Luxusnyomor

Kezdjük azzal, hogy ezt nem gondoltam volna Oates-ról. Mármint hogy így ír, ilyet ír, meg egyáltalán. Kamaszkoromban a Bellefleur-t olvastam tőle, az is nagyon szuggesztív, beszippantó darab, de inkább a gótikus rémregényekkel mutat rokonságot, legalábbis ahogy az emlékeimben él, mintsem a társadalomkritikával, vagy a személyes kálváriák tanulságaival.

A Luxusvilág azonban egészen más – egy magát gyilkosnak nevező tizennyolc éves fiatalember emlékirata tizenegy éves koráról, annak minden szorongásáról, lelki nyomoráról és végül egy állítólagos anyagyilkosságról. Richard egy dúsgazdag házaspár nem különösebben kívánt gyereke, gyakorlatilag semmi mást nem várnak tőle, mint hogy simuljon bele a környezetbe, ne zavarjon vizet és az IQ-ja legyen kicsivel magasabb, mint az elbűvölő édesanyjáé. Richard természetesen borzasztóan szenved ettől az elhanyagoltságtól, egyre magányosabbá válik, míg végül úgy dönt, hogy kivívja magának azt a bizonyos bűzlő szabadságot, és merényletet tervez az épp akkor harmadjára is megpattanni készülő anyja ellen.

Az egész történet talán legérdekesebb figurája Nada, Richard anyja, aki nemcsak neki, hanem az olvasónak is kész rejtély (noha a narráció miatt nem tudjuk nem a fiú szemén keresztül szemlélni a történteket). Nada ugyanis egy jó írónő, reményteljes művészi karrier előtt áll, Richard időnként el-elcsíp egy-egy mélyenszántóbb beszélgetésfoszlányt, ugyanakkor Nada mélységes nyomorból jött (állítása szerint), ezért a pénz nyújtotta biztonságot tartja a legfontosabbnak, minden más csupán kellék. Így szegény Richardunk is, aki ebbe szépen bele is zakkan. Szerintem a történet egyik legnagyobb fordulata, amikor a fiú életében először olvassa el anyja egyik novelláját, a Molesztálókat, amit a regény teljes hosszában közöl is – ez a szöveg ugyanis az anya olyan dimenziót fedik fel, amelyek addig teljesen ismeretlenek voltak a fiú számára és gyakorlatilag újra kell értelmeznie mindazt, amit addig anyjáról tudni vélt.

Muszáj írnom arról is, hogy ez a regény valami eszméletlen fifikásan van megírva. Egyrészt posztmodern, de mégis jól olvasható, teli van elbizonytalanító tényezőkkel, részben a visszaemlékezés pontosságára tett utalások miatt, részben meg a narrátor hangsúlyozott önkényessége miatt, vagyis hogy mi kedvesolvasók, kénytelenek vagyunk azt elhinni, amit mond. Mindezek ellenére a gyilkosság számomra kétséges, mert ő maga sem talál jó magyarázatot a fegyver eltűnésére, ugyanakkor egy logikusnak tűnő pszichológiai interpretációt kínál. Másrészt a regényben minimalista elemek is felfedezhetőek, gyanítom ez a könyv Bret Easton Ellis polcán is ott van, Clay (Nullánál is kevesebb) pedig Richard egyenes ági leszármazottja. Sőt, az Ellisnél olyannyira imádott stílusjegyek már itt is felfedezhetőek, így a kvázi szenvtelen leírások, a felszínes csevely között felbukkanó meghökkentően mély gondolatok vagy épp az emberek eltűntethetősége, gondolok itt arra a jelenetre, mikor Nada és férje azon vitatkozik, hogy az ismerőseik vajon meghaltak-e vagy még élnek, vagy hogy nem képesek beazonosítani a szomszédjukat. Ugyanakkor Oates nem bíz mindent az olvasóra, sokat magyaráz, pszichologizál és ez nekem nagyon tetszett.

