Ahn Jean-myung - Seon Eun-hee: Korean Grammar in Use. Advanced

Nem állok idén valami fényesen az olvasással. Azt hiszem, az elmúlt 15 év mélyrepülése lesz, és mindez a koreai nyelvnek és a nyelvvizsgára való ádáz felkészülésnek köszönhető. (szemenszedett hazugság)

A buszon vagy koreai rádiót hallgatok, szókártyázok, vagy koreai szövegekbe mélyedek, ami bizony olvasás a javából, de persze a katarzis sokszor elmarad.

Nyáron Murakami regényét, a Kafka a tengerparton-t olvastam el egy nagyon kedves barátnőm ajánlására, és ezzel erőteljesebb árnyalatot kapott az amúgy teljesen szürke Murakami képem, klasszisokkal jobb regény, mint a Határtól délre, a naptól nyugatra, a fordítása viszont sokkal gyatrább, ami néha teljesen az agyamra ment. A történetnek volt némi Zabhegyezős beütése, a kamaszok vágyai, bolyongása, ahogy képzelegnek és gondolkodnak még mindig nagyon magával tud ragadni, főleg ha ez a kamasz épp egy elképesztően izgalmas könyvtárba van szépen elhelyezve, és ráadásul egy jóval idősebb nő iránt lobban szerelemre. Vagy legalábbis mindabba, amit képzel róla. Szóval nyáron nagyon élveztem Tamura és Nakata kereséstörténetét, és még ha az egész regénynek valahogy olyan japánosan érthetetlen vége is volt, és nekem a szimbólumok is túl közhelyesnek tűntek (sznob vagy, fiam! reménytelenül), mégis valami borzongatóan jó érzés erre a könyvre visszagondolni, és Murakami is megúszta, hogy végképp betegyem az érdektelen írók közé. Fogok vele még foglalkozni.

A nyár másik nagy projektje a Korean Grammar in Use haladó szintű tankönyvének átfutása volt.

Sajnos, egyelőre nem volt időm a tankönyvet rendesen végigrágni, csak a példa párbeszédeket olvastam el

és kijegyzeteltem a nyelvtani részt, a feladatok megoldására most nem volt időm.

A tankönyv most sem okozott csalódást, nagyon jól megszerkesztett, a korábbiakhoz hasonlóan logikus felépítésű, nemcsak érthető magyarázatokat, de nagyon tartalmas, és a koreai kultúra, különösen a munka világának a mélyére vezető szövegekkel. A leckék egy példa párbeszéddel indítanak, ezt követi a nyelvtani magyarázat koreaiul és angolul (hát nekem sokszor a koreai érthetőbb volt, ehhez a szinthez az angolom kevés),ezt követi pár példamondat még, majd ahol kell további kiegészítő jegyzet, sokszor számos használati megszorítás következik (néha olyan sok, hogy nem is tudom, ki meri használni^^). Ezt egy párbeszédes feladat követi, majd írásbeli feladatok. Az egyes egységeket TOPIK teszthez hasonló összefoglaló feladatsor zárja. A feladatokban rengeteg újságcikk, irodalmi idézet, hosszabb szövegegység található, amit főleg azért is indokolt, mert a felsőfokú grammatika leginkább írott szövegekben bukkan elő. A könyv végén, a korábbi tankönyvektől eltérően, egy felsőfokú szószedet is található – nagyon klassz! És természetesen hanganyag is van hozzá, megoldókulcsok és index.

Szóval a tankönyv maga a csoda, számos olyan jelenséggel találkoztam, amikbe már belefutottam, főleg cikkeket olvasva, sőt néhányat már ismertem is, ugyanakkor egyelőre még elég erős bennem az ellenállás a felsőfokot tekintve. Ugyan a TOPIK új rendszerében szinte elkerülhetetlen, hogy a középfokra áhítozó tanuló is ne mélyedjen el a felsőfok rejtelmeiben, és bevallom, én is csak emiatt néztem át ezt a könyvet (hazudik), de azért a legtöbb anyag inkább csak plusz, ráadás, nüansz, hangsúly, írott nyelvi vagy extra udvariassági megoldás, szóval csupa olyasmi, amihez a való életben lehet nem is sok közöm lesz. Már persze ha az én életemnek egyáltalán lesz köze bármikor is a valódi koreai nyelvhez.

Hogy nehéz-e a felsőfokú anyag? Naná. Volt benne jó pár homályos folt, amit inkább csak sejtek, mi akar lenni, nagyon sok a magyarra át nem, vagy csak körülményesen ültethető szerkezet. Külön szerkezetük van a „fél szívvel végzett tevékenységre”, a „már annyira elviselhetetlen, hogy tovább nem is folytatható” tevékenységre, „univerzális igazságokra”, a kiszámíthatatlanságra, arra, hogy „annyira, de annyira el vagyunk havazva, hogy sose érünk a tennivalónk végére, de mindent megteszünk, hogy a végére érjünk”, és még olyan bizalmas szint is van, ami valahogy mégis udvarias akar lenni, például a professzor így beszélhet a diákkal. Szóval van itt minden, zúg is a fejem, egyelőre az a tervem, hogy egyes részeket jobban át fogok tanulmányozni, ezeknek a 듯-ös szerkezeteknek mindenképp a végére szeretnék járni, de hogy effektíve mikor fogom én ezt a tankönyvet megcsinálni, tényleg nem tudom. Talán jövő nyáron. Egyszer biztosan.

Koreai közmondások

Az előző koreás könyv után nagy-nagy vigaszt jelentett a Koreai közmondások kis kötetecskéje, a színvonalas szórakozásnak zálogát már az előzéken olvasható nevek garantálták, a kötet szerkesztője Sári László, válogatta és fordította M. Nagy Miklós, a szakértő, és izgalmas utószó írója pedig Osváth Gábor. A közmondások, a szólások, sőt az olykor szellemes megfigyeléseket megfogalmazó költői kérdések a kiapadhatatlan népi bölcsesség közvetítői, ami úgy tűnik sokszor univerzális, és mindig valami sajátos báj, sokszor költőiség is jellemzi.

A kis, gyorsan olvasható könyvecskében 765 közmondást olvashatunk magyarul, a könyvet nyitó és záró közmondás azonban koreaiul is olvasható (웃 놈 곁에 우는 놈 있다 – Mindig van, aki nevet, mindig van, aki sír) – találó felütés, mert olvasva ezeket a frappáns mondatokat, bizony sokszor gurgulázva nevettem, még a könnyem is kicsordult, olykor pedig összeszorult a szívem meggondolva, milyen elnyomó társadalmi szemléletet, vagy épp milyen nyomort, nehézségeket tükröz egy-egy mondás. A kötet különben igyekezett egyfajta ívet adni a gyűjtésnek, bár egyes témák visszaköszönnek, mégis könnyen megtalálhatóak azok a kulcsszavak, amelyek a mondásokat összekötik értelmük, üzenetük alapján. Mondanom se kell, nekem legjobban a humoros, plasztikus képekkel tűzdelt mondások tetszettek, magam sem tudom pontosan miért, de a koreai humorra rettentően fogékony vagyok és megnevettettek az ilyen és hasonló bölcsességek: Csetlik-botlik, mint a bolond, hogy a süteményes tálba essen, Meghal az anyós, máris jó gazdasszony leszel, Attól is imbolyog részegen, ha az árpaföld mellett elmegyen. A kaki-pisi humor aztán mindent visz: Kutyaszarral szemben vitéz, vitézzel szemben kutyaszar, Ha szapora a fingás, közel a szarás (ezt most se tudom röhögés nélkül legépelni), Kívül selyem, belül kutyaszar. De komolyra fordítva a szót, nagyon megragadtak a kifejezetten metafizikus gondolatokat tartalmazó, töprengésre késztető közmondások: Teli üvegben nem bugyog a víz, A tudás betegség, A templomban sem találod meg, ami nincs ott, Ember – szélsőség, isten – lehetőség, A szülő lelkében Buddha él, a gyerek lelkében harag.

A közmondások fordításai, bár az eredetiket még nem olvastam, nagyon szépek, egyik-másik kifejezetten ízes, tájnyelvi fordulatokat is tartalmaz, több mondás is rímbe van szedve, vagy versmértékes lüktetésű, a ritmust a kötet szövegének szedése is hangsúlyozza, a mondások két-három sorba vannak törve, és a térköz mellett időnként elegáns, keleti minták, szimbólumok tarkítják a lapokat, nagyon finom benyomást kelt.

A kötetet egy igen izgalmas utószó zárja Osváth Gábor szakértő tollából – bevallom, ezt már a könyvesboltban elolvastam pár hete, annyira érdekelt. Osváth bemutatja a koreai közmondások és szólások típusait, a koreai közmondásgyűjteményeket, több bekezdést szentel a korabeli koreai társadalmi viszonyok és egyes, nehezebben vagy épp könnyebben megérthető mondás kapcsolatának bemutatására. Nagyon érdekesek a nyelvi fejtegetések, amit a nyelvtanulók garantáltan értékelni fognak, mert jelentősen árnyalják egy-egy mondás értelmét ezek az észrevételek. Végül Lee Jeyson tanulmánya mentén megvilágítja azokat a pontokat, amik a koreai közmondásokban megmutatkozó paraszti társadalom negatív tapasztalatait tükrözik, illetve mindennek nyelvi megformálását. Az utószóban különben olyan közmondásokkal is találkozhatunk, amit a kötet maga nem tartalmaz, a tanulmányt pedig egy kiváló irodalomjegyzék zárja.

Aki szeretne koreaiul közmondásokat olvasgatni itt talál egy bő gyűjtést:

http://www.seelotus.com/gojeon/bi-munhak/sok-dam/ga.htm

Magyarul a Terebess e-tárban:

http://terebess.hu/keletkultinfo/korkoz.html

한강: 채식주의자

세상의 나무들은 모두 형제 같아

A világon minden fa testvér

Hogy az ember valójában egy állat, erről szerintem már nagyon sok regény szólt, de viszonylag ritka téma, hogy az ember alapvetően növényi. Han Kang (nevét Korea nagy folyójától kölcsönözte: Han folyó) három kisregényt fűzött össze egyetlen naggyá, melynek középpontjában egy nő áll, aki egy szörnyű, visszatérő rémálom hatására előbb vegetáriánussá válik, majd lassan azonosul a növényekkel, és egyfajta vegetatív életre rendezkedik be. Mindezt korunk Dél-Koreájában, amely ugyan nem a húsfogyasztásáról híres, ugyanakkor értetlenül áll úgy általában minden válogatás, táplálék-visszautasítás előtt, így a főhősnő Yeonghyae (영혜) viselkedése is teljesen érthetetlen környezete számára.

Yeonghyae rémálma, ami az egész folyamat katalizátora, egy sűrű erdőben kezdődik, ahol lemaradva a csoportjától magára marad és eltéved, fél és fázik, de hirtelen egy kis fényt pillant meg, a fészer azonban, ahová belép vértől iszamós, vörös húsokkal teli hentespulthoz hasonló. A húsok közé keveredő Yeonghyae hánykolódik, és nem találja a kijáratot, fehér ruhája csupa vér lesz. Valamilyen megmagyarázhatatlan módon mégis kijut és hirtelen egy zöld erdőben találja magát, ahol kiránduló családok piknikeznek. Yeonghyae csurom véresen fél közéjük menni, ezért elbújik egy fa mögé, de szájában mintha véres húscafat forogna, amitől nem tud szabadulni. És végül feltűnik a saját arca, ami olyan mint egy idegené és a borzalom érzése járja át ettől az idegenségtől.

Ezt az álmot azért is írtam le ilyen részletesen, mert az Im Woosung rendezésében készült filmben nem kerül bemutatásra, és talán nem is véletlenül, ugyanis mindhárom történetben a környezetet szinte teljesen hidegen hagyja. A férje, aki Yeonghyae-ben egy szexuális és egyéb igényeit kiszolgáló, csöndes, passzív lényt lát, nagyon gyorsan megszabadul a nőtől, aki egyre kínosabban viselkedik társaságban, és végül egy családi botrányt követően, ahol Yeonghyae-be erőszakkal próbálnak húst tömni, végül el is hagyja majd.  Az első kisregény borzalma talán a környezet tökéletes közönye, akik soha nem kérdeznek rá a nő motivációira, inkább úgy tekintenek rá, mint aki meghibásodott, nem képes ellátni háziasszonyi teendőit, és botrányosan öltözik, ugyanis egyre kevésbé viseli el a ruhát szorítását, például a melltartóét. Yeonghyae mégis megfullad, megnémul és pszichiátriai klinikára kerül.

A második kisregény címe a „Mongolfolt”, ami tulajdonképpen egy kiégőben lévő grafikus művész története is, akit megihlet a növényi Yeonghyae, és felkelti szexuális fantáziáját is. Képzelgéseinek középpontjában a nő fenekén előtűnő, virágszirom alakú, kék mongolfolt áll, ez a folt egyfajta genetikai jellegzetesség a koreaiaknál, ami újszülött korban a fenék nagy részére kiterjed, de fel is szívódik, bizonyos esetekben azonban kis folt alakjában megmarad. A grafikus szinte a nő bűvkörébe esik, sikerül rávennie, hogy modellként egy videót készítsen róla, melyhez a nő egész testét virágokkal festi tele. Mondanom se kell, hogy a kisregény teli van erotikus részekkel, virágnyelven: megtörténik Yeonghyae beporzása, aki valóban úgy érzi, hogy teste a minták hatására átlényegül és megszabadul a rémálmoktól is. A történet persze botrányba fullad, a művész lebukik a felesége előtt, az utolsó jelentben Yeonghyae a verandára sétál és kitárja festett testét, mint egy fa.

A harmadik kisregény a „Fa láng” a leglehangolóbb volt, ez nagyrészt a pszichiátrián játszódik, ahová Yeonghyae húga indul látogatóba, aki végül tanúja lesz nővére szenvedéseinek és kényszertáplálásának. A történet számomra nehezen olvasható volt, talán elfáradtam kicsit a koreai szövegben, sokszor figyelmetlen is voltam, de nagyrészt visszaemlékezésből állt, amiből kihámozható volt több, ha úgy tetszik, ősjelenet, amely szerint Yeonghyae fává lényegülése tulajdonképpen egyfajta folyamatba illeszkedik bele. A történet végén Yeonghyae húga kiszabadítja nővérét és ő maga felébred.

A könyv nagyon tetszett, bár nem mindent sikerült értenem belőle, főleg az esztétikai fejtegetésekből és a visszaemlékezéseknél is sokszor elveszítettem a fonalat, mégis talán ez az első olyan koreai nyelvű kortárs regény, amit már némiképp esztétikailag is élvezni tudtam. Szerintem Han Kang nemcsak egy sajátos lelki folyamatot ábrázol benne, de kíméletlenül ítéletet is mond a koreai társadalom közönye, a hagyományos, patriarchális családmodell és a lélektelen, kíméletlen pszichiátria felett.

A könyv hozzáférhető az ELTE Orientalisztika Könyvtárában, középhaladó szinttől bátran olvasható.  
A film angol felirattal.

Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az 1950-es években

Izgatottan vettem kézbe ezt a könyvet, ugyanis tavaly maga a szerző ajánlotta figyelmembe, mondván ez a legizgalmasabb könyve, amit nagyon alapos és kalandos kutatás előzött meg. És igazat kell adnom Csoma Mózesnek, ezt a könyvet egyszerűen nem lehetett letenni, nemcsak a szerző már megszokott olvasmányos stílusa, de a tárgyalt téma és a bőséges, érdekes képanyag miatt sem, hihetetlenül érdekes könyv!

Magyarországon az 50-es években csaknem ezer koreai diák tartózkodott, Csoma Mózes könyve az ő sorsukat mutatja be, hogyan kerültek Magyarországra, hogyan éltek és tanultak, hogyan vettek részt az 56-os eseményekben és mi lett a sorsuk ezek után.

Magyarország a koreai-háború idején Észak-Koreát támogatta, elég közismert, hogy Szarivonban kórházat állítottunk fel, de emellett a korabeli újságokban szinte mindig volt Koreás hír, és a magyar dolgozók számtalan módon (sztahanovista műszak, társadalmi munka, adományok, bélyegek kibocsátása stb.) igyekeztek segíteni az észak-koreaiakat.

Tulajdonképpen a segítségnyújtás egyik módja is volt, hogy Magyarország hadiárvákat és tanulni kiküldött koreaiakat fogadott, a fiatalabbakat a Kim Ir Szen Iskolába, az egyetemista korúakat pedig egyetemekre vették fel, ahol persze előbb a magyar nyelv gyötrelmeivel kellett megküzdeniük, bár sok tárgyat anyanyelvükön tanulhattak (irodalom, matematika, történelem, földrajz) koreai nevelőtől. A magyar nyelv elsajátításában nagy segítségükre volt Sövény Aladár, az első magyar-koreai szótár megalkotója, aki tudott japánul és oroszul, és mivel a koreaiak a japán megszállás miatt jól tudtak japánul, így ez a kettő volt a közvetítő nyelv, de így is órákat töltöttek egy-egy magyar tankönyvi szöveg értelmezésével. Az észak-koreaiakat mondanom se kell igazi kultúrsokk érte, néhányan egyenesen a frontról érkeztek és azt várták, hogy Magyarország Észak-Koreához hasonlóan egy puritán, visszafogott és viszonylag szegény ország, ehelyett kávézókat és neonfényeket találtak. A magyarok jól fogadták az ázsiaiakat, bár az osztályokban sokáig kiközösítették őket, mégis szövődtek komoly barátságok, sőt két házasság is, ami sajnos az észak-koreai diktatúrát már nem bírta ki, miután hazahívták a diákokat. A koreaiak mindennapi életét, beilleszkedését bemutató fejezetek talán a legizgalmasabbak, sok irodalmi forrással, többek közt Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezéseivel.

A koreaiak magyarok iránti szolidaritását, gondolkodásuk gyökeres megváltozást jelezte, hogy 56-ban több észak-koreai is a magyarok mellett harcolt a forradalomban, a koreai háborúban szerzett tapasztalataikat több szinten is kamatoztathatták: megtanították a fegyverek használatát, vagy olyan ötletekkel álltak elő, mint a palacsintasütő-hadművelet.

A phenjani rezsim természetesen az 56-os események után egyre inkább igyekezett magyar kapcsolatait előbb meggyengíteni, majd fokozatosan felszámolni. A diákokat visszahívták, de egy részük inkább az illegális disszidálást választotta, sajnos így is több koreait hurcoltak vissza erőszakkal. Erről az időszakról a szerző két hihetetlenül izgalmas visszaemlékezést közöl, az egyik Zang Gi Hong, aki részt vett a koreai háborúban, és sebesült hősként kapott lehetőséget arra, hogy Magyarországon tanulhasson, aktív volt az 56-os forradalomban, majd Ausztriába menekült. A másik koreai dr. Rim Zang Dong, aki technikumban tanult és szintén sikerült disszidálnia, mindkettejük sorsát részletesen mutatja be a szerző.

Az Észak-Koreába visszakerült diákok sorsa megrendítő volt, s bár néhányuk végül még nálunk fejezhette be tanulmányait, a legtöbbjüket visszaszállították. Úgy gondolták, a magyarországi változások „megfertőzték” őket, ezért átképzésen kellett részt venniük, és bár komoly érdeklődés volt a magyar hírek, újságok iránt, végül ezeknek a beszerzése elé is akadályokat gördítettek. A legbrutálisabb eljárás a vegyes házasságok rafinált szétbontása volt, a külföldi feleségek „káros” befolyást gyakorolhattak koreai férjeikre, így a férjeket áthelyeztették vidékre, és igyekeztek akadályokat gördíteni a feleségek elé, hogy követhessék őket. A 60-as évekre már a magyar diplomaták mozgásterét is akadályozták, és folyamatosan figyelték őket, különösen a szovjet nagykövetség volt kitéve provokációknak, végül 89-ben Magyarország diplomáciai kapcsolata felbomlott Észak-Koreával.

Mit mondjak, megrendülten csuktam be a kis kötetet, különösen miután átböngésztem a mellékelt levéltári anyagok fotóját, köztük az egyik megható búcsúlevelet. Vajon mi lehet ezekkel az emberekkel ma? Élnek-e még? Gondolnak-e Magyarországra? Szívszorító…

Örülök, hogy mi még gondolunk rájuk.

Köszönöm Kéry Orsi barátnőmnek, hogy kölcsönadta a könyvet.^^

빅뱅 – 김세아: 세상에 너를 소리쳐!

“가수가 되기 전에 먼저 사람이 되어라” / Mielőtt énekessé válnál, légy előbb ember!

                                                                                                       

A BigBang vitathatatlanul Dél-Korea egyik, ha nem a legkiemelkedőbb fiúbandája, tagadhatatlanul poptörténeti jelentőségű munkáikat ma már világszerte ismerik, és minden valamirevaló kpopper szereti őket. Természetesen én magam is rongyosra hallgattam a dalaikat, de bevallom, soha nem éreztem különösebb affinitást a tagok közelebbi megismerésére, és ebbe belejátszottak a G-Dragonnal kapcsolatos, nem túl pozitív prekoncepcióim is. Úgyhogy amikor Szentesi Veronika barátnőm felajánlotta, hogy kiolvashatom a „ 세상에 너를 소리쳐” c. önéletrajzi könyvet, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki, akkor meg voltam győződve róla, hogy nem jutok túl az 50. oldalon. Nos, ehhez képest elmondhatom soha koreai könyvet ilyen gyorsan nem olvastam ki, és egy az egyben egy olyan izgalmas, színvonalas és megdöbbentő írásműről van szó, amelyet bátran merek ajánlani mindenkinek, aki hasonló skrupulusokkal bír a BigBanggel kapcsolatban.

A könyv önéletrajzi írásokat tartalmaz, Yang Hyeonseok (양현석) előszavával, a tagok egyes írásait pedig róluk szóló rövid vallomások követik, többnyire az edző, stylist vagy valamelyik YG vezető véleménye. A kötetet három vers zárja Robert Frost: A járatlan út, Charlotte Brontë: Life és Thomas Campion: The Man of Life Upright költeményei. Aki csodaszép beállított fotókra, oldalakat megtöltő pózokra vágyik, az csalódni fog a könyvben, ugyanis mindössze néhány fekete-fehér fotó található benne az egyes írások elején, illetve a verseknél, és minden életrajzba került egy színes fotó külön műnyomós papírra, amelyen kézírásos üzenet olvasható. Mivel nem ismertem a BigBang tagokat, azt sem tudom megítélni, hogy van-e benne olyan információ, amiről egy igazi VIP (BigBang-rajongó) nem tudhat, de valószínűleg nem nagyon olvashatták eddig T.O.P nagyapjának halálos ágyán írt üzenetét, csak hogy egyet említsek.

A könyv tehát komoly, és a figyelmet egyértelműen a tartalomra és az üzenetre irányítja, már a címlapon olvashatunk egy idézetet: „Az út végén az a világ van, amire vágyunk”. Az előszóban Yang igazgató maga is úgy ajánlja a könyvet, mint tanulságul szolgáló, példaértékű történeteket, amiket javasol külön a szülőknek, a szórakoztatóiparba készülő fiataloknak és bárkinek, aki nem ismeri a BigBanget.

Az első életrajz Jiyong (G-Dragon) írása, amely messze a legkiemelkedőbb mind stílusát, mind a felépítését tekintve. Bevallom, igyekeztem ellenállni és mindenáron kiolvasni belőle mindazt, amit én gondolok erről az emberről, de nagyon hamar le kellett tenni a fegyvert: Jiyong írása nem véletlenül kapta a „teremtő ösztön” alcímet, a szövegből nemcsak G-Dragon intellektualitása, finomsága, érzékenysége világlik ki, de mások iránti szeretete, figyelmessége. Ő az egyetlen a fiúk közül, aki nem meséli el lineárisan a történetét, ő az egyetlen, aki nem kering a fájdalmai körül, amiből különben kétségtelenül kijutott, és ő az egyetlen, aki a bandáról mint csapatról a legnagyobb melegség hangján ír, több bekezdést szentel például Taeyanghoz fűződő barátságának. Ugyan az is nyilvánvaló, hogy a többiekhez képest G-Dragon családi háttere volt a legszerencsésebb (művészcsalád, támogatás), de mégis borzongató melankólia árad a sorokból, amelyekben 6 (!) évnyi gyakornokságáról, kudarcokról beszél. Talán a legtorokszorítóbb jelenet, amikor GD egy esős éjjel fáradtan bámul ki az éjszakába, és az ablakban megpillant egy küszködő pókot, aki nem adja fel, próbál megküzdeni a természet erőivel. És persze Jiyong se adja fel. Az is mélyen felkavaró volt, amit az izolálódásáról írt, hosszúra nyúlt gyakornoksága alatt, hogyan került egyre messzebb a barátaitól, hogy képtelen volt bekapcsolódni abba az életbe, ami a játékokról, szórakozásról szólt, mert míg a társaság kockult a gépekkel, addig ő szövegeket írt. Ez a fajta társadalmi bezárkózottság később, bevallása szerint oda vezetett, hogy az emberi kapcsolatokat máig nem tudja úgy kezelni, ahogy szeretné, például a rajongókkal való kapcsolatokat. Jiyong írása tömör, elgondolkodtató és egy az egyben egy olyan erős, kreatív személyiség bontakozik ki belőle, amelytől távol áll a büszkélkedés vagy akár túlzott dominancia.

Taeyang írása majdnem dupla olyan hosszú, mint barátjáé, G-Dragoné, Yeongbae, aki a „száguldás ösztöne” jelzőt kapta, tehát fecseg és mesél és mit mondjak, teljesen belefeledkezve olvastam a sorait. Taeyang szenvedélyes és kitartó – így jellemzik az ügynökségen, és az írásából is ez a fajta elsöprő szenvedély érződik ki. Daesungon kívül talán még nála éreztem azt, hogy nagyon megviselte a YG ügynökség igen spártai gyakorlata, ti. hogy sokáig nem adnak semmilyen visszajelzést a gyakornokok munkájára vonatkozóan, különösen nem érzelmi visszajelzést, esetleg kritikát fogalmaznak meg alkalmanként, amivel sikeresen földbe döngölik az amúgy sem túl stabil önbizalmukat. Ráadásul a vezetők időnként egymáshoz hasonlítgatják őket, ami miatt a gyakornokok között nem igazán alakul ki bajtársiasság, inkább rivalizálás. A YG, ahogy Taeyang fogalmaz, „oroszlánkölykökként” nevelte fel őket, akiket hozzászoktattak a szörnyűségekhez, és kétkedővé tették őket a dicséretekkel szemben („A dicséret méreg, a kritika kés”). Taeyang többször is hangot ad annak, hogy nagyon magányos volt, de mindig sikerült egyfajta „fighting”-szemlélettel kimásznia az önsajnálatból, sőt képes volt egy olyan viselkedés kialakítására, ami miatt G-Dragon szívébe lopta magát: elhatározta, hogy mindig fog meleg, dicsérő szavakat osztogatni a környezetében lévőknek és úgy tűnik, ez a módszer bevált. Taeyang kicsit beszél a kereszténységéről is, leírja azokat az imaformulákat, amiket a fellépései előtt mond Istennek, de alapvetően inkább ez egyfajta pozitív gondolkodás keveredve valamiféle vulgárkereszténységgel. Összességében Taeyangról, ahogy korábban is, nagyon pozitív képem alakult ki, egy erőteljesen küzdő, érzékeny ember képe, aki igyekszik mások életébe is örömöt csempészni.

Daesung írása, az igenlés ösztöne, a kötet egyik legmegrázóbb fejezete volt. Róla tényleg nem tudtam semmit, azon kívül, hogy szerintem neki van a legcsodásabb hangja, és az övé a legkedvesebb arc. Nos, nem véletlenül. Daesung meglepő őszinteséggel ír elképesztő nehézségeiről az énekesi karrierje indulása kapcsán, ugyanis egy bigottan vallásos apával kellett megküzdenie, aki konkrétan lelkésznek szánta a fiát. Daesung osztályfőnöke elismerő szavainak hatására döntött úgy, hogy énekes lesz, de az apja nem nézi jó szemmel ambícióit, az otthoni légkör megfagy és végül odáig fajul az egész, hogy a mindössze 10 éves (!) fiút az apja kiteszi az utcára. Végül a kétségbeesetten síró Daesungon a szomszédasszony segít, aki visszakíséri és az apa lelkére beszél, de a családi hangulat továbbra is fagyos marad. Daesung ennek ellenére elmegy a YG meghallgatásra és felvételt nyer, azonban nem sokkal az első szólódala megjelenésekor (웃어본다) különleges betegség támadja meg a torkát, ami miatt képtelen egyes sorokat kiénekelni. A betegség különben nyilvánvalóan Daesung szorongásainak következménye, kezelésekre jár és olykor 14 órán (!) keresztül gyakorolja a dalt, sokszor hiába. A legnagyobb segítsége érzelmileg ekkor a YG egyik énekesnője, Gumy (거미) volt, aki igyekezett támogatni őt, a másik pedig az édesanyja, aki a pozitív gondolkodás erejével hatott rá. Végül Daesungnak sikerül legyőznie a problémáját, és kialakít egy életszemléletet, ami a mosolyra épül, ezt 10 pontba szedve olvashatjuk is az életrajzában (amúgy a kedvenc könyve is Joel Osteen, a „mosolygó prédikátor” könyve: A pozitív erő, a lelkész könyvei magyarul is olvashatóak és nagyon jók). Daesung tehát főleg az érzéseiről ír, a pozitív gondolkodásról, amire bizony szüksége volt, hisz ő volt az egyetlen, aki tényleg a semmiből érkezett a BigBangbe, mindössze 1 évnyi gyakornoksággal a háta mögött, és nem volt semmi énekesi, táncosi tapasztalata, ellentétben a többiekkel. Mégis a mosolya, a küzdeni akarása a csapat egyik legközkedveltebb figurájává tették.

T.O.P (bármily különös, de nincs pont a P után!) szintén nagy meglepetés volt. A „kitartás ösztöne” jelzőt kapó énekesről meg voltam győződve, hogy egy önbizalom-hiányos, zárkózott ember, aki nyakig ül a lelki gondjaiban. Erről azonban szó sincs. T.O.P gyerekkorától fogva nagyon határozottan követ egy bizonyos utat, amit a hiphop életstílus (east coast) jelölt ki; egyfajta vándorpoétai attitűddel megáldva tanulás helyett inkább a rap és a dalszövegírás köti le. T.O.P, G-Dragon mellett a másik nagy intellektus, akit ha úgy tetszik az utca nevelt, de legalábbis nyakig benne volt az underground világban. Szülei őt sem támogatták, kisiklott életűnek tekintették, de nem is akadályozták boldogulását; T.O.P produceri terveket dédelgetett vagy legalábbis egy nagyobb hiphop üzlet tulajdonosa szeretett volna lenni. Egy ideig dolgozott is ilyen üzletben, rendesen ki is ábrándult belőle. A YG ügynökséghez meghökkentő módon egy lány miatt jelentkezett, úgy gondolta, ha népszerűbb lesz, akkor jobb esélyei lesznek, különben össze is jött a lánnyal, igaz, mire az ügynökségre került, már vége is lett a kapcsolatnak. Amikor kiderült, hogy őt egy fiúcsapatba szánják, háromszorosan is lesokkolódott: önmagát nem tudta elképzelni egy fiúcsapat részeként, másrészt pedig a „táncoló rapper” alakjától végképp idegenkedett, a harmadik sokk pedig az volt, hogy mindezt a küszködést még meg is akarták örökíteni egy dokumentumfilmben (meg is tették: Real Doku Bigbang címmel). T.O.P-t nagyon megviselte az életformaváltás, a korábbi szabad(os) életvitele helyett be lett zárva, táncolnia kellett, noha nem tudott, be lett szabályozva az élete. Végül azonban sikerült alakítania magát, sokat segített neki Jiyong jelenléte, és a főnökségtől kapott ajándék hangszer, ami írásra ösztönözte. Az életrajza végén a családjáról mesél, hogy egy kórházi kezelése alatt újra sikerült az anyjához közel kerülnie, és kapcsolatuk nagyon szorossá vált. Mesél az író nagyapjáról is, aki messzemenően támogatta őt, és biztos volt abban, hogy T.O.P híres lesz, a kötet egyik legmegrázóbb története T.O.P nagyapjáé, aki a halálos ágyán üzenetet ír unokájának. (T.O.P nagyapjának könyvei különben népszerűek voltak, az egyikből filmet is forgattak). T.O.P tehát mégsem olyan mimóza, mint gondoltam, sőt, egy határozott gondolkodású, magabiztos tigris, aki képes volt alkalmazkodni, ugyanakkor kitartani elképzelései mellett.

Seungri részétől tartottam leginkább, bevallom őt gondoltam a legkevésbé érdekes tagnak, ő mindig is rettentően magabiztosnak tűnt nekem, de a történetéből egy nem mindennapi ember képe kerekedett ki. Tény különben, hogy az önértékelésével, míg nem került a YG ügynökséghez, nem is volt gond, nem véletlen, hogy övé a „maximalizmus ösztöne”, egyszerűen nem fél semmitől és úgy gondolja, kitartással bármi megvalósítható. Ő elsősorban táncosként kezdi karrierjét a suli tánccsapatáéban, később a Battle Shinhwa showban lép fel, ahonnan gyenge éneklési képességei miatt kiesik, ugyanakkor az Ilhwa tánccsoport tagja lesz, akiket az általa kidolgozott koreográfiával visz sikerre. Seungri szerencsés a tekintetben is, hogy szülei támogatják, minden lépését féltve figyelik, igazából eléggé el is kényeztették, ezt meg is tehették, ugyanis igen jól szituált szülei voltak egészen addig, amíg egyik „barátjuk” le nem lépett a golfpályájuk pénzével és ez teljes anyagi csődbe nem juttatta a családot. Mindazok ellenére azonban, hogy a családnak a napi betevőre sem jutott időnként, Seungrire úgy tekintettek, mint akire fényes jövő vár és mindenben támogatták. Seungrinek  azonban meg kellett küzdenie a Battle kudarcával, ami miatt szinte billogként volt kénytelen hordozni a „nem tudsz énekelni” bélyeget, ezt a YG sokadik meghallgatásán is közlik vele, mikor úgy döntenek, kiejtik a játékból. Seungri, ekkor a teljes kétségbeesés szélére sodródott, nem elég, hogy az önbecsülését eddig is megtépázta, hogy mindig a legkevesebb pontot kapta a reality show-ban (olykor a 100 pontból csak 7-et!), nem elég, hogy a számára már-már megalázó maknae pozícióját kell betöltenie, de végül még ki is rúgják. Seungri nem mert akkor kérni pénzt anyjától, és Szöulban senkije sem volt (Seungri Kwangjuban lakott), így végül kikönyörögte az igazgatótól, hogy maradhasson az épületben és megígérte, hogy erején felül is küzdeni fog, hogy jó énekes legyen. Végül vissza is vették látva elszántságát, Seungri pedig keményen törekedett és végül a BigBang tagjává vált. Életének másik nagy fájó emléke egy koncertfellépéshez kapcsolódik, 2007-ben bokasérülést szenved és így kellett fellépnie, gyakorlatilag nem tudott ráállni a lábára, az edzője nem is tanácsolta neki a fellépést, de ő el sem tudta képzelni, hogy a turné utolsó koncertjét nélküle csinálják meg. A koncerten viszont az egyik pirotechnikai elem gyakorlatilag az arcába robbant, és bár könnyebben sérült, a fiú sokkot kapott, a kulisszák mögött csak azt hajtogatta, hogy meg tudja csinálni, engedjék vissza. Elénekelt még egy dalt, de amikor visszatért a pihenőszobába egyszerűen megszakadt a szalag, és majd csak a kórházban tért magához. (Minderről sokkoló videó is készült.) Seungri élete egyik legnagyobb kudarcaként élte meg mindezt, ráadásul az őt meglátogató bandatagok a legcsekélyebb együttérzést sem mutatták iránta, amiért dühöt érzett, úgy gondolom, jogosan. Végül Seungri arról ír, hogyan próbálta alakítani önmagát, hogyan tette túl magát azon, hogy ő a legkisebb, a legutoljára beválasztott és aki iránt valahogy nem volt olyan nagy az érdeklődés kezdetben. Ma már tudjuk, hogy mindez teljesen megváltozott, Seungriről bár kissé vegyes benyomásom maradt, mégis egy szimpatikus, erőteljes és koncepciózus embernek tartom az írása alapján.

Jó hosszú lett ez a beszámoló, de bevallom, az elmúlt 13 nap estéit a BigBanggel töltöttem, és mély benyomást gyakoroltak rám. A könyv nemcsak hogy bepillantást engedett öt énekes belső életébe, gondolataiba, történeteibe (aminek tényleg csak egy részét villantottam fel), de kiváló látleletet nyújt a koreai életmódról, az olykor vonzó, olykor bizarrul kegyetlen koreai életfilozófiáról, a sokszor ellentmondásos családi kapcsolatokról és koreai társadalomról, amely a küzdést és a törekvést jutalmazza mindenek felett.  

A könyvet középszintű, középhaladó szintű nyelvtudással könnyen lehet olvasni, viszonylag ritkán használtam szótárat hozzá, de nem is törekedtem az összes mondat pontos jelentését kideríteni, inkább ráhagyatkoztam a szövegre, így is teljesen érthető volt és nagyon élvezetes stílusú. Szóval nyelvtanulóknak feltétlenül ajánlom.

És ami engem illet, nos, én most megyek szépen felfedezni G-Dragon világát!

Képek forrása:

http://blog.samsung.com/wp-content/uploads/1/cfile6.uf.180624404D63761529DF77.jpg

http://cfile2.uf.tistory.com/image/1411F7164AC740FAA06C40

 

Gerald Durrell: A halak jelleme

Gyerekkoromban bratyóval teljesen bele voltunk habarodva az Amatőr természetbúvár c. ismeretterjesztő sorozatba, bratyó emlékszem készített is mindenféle lepkefogó hálókat, bogárcsapdákat és teli volt a szoba levedlett siklóbőrrel és kifőzött csukaállkapcsokkal. Így utólag visszagondolva, a tópart réme voltunk, azt hiszem.

Az állatok öncélú befogdosásáról, tartásáról azóta más véleményem alakult ki, még ha oly megrögzött aranyhörcsög-tartó voltam is. És talán ez is belejátszott abba, hogy nem mindig tetszett a könyvben tereferélő Gerry állatokhoz való viszonya, bár szerencsére jó nagy adag önirónia is szorult belé. Aztán rájöttem, hogy van bennem egy egészen erős proli vonás is, ami miatt nem tudom felhőtlenül élvezni az anyagi és társadalmi gondoktól érintetlenül Korfun kikapcsolódó családok vicces történeteit. De ettől még sokat nevettem a könyvön.

Nos, a legfontosabb közlendőm A halak jelleme c. könyvről, hogy nem a halak jelleméről szól. A könyv emberek jelleméről szól, akik nagyon érdekesek, bohókásak, mindenféle kalamajkákba keverednek, amiből aztán valahogy kimásznak. A történetek különböző helyszíneken játszónak, ezek közül a legriasztóbb egyértelműen az angol pszichiátria, ahol nem is Gerry kimerültségét ismerhetjük meg közelebbről, hanem a brutális orrvérzését. Grrrr.

Összességében egy üdítő kis könyv volt, aranyos történetekkel, amikre valószínűleg egy év múlva nem is fogok emlékezni.