoiler* Dora is valamilyen módon kívülálló vagy kivülrekedt fiatalok, sajátos életfelfogással. Igen szívmelengető a könyv számos irodalmi vonatkozása, és a könyvekről és olvasásról szóló sorok is nagyon szívbe markolóak.