Modernek

Fowles: A lepkegyűjtő

Nietzsche szerint a művészet arra való, hogy ne haljunk bele az igazságba, vajon ez akkor is így van, ha az igazság az, hogy egy csöndes őrült elrabol minket és bezár a jól berendezett, levegőtlen pincéjébe, hogy gyönyörködhessen bennünk? Fowles regényében Miranda, a gyönyörű, szőke, művelt lány számára a művészet ilyenné válik, az egyetlen menedékké a szűk térben, ami neki adatott. Sajnos, ezzel, ti. a művészetrajongással ki is merül Miranda minden pozitív tulajdonsága, mert különben egy naiv, rajongó, sznob, zavarodott lány (de kezet a szívre, nem ilyen mindenki húszévesen?). Szóval nem róhatom fel az írónak, hogy ilyen kellemetlen lény Miranda, és ami azt illeti elrablójának, Frednek is okoz némi csalódást. A regény vége nagyon durva volt, egészen megrázott.

Lem: Éden

A könyv elolvasása után garantáltan bizalmatlanul fogunk körbetekinteni, kötekedünk majd a tárgyakkal, meg úgy általában, kellemetlenül fogjuk magunkat érezni. Mert vajon mi a garancia arra, hogy mint a regény űrhajósai egy teljesen kaotikusnak, szó szerint idegennek tűnő világot pusztán hipotézisekre állítva térképeznek fel – nem ezt tesszük-e mi is – , szóval mi garantálja a mi expedíciónk sikerét itt a Föld bolygón? Talán csak az, hogy még vagyunk. Lem zseniálisan dolgozza fel az ismeretlen kikutatásának kikerülhetetlen buktatóit, izgalmasan és hihetetlenül kreatívan mutat be egy távoli bolygót, mely ellenáll a megértés stratégiáinak és végül mégis valami retteneteset sejtet meg. De vajon nem pusztán az emberi poklot olvassák bele a fordítógép szavaiba hőseink, amikor kommunikálni kezdenek az Éden lakóival? Talán…

Oates: A földi gyönyörök kertje

Clara élete madár- és békaperspektívából. És persze középen ő maga. A ’30-as évek gazdasági válságának figurái, az alkoholista apa, aki farmról farmra cipeli családját, köztük lányát, a szutykos, műveletlen Clarát, aki végül mégis meglép a családi sors elől. Clara szerelme, anyasága, elhagyatottsága, kitartottsága, végül pedig fiának, Flamingonak végzete, mely az anyában gyökerezik, de a fiúban szökken szárba és hozza meg baljós gyümölcsét. Az egész regényt a maga kvázi hétköznapiságában is áthatja valami félelmetes, bekebelező és vészjósló hangulat, mely úgy húzza le a gyanútlan olvasót, mint a fojtogató televény. Mestermű.

Faulkner: Az öreg

Az öreg Mississippi kiönt, dögökkel, emberekkel, tárgyakkal nyeli be nagy hullámaival a tájat, és egy fiatal fegyenc életét. Hősünk sodródik a fülledt, mocsaras, kígyóktól és aligátoroktól hemzsegő vidéken, egy terhes asszonnyal mint mázsás malomkővel nyakán, végsőkig ragaszkodva identitáshoz és az azt jelző dolgokhoz: a fegyencruhához és a csónakhoz.
Hátborzongató utazás a megvadult vízen.

Brautigan: Egy déli tábornok nyugatról / Hogy el ne fújja mind a szél

Alapvetően nem rajongok a beat-irodalomért, mind a problémafelvetéseik, mind a megoldási kísérleteik (már ha vannak) untatnak és többnyire az a benyomásom volt eddig róluk, hogy nem is igazán értenek az irodalomhoz, legalábbis ahhoz a fajtához, amit én szeretek. És akkor itt van ez a Brautigan a lökött Lee Mellonnal, egy déli tábornok állítólagos leszármazottjával, meg egy érzékeny, szemlélődő fiúval, aki a halállal köt barátságot. Ez valami egészen más volt és egészen elsöprő. Brautigan két kisregényében beszél a magányról, a sodródásról, a csalódottságról, az időről, ami nem gyógyít be semmit, de mégis elsodor talán olyan események mellől, melyben a halál a főszereplő. (Meg persze krokodilokról, békákról, borsos paradicsomokról, hamburgerekről stb.) De azért nem olyan búbánatos ám ez a két írás, elképesztően szerethető karakterek sora vonul fel bennük és Brautigan nem fukarkodik a vicces jelenetekkel sem, a humora pedig páratlan. (A férjemet szegényt végig felolvasásokkal zaklattam.) Ja, és ha még magyar szakos lennék, írnék egy szemináriumi dolgozatot a Hogy el ne fújja mind a szél szimbólumrendszeréről. Ez utóbbi kisregény különben tökéletes.