Csoma Mózes: Koreaiak Magyarországon az 1950-es években

Izgatottan vettem kézbe ezt a könyvet, ugyanis tavaly maga a szerző ajánlotta figyelmembe, mondván ez a legizgalmasabb könyve, amit nagyon alapos és kalandos kutatás előzött meg. És igazat kell adnom Csoma Mózesnek, ezt a könyvet egyszerűen nem lehetett letenni, nemcsak a szerző már megszokott olvasmányos stílusa, de a tárgyalt téma és a bőséges, érdekes képanyag miatt sem, hihetetlenül érdekes könyv!

Magyarországon az 50-es években csaknem ezer koreai diák tartózkodott, Csoma Mózes könyve az ő sorsukat mutatja be, hogyan kerültek Magyarországra, hogyan éltek és tanultak, hogyan vettek részt az 56-os eseményekben és mi lett a sorsuk ezek után.

Magyarország a koreai-háború idején Észak-Koreát támogatta, elég közismert, hogy Szarivonban kórházat állítottunk fel, de emellett a korabeli újságokban szinte mindig volt Koreás hír, és a magyar dolgozók számtalan módon (sztahanovista műszak, társadalmi munka, adományok, bélyegek kibocsátása stb.) igyekeztek segíteni az észak-koreaiakat.

Tulajdonképpen a segítségnyújtás egyik módja is volt, hogy Magyarország hadiárvákat és tanulni kiküldött koreaiakat fogadott, a fiatalabbakat a Kim Ir Szen Iskolába, az egyetemista korúakat pedig egyetemekre vették fel, ahol persze előbb a magyar nyelv gyötrelmeivel kellett megküzdeniük, bár sok tárgyat anyanyelvükön tanulhattak (irodalom, matematika, történelem, földrajz) koreai nevelőtől. A magyar nyelv elsajátításában nagy segítségükre volt Sövény Aladár, az első magyar-koreai szótár megalkotója, aki tudott japánul és oroszul, és mivel a koreaiak a japán megszállás miatt jól tudtak japánul, így ez a kettő volt a közvetítő nyelv, de így is órákat töltöttek egy-egy magyar tankönyvi szöveg értelmezésével. Az észak-koreaiakat mondanom se kell igazi kultúrsokk érte, néhányan egyenesen a frontról érkeztek és azt várták, hogy Magyarország Észak-Koreához hasonlóan egy puritán, visszafogott és viszonylag szegény ország, ehelyett kávézókat és neonfényeket találtak. A magyarok jól fogadták az ázsiaiakat, bár az osztályokban sokáig kiközösítették őket, mégis szövődtek komoly barátságok, sőt két házasság is, ami sajnos az észak-koreai diktatúrát már nem bírta ki, miután hazahívták a diákokat. A koreaiak mindennapi életét, beilleszkedését bemutató fejezetek talán a legizgalmasabbak, sok irodalmi forrással, többek közt Nemes Nagy Ágnes visszaemlékezéseivel.

A koreaiak magyarok iránti szolidaritását, gondolkodásuk gyökeres megváltozást jelezte, hogy 56-ban több észak-koreai is a magyarok mellett harcolt a forradalomban, a koreai háborúban szerzett tapasztalataikat több szinten is kamatoztathatták: megtanították a fegyverek használatát, vagy olyan ötletekkel álltak elő, mint a palacsintasütő-hadművelet.

A phenjani rezsim természetesen az 56-os események után egyre inkább igyekezett magyar kapcsolatait előbb meggyengíteni, majd fokozatosan felszámolni. A diákokat visszahívták, de egy részük inkább az illegális disszidálást választotta, sajnos így is több koreait hurcoltak vissza erőszakkal. Erről az időszakról a szerző két hihetetlenül izgalmas visszaemlékezést közöl, az egyik Zang Gi Hong, aki részt vett a koreai háborúban, és sebesült hősként kapott lehetőséget arra, hogy Magyarországon tanulhasson, aktív volt az 56-os forradalomban, majd Ausztriába menekült. A másik koreai dr. Rim Zang Dong, aki technikumban tanult és szintén sikerült disszidálnia, mindkettejük sorsát részletesen mutatja be a szerző.

Az Észak-Koreába visszakerült diákok sorsa megrendítő volt, s bár néhányuk végül még nálunk fejezhette be tanulmányait, a legtöbbjüket visszaszállították. Úgy gondolták, a magyarországi változások „megfertőzték” őket, ezért átképzésen kellett részt venniük, és bár komoly érdeklődés volt a magyar hírek, újságok iránt, végül ezeknek a beszerzése elé is akadályokat gördítettek. A legbrutálisabb eljárás a vegyes házasságok rafinált szétbontása volt, a külföldi feleségek „káros” befolyást gyakorolhattak koreai férjeikre, így a férjeket áthelyeztették vidékre, és igyekeztek akadályokat gördíteni a feleségek elé, hogy követhessék őket. A 60-as évekre már a magyar diplomaták mozgásterét is akadályozták, és folyamatosan figyelték őket, különösen a szovjet nagykövetség volt kitéve provokációknak, végül 89-ben Magyarország diplomáciai kapcsolata felbomlott Észak-Koreával.

Mit mondjak, megrendülten csuktam be a kis kötetet, különösen miután átböngésztem a mellékelt levéltári anyagok fotóját, köztük az egyik megható búcsúlevelet. Vajon mi lehet ezekkel az emberekkel ma? Élnek-e még? Gondolnak-e Magyarországra? Szívszorító…

Örülök, hogy mi még gondolunk rájuk.

Köszönöm Kéry Orsi barátnőmnek, hogy kölcsönadta a könyvet.^^