Ez a regény a maga tömörségével és drámaiságával szinte az első
oldalaktól olyan volt, mintha sorozatosan öklözték volna a gyomromat. A
történet párbeszédekből, vallomásokból és fejtegetésekből áll, melyek a
’45 utáni németek lelkiállapotát, felfogását, múlthoz való viszonyát
domborítják ki. Az erősen fojtogató hangulatot fokozza, hogy az olykor
szinte lázálomszerű vallomások az Atlanti-óceánon ringatózó hajón
hangzanak el, tehát nincs lehetőség arra, hogy a szereplők kiszálljanak,
elmeneküljenek sorsuk elől.
Az események katalizátora valóban „csak” egy nő a hajón, akiről teljes bizonyossággal nem tudhatjuk meg, hogy valóban egy koncentrációs tábor menekültje-e, de igen valószínű. A nő teljesen felborítja utazó párosunk női tagjának, Liesenek a lelki egyensúlyát, és ebben az ingatagságában vallja be párjának, a diplomata Walternak, hogy valaha Auschwitz-ben szolgáló felügyelőnő volt, aki alá egy teljes kommandó tartozott. Walter, aki épp a vallomás előtt fejtegette amerikai ismerősének, hogy passzív németként mennyire mentnek érzi magát és mennyivel különbnek azoknál, akik részt vettek a lágerek szörnyűségeiben, szóval a férj, amikor megtudja, hogy felesége milyen szerepet vállalt, maga is összezavarodik, újabb és újabb elméletekkel próbálja előbb mentegetni, majd elítélni, válaszút elé állítani az asszonyt.
Liese ugyan óriási sokként éli meg, hogy táborának egy lakója, aki iránt különleges érzelemmel és odaadással viseltetett, olybá tűnik életben van, de mégis olyan atombiztos mentséget jelent számára, hogy önmagára, mint az SS tisztek legkönyörületesebbjére tekint, hogy bár olykor megrendül a rémségek felidézése folytán, de egyúttal mindig meg is nyugtatja magát, hogy ő ebből a lehető legjobbat hozta ki. Walterral ellentétben Liese szerint helyes „jó német”-ként a haza szolgálatába állni, és a táborokban helyes a lehető leghumánusabban viselkedni. Így választja ki a lengyel Marta-t, akinek az útját egyengeti, kedveskedik neki, kihozza a vesztőhelyekről, még akkor is, ha Marta rabként büszkén, mitöbb gyakran teljesen szabadon viselkedik. Liese mégsem képes jelenti róla, nyilván egyfajta igazolásnak használja rabját önnön élethazugságára (amíg ő jól van, addig én jó vagyok), elmondható, hogy kissé beteg kapcsolat szövődik köztük. Liese Marta-n keresztül akarja önmagát látni mint egy SS angyalt, noha ez nyilván lehetetlen.
A gondolatgazdag könyvben még feltűnik az amerikai Bradley nézőpontja, aki Waltert is elítéli passzivitása miatt, benne pedig mindazokat, akik „nem tudtak” arról, mi zajlik a haláltáborokban. Walter viszont elutasítja azt a szerepet, melytől a németek ’45 után szenvedtek, tudniillik, hogy egy személyben feleljen mások tetteiért, a kollektív bűnösség átkától.
Posmysz kegyetlenül sűrített össze irgalmatlanul súlyos problémákat ebben a kisregényében, számomra külön meghökkentő volt a tény, hogy maga is az auschwitzi-i tábor foglya volt, mégis a németek álláspontjait, konfliktusait ismertette.
Az események katalizátora valóban „csak” egy nő a hajón, akiről teljes bizonyossággal nem tudhatjuk meg, hogy valóban egy koncentrációs tábor menekültje-e, de igen valószínű. A nő teljesen felborítja utazó párosunk női tagjának, Liesenek a lelki egyensúlyát, és ebben az ingatagságában vallja be párjának, a diplomata Walternak, hogy valaha Auschwitz-ben szolgáló felügyelőnő volt, aki alá egy teljes kommandó tartozott. Walter, aki épp a vallomás előtt fejtegette amerikai ismerősének, hogy passzív németként mennyire mentnek érzi magát és mennyivel különbnek azoknál, akik részt vettek a lágerek szörnyűségeiben, szóval a férj, amikor megtudja, hogy felesége milyen szerepet vállalt, maga is összezavarodik, újabb és újabb elméletekkel próbálja előbb mentegetni, majd elítélni, válaszút elé állítani az asszonyt.
Liese ugyan óriási sokként éli meg, hogy táborának egy lakója, aki iránt különleges érzelemmel és odaadással viseltetett, olybá tűnik életben van, de mégis olyan atombiztos mentséget jelent számára, hogy önmagára, mint az SS tisztek legkönyörületesebbjére tekint, hogy bár olykor megrendül a rémségek felidézése folytán, de egyúttal mindig meg is nyugtatja magát, hogy ő ebből a lehető legjobbat hozta ki. Walterral ellentétben Liese szerint helyes „jó német”-ként a haza szolgálatába állni, és a táborokban helyes a lehető leghumánusabban viselkedni. Így választja ki a lengyel Marta-t, akinek az útját egyengeti, kedveskedik neki, kihozza a vesztőhelyekről, még akkor is, ha Marta rabként büszkén, mitöbb gyakran teljesen szabadon viselkedik. Liese mégsem képes jelenti róla, nyilván egyfajta igazolásnak használja rabját önnön élethazugságára (amíg ő jól van, addig én jó vagyok), elmondható, hogy kissé beteg kapcsolat szövődik köztük. Liese Marta-n keresztül akarja önmagát látni mint egy SS angyalt, noha ez nyilván lehetetlen.
A gondolatgazdag könyvben még feltűnik az amerikai Bradley nézőpontja, aki Waltert is elítéli passzivitása miatt, benne pedig mindazokat, akik „nem tudtak” arról, mi zajlik a haláltáborokban. Walter viszont elutasítja azt a szerepet, melytől a németek ’45 után szenvedtek, tudniillik, hogy egy személyben feleljen mások tetteiért, a kollektív bűnösség átkától.
Posmysz kegyetlenül sűrített össze irgalmatlanul súlyos problémákat ebben a kisregényében, számomra külön meghökkentő volt a tény, hogy maga is az auschwitzi-i tábor foglya volt, mégis a németek álláspontjait, konfliktusait ismertette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése