Modernek

Fowles: A lepkegyűjtő

Nietzsche szerint a művészet arra való, hogy ne haljunk bele az igazságba, vajon ez akkor is így van, ha az igazság az, hogy egy csöndes őrült elrabol minket és bezár a jól berendezett, levegőtlen pincéjébe, hogy gyönyörködhessen bennünk? Fowles regényében Miranda, a gyönyörű, szőke, művelt lány számára a művészet ilyenné válik, az egyetlen menedékké a szűk térben, ami neki adatott. Sajnos, ezzel, ti. a művészetrajongással ki is merül Miranda minden pozitív tulajdonsága, mert különben egy naiv, rajongó, sznob, zavarodott lány (de kezet a szívre, nem ilyen mindenki húszévesen?). Szóval nem róhatom fel az írónak, hogy ilyen kellemetlen lény Miranda, és ami azt illeti elrablójának, Frednek is okoz némi csalódást. A regény vége nagyon durva volt, egészen megrázott.

Lem: Éden

A könyv elolvasása után garantáltan bizalmatlanul fogunk körbetekinteni, kötekedünk majd a tárgyakkal, meg úgy általában, kellemetlenül fogjuk magunkat érezni. Mert vajon mi a garancia arra, hogy mint a regény űrhajósai egy teljesen kaotikusnak, szó szerint idegennek tűnő világot pusztán hipotézisekre állítva térképeznek fel – nem ezt tesszük-e mi is – , szóval mi garantálja a mi expedíciónk sikerét itt a Föld bolygón? Talán csak az, hogy még vagyunk. Lem zseniálisan dolgozza fel az ismeretlen kikutatásának kikerülhetetlen buktatóit, izgalmasan és hihetetlenül kreatívan mutat be egy távoli bolygót, mely ellenáll a megértés stratégiáinak és végül mégis valami retteneteset sejtet meg. De vajon nem pusztán az emberi poklot olvassák bele a fordítógép szavaiba hőseink, amikor kommunikálni kezdenek az Éden lakóival? Talán…

Oates: A földi gyönyörök kertje

Clara élete madár- és békaperspektívából. És persze középen ő maga. A ’30-as évek gazdasági válságának figurái, az alkoholista apa, aki farmról farmra cipeli családját, köztük lányát, a szutykos, műveletlen Clarát, aki végül mégis meglép a családi sors elől. Clara szerelme, anyasága, elhagyatottsága, kitartottsága, végül pedig fiának, Flamingonak végzete, mely az anyában gyökerezik, de a fiúban szökken szárba és hozza meg baljós gyümölcsét. Az egész regényt a maga kvázi hétköznapiságában is áthatja valami félelmetes, bekebelező és vészjósló hangulat, mely úgy húzza le a gyanútlan olvasót, mint a fojtogató televény. Mestermű.

Faulkner: Az öreg

Az öreg Mississippi kiönt, dögökkel, emberekkel, tárgyakkal nyeli be nagy hullámaival a tájat, és egy fiatal fegyenc életét. Hősünk sodródik a fülledt, mocsaras, kígyóktól és aligátoroktól hemzsegő vidéken, egy terhes asszonnyal mint mázsás malomkővel nyakán, végsőkig ragaszkodva identitáshoz és az azt jelző dolgokhoz: a fegyencruhához és a csónakhoz.
Hátborzongató utazás a megvadult vízen.

Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról / Hogy el ne fújja mind a szél

Alapvetően nem rajongok a beat-irodalomért, mind a problémafelvetéseik, mind a megoldási kísérleteik (már ha vannak) untatnak és többnyire az a benyomásom volt eddig róluk, hogy nem is igazán értenek az irodalomhoz, legalábbis ahhoz a fajtához, amit én szeretek. És akkor itt van ez a Brautigan a lökött Lee Mellonnal, egy déli tábornok állítólagos leszármazottjával, meg egy érzékeny, szemlélődő fiúval, aki a halállal köt barátságot. Ez valami egészen más volt és egészen elsöprő. Brautigan két kisregényében beszél a magányról, a sodródásról, a csalódottságról, az időről, ami nem gyógyít be semmit, de mégis elsodor talán olyan események mellől, melyben a halál a főszereplő. (Meg persze krokodilokról, békákról, borsos paradicsomokról, hamburgerekről stb.) De azért nem olyan búbánatos ám ez a két írás, elképesztően szerethető karakterek sora vonul fel bennük és Brautigan nem fukarkodik a vicces jelenetekkel sem, a humora pedig páratlan. (A férjemet szegényt végig felolvasásokkal zaklattam.) Ja, és ha még magyar szakos lennék, írnék egy szemináriumi dolgozatot a Hogy el ne fújja mind a szél szimbólumrendszeréről. Ez utóbbi kisregény különben tökéletes.