지금 알고 있는 걸 그때도 알았더라면

Sokszor ára van annak, ha rajongunk és fülig belepistulva koreai szépfiúkba olyan könyvek megvásárlására is ragadtatjuk magunkat, melyek alkalomadtán egy-egy sorozatban tűnnek fel imádottunk kezében. De én még azt sem találtam intő jelnek, hogy e verseskötet éppenséggel óriási hype vesz körül, és ha kicsit alaposabb vagyok, azt is könnyűszerrel kideríthettem volna, hogy a válogatáskötet szerkesztője és a versek fordítója a miszticizmushoz való vonzódásáról híres 류시화 költő.

A „Ha akkor is tudtam volna, amit most tudok” című válogatáskötet egy 잠언 시집, ahogy az alcíme hirdeti, vagyis példabeszéd-verseskönyv, bölcseleti jellegű verseskönyv, ami persze rögtön felkeltette az érdeklődésemet. Ám – ahogy ez népszerű tartalmak esetén is szokott lenni – nem eszeveszett ontológiai fejtegetéseket, agyafúrt episztemológiai eszmefuttatásokat vagy kétségbeejtő teológiai ámokfutásokat olvashatunk ki a rövid sorok közül, hanem egyszerű, könnyen emészthető, általános erkölcsi tanulságot vagy morális mondanivalót tartalmazó, gondolatritmusra építő verseket, melyeknek szerzői talán túl sokszor engedtek az oximoronok és ellentétek csábításának, vagy épp a jelzőket halmozó lajstromozásnak.

Természetesen a kötetben találtam megindító, szép, sőt tartalmas, elgondolkodtató verseket, és összességében egyáltalán nem volt rossz elolvasni ezt a kötetet, kellemes, elzsongító, itt-ott megríkató, érzelmes, de azért a komfortzónából nem feltétlenül kirángató költemények ezek, jobbára olyanok tollából, akikről még soha nem is hallottam.

Ajánlom a könyvet alapszintű nyelvtudással rendelkezőknek, és ajándék-kötetnek szerintem elsőrangú választás, és vigaszforrásként is jól működhet.

연세 4-1 és 5-1

A Yonsei könyv valószínűleg az a kiadvány, amivel az egyszeri koreai nyelvtanulót előbb-utóbb összehozza a sorsa. Azt kell mondanom – így az első tankönyv meglehetősen gyors iramban történő elolvasása után – hogy a Yonsei Korean tankönyvcsalád körüli ováció nem túlzás. A Yonsei 4-1 kötetét – némiképp alibi tevékenységnek tételezve – beiktattam újabban hektikus életrendembe szinten tartás végett, de bevallom, nem hittem benne. A tankönyv viszont teljesen elbűvölt, elsősorban a többi tankönyvtől eltérő mennyiségű, konkrétan tengernyi, változatos szövegmennyiségével, így bár ezt a kötetet elég trehány módon használtam, mégis olyan jó benyomást tett rám, hogy úgy döntöttem, a többi Yonsei kötetre sokkal több időt fogok fordítani és figyelmet. 

A tankönyv 5 nagy fejezetből áll, melyen belül 4 téma van és egy összefoglaló lecke. A témák beszélgetéssel kezdődnek, az egyes leckék elején lévő képekhez néhány gondolatébresztő kérdés kapcsolódik, melyekről tanulópartnerrel vagy magunkban társaloghatunk. Ezt követi egy párbeszéd, majd a hanganyag segítségével a párbeszédet mondatról mondatra elismételhetjük hangosan is. Az Ewha-hoz hasonlóan az új szavak ugyan ki vannak gyűjtve, de ezen a szinten már magunknak kell kiszótárazni (a Yonsei 4-1 különben alsó középfok, nagyjából a TOPIK 3 szintjén állhat), a szavakat azután kontextusba helyezve lehet feladatokon keresztül gyakorolni és bevésni. A szókincs után nyelvtani gyakorlás következik, ami szerintem a könyv leggyengébb része, ugyanis a nyelvtani magyarázatot csak az ötödik, összefoglaló lecókban találjuk koreai nyelven néhány példamondattal, ami elég kevés. De ha kisilabizáltuk a nyelvtant, utána gyakorolhatjuk mondatalkotással, párbeszéd-alkotással. A fejezeteket hol szövegértési, hol hallás utáni, hol pedig írás feladat zárja, nekem különösen tetszettek a hallás utáni feladatok, valóban középfokúak voltak és nagyon érdekesek. A nagyobb fejezeteket záró összerendező, összefoglaló leckében nagyon jó, készségeket megdolgoztató feladatsor van minden területre és némelyik végén kulturális érdekességet, a koreai társadalmat, vagy szokásokat bemutató szöveg is olvasható. 

A tankönyv nagy erénye nemcsak a sokféle, változatos szöveg, és a témák aktualitása, hanem hogy a feladatokon keresztül megtanít érvelni, javasolni, helyzetet felvázolni, ábrázolni, összevetni, értelmezni a koreai újságcikk címeket (ami egy kész művészet…), kommentet írni vagy épp magyarázó szöveget, tehát tényleg használható tudást nyújt.

A 연세 5-1 kötetének – a 4. kötetek átnyálazása után – dörzsölten, mintegy rutinból vágtam neki. És valóban, volt, amiben nem csalódtam, így az 5. kötetben is rengeteg szöveggel találkoztam és kevés hanganyaggal, itt is voltak idegesítő, előre beírt nyelvtani szerkezetekkel megszórt fogalmaznivalók, amikhez ezúttal sem volt sok affinitásom, és hihetetlenül izgalmas kulturális olvasmányok. Pregnáns különbség viszont, hogy egy fejezethez mindössze három lecke kapcsolódik és nem öt, illetve üdvözölendő változtatás volt az is, hogy a nyelvtani pontok nem lógtak a levegőben, hanem egy példaszövegen keresztül lehetett rájönni a jelentésükre (a pontos használatukra azonban ebben a kötetben sem tértek ki a szerzők). 
A leckék egy képanyaggal és hozzá tartozó kérdésekkel nyitnak, ezt a párbeszéd követi, melyhez hanganyag is van, sőt még ezen a szinten is van 따라하기, vagyis a párbeszédