Doris Lessing, barátnő

Doris Lessing: Az ötödik gyerek

Elsöprő erejű, letehetetlen könyv. Az ötödik gyerek egyszerűen brutális volt, hatásaiban a Beszélnünk kell Kevinről c. filmhez hasonlítanám, szóval kínlódtam, nagyokat nyeltem, szorongtam és rémálmodtam ettől a könyvtől. A két szülő, Harriet és David, egy meglehetősen racionális pár, akiket az első jelentben kifejezetten olyannak ismerünk meg, akik nem túl szociábilisak, valahogy kilógnak a sorból, ehhez képes az egymásra találásuk után épp olyan életet képzelnek el, ami nagy családról, elsősorban sok-sok gyerekről szól és az sem zavarja őket különösebben, ha ehhez az egész családnak asszisztálnia kell, elvégre kárpótolják őket a saját idilljükben eltölthető vakációkkal. Aztán különös, mondhatni fatikus megképződése ennek az idegenségnek, ami különben mindkettejük sajátja, Ben, az ötödik gyerek, aki nem testi bajjal születik, hanem egyszerűen atavisztikus lesz. Lessing olyan lényként ábrázolja, mint egy neandervölgyit, amely harcra termett és csak az alapérzelmeket (elsősorban a dühöt) képes érezni, emellett kap egy diabolikus vonást is, hisz még az állatok is megérzik benne a gonoszt. Így Harriették napfényes, gyerekkacajtól zsibongó világa egy csapásra összeomlik. Érzékelhető, hogy itt nem arról van szó, hogy a hipokrita angol társadalom kiveti a testi-lelki bajjal küszködőt, hisz a Down-kóros Amy-t mindenki imádja a könyvben, hanem egyértelműen arról, hogy félnek, sőt Harriet gyermekei egyenesen rettegnek a kis Bentől. Ami nagyon ellentmondásos ugyanakkor, hogy az orvosok és a pszichiáterek úgy vélik, hogy Ben viselkedése még a normán belül van, senki sem hajlandó „abnormálisnak” nyilvánítani, max. hiperaktívnak, és különben tényleg, Ben különösebb gikszer nélkül kijárja az iskolát.
Harriett már a terhesség alatt meghasonlik, nyilván tudható, hogy jó anya, azonban az ötödik terhesség kínjai, a folyton méhét öklöző Bennel, megtörik őt, sőt szinte megtébolyítják, nem képes szeretni a születendő gyermeket, ugyanakkor azt sem képes elviselni, hogy egy intézetben halálraszedálják. Végül vállalva, hogy ezzel mindenkinek tönkreteszi az életét, elveszíti bensőséges kapcsolatát a férjével és a gyerekeivel, mégis magához veszi a fiút és igyekszik valamilyen szinten szocializálni. Ebben a döntésében szerintem inkább közrejátszott egyfajta egyetemes etikai megfontolás, mint az anyai ösztön, hisz Harriet többször is megállapítja, hogy gyűlöli és fél Bentől, nem áltatja magát valamiféle kozmikus anyai szeretettel, ami majd megváltoztatja esetleg a kapcsolatukat, egyszerűen csak képtelen úgy élni, hogy a gyereke így haljon meg. Ben visszahozatala után viszont kénytelen bűnbakként élni a családjában, nemcsak azért érzi magát bűnösnek, hogy egy „torzszülöttet” hozott a világra (amit David szó szerint megtagad, nem az én gyerekem, ergo a tiéd, te vagy a hibás stb.), hanem ezek után azért is bűnös, mert nem volt képes megöletni a gyerekét.
Végül nagyon érdekesen alakul Ben sorsa, elképzelhető, hogy Lessing ironikusan ábrázolja őt a csőcselék közepette, mint aki a „fajtájával” van.
Meglepő volt olvasni a molyos véleményeket, különösen azokét, akik szerint Ben testi beteg (ez még a fülszövegen is olvasható), noha a regény többször hangsúlyozza, hogy a fiú testileg egészséges, vagy azokét, akik kifejezetten az anyaság kudarcát látták Harriet esetében, noha inkább küszködött ő valami ősi időkből megképződött lénnyel, mint a fiával. Különös, hogy sokan teljesen reális történetként olvasták meg a regényt, én azokkal értek egyet, akik inkább a horror felől közelítettek, szerintem nincs olyan négyéves gyerek, amelyik képes megfojtani egy kutyát.
A fordítás tényleg pocsék, ezért le kéne vonnom egy csillagot, de mivel Dorissal immár örök barátságot kötöttem, ezért nem genyózok vele.

Doris Lessing: Az arany jegyzetfüzet

Rég olvastam olyan regényt, ami ennyire magába szippantott volna, ennyire lekötötte volna a figyelmemet és ennyire fontosnak tartanék. Igen, számomra ez most az évtized regénye. Lessing nem többre vállalkozott, mint hogy megírjon egy korszakot, mondjuk az 50-es évek Angliájának közérzetét, ráadásul határozottan és hangsúlyosan női szempontból. Az már mondjuk kérdéses, hogy egy női szempontról van-e szó, mert Anna Wulf, a napló írója: sok. Tényleg.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, bevallom, tartottam attól, hogy Lessing majd fölszeleteli négy aspektusra Wulf személyiségét és nem lesz könnyű összerakni, de neki mégis sikerült olyan bravúrosan összeszerkeszteni Anna érzelmi, hétköznapi, művészi és politikai életét, hogy sehol sem lógott ki a lóláb, hisz Anna regénye gyakorlatilag a saját múltját dolgozza fel (ahogy a lánglelkű bohém baloldaliak világjobbító szándékkal tönkretesznek egy néger családot), írással kapcsolatos gondjai egyben széteső, majd az őrület felé sodródó énjének gondjai is (megnevesíteni, megnevesíteni, megnevesíteni, aztán mégis inkább megálmodni). Elképesztően izgalmas volt olvasni naplóként Wulf hétköznapi életét, aminek középpontjában a női szerepek állnak (szerető, anya, barátnő, értelmiségi, aktivista stb.), egy helyen megkísérli leírni egy napját (és ez csak egy utalás az egész regényt átszövő Virginia Woolf utalásoknak). Amikor pedig a vörös naplót olvassuk, szinte mintha Simone de Beauvoir angol testvérét hallanánk, csak persze túl a kiábránduláson, egyre ironikusabban, sőt szarkasztikusabban használva azt a zsargont és stílust, amiben addig hittek. És végül a megbomló, pánikbeteg, izolált Anna, akinek naplói vezettek már mást is öngyilkossági kísérletbe, egy új naplót nyit, amiben igyekszik összerendezni magát, ha már a világban nem tud. Az arany jegyzetfüzet kezdősorai – ezzel szerintem nem árulok el nagy titkot – az általunk is olvasott Az arany jegyzetfüzet kezdősorai, ami erősen kilendíti az olvasót, ti. azt olvasom, amit épp a szereplő ír. Ezt nagyon szeretem. És hogy sikerül-e Annának kijutni ebből az örvényből, amit az önmagaság akarása, de egyben a boldogság, szerelem akarása nyit meg, hát maradjon titok.
Anna mellett kétségtelenül még két fontos szereplője van ennek a naplóregénynek: Freud és Marx. És mindketten megkapják a magukét. Szerintem életemben olyan frappáns és szellemes kritikát nem olvastam a pszichoanalízisről, mint e könyv lapjain, mikor is Anna rájön, hogy évek óta tartó beszélgetései Cukor Mutterrel nem vezetnek tovább egy bizonyos pontnál (ennek ellenére a freudi terminológiából nem fog tudni kitörni). A szocializmus pedig már csak magánmítoszokkal tartható fenn, olyan mint egy megszokott szófordulat, de még tud ijesztően hatni kevésbé edzett amerikaiakra.
A naplóregényt nő írta egy nőről, és azt gondolom, ilyen őszintén és leplezetlenül nem olvastam még női testről, női vágyakról (női orgazmusról), nők nők közti olykor csöppet sem a sisterhood szellemében fogant kapcsolatokról, mégis Anna – bár sokszor kritizálja a férfiak sovinizmusukért – valahogy mégsem tűnik kifejezetten feministának, sokszor egyenesen áldozata a férfiak (szorongásai)nak és noha tudja a maga okosságával, mégis társfüggő, nem tud (önmagával, vagyis pusztán önmagával) élni. Anna szinte mindent túlracionalizál, hogy aztán épp a ráció ellenében döntsön, hol pusztán szeszélyből, hol kísérleti jelleggel, hol sajnálatból, hol őrületből. Érdekes, hogy a saját gyerekéhez alig fűzi más, mint az ösztönös anyai szerepek a gyerek védelmére, és ez a szerep az, ami igazán formát tud adni az életének. De Jean – mintegy ítéletként anyja életmódja fölött – a bentlakásos angol iskolák egyenruhás világát választja, azt hiszem, Anna talán ettől csavarodik be a végére.
Nagyon sokat lehetne még erről a könyvről írni, ajánlónak hosszú lenne. Zseniális könyv, megdolgozza az olvasó érzelmeit, elgondolkodtat, rádöbbent és megríkat. Kult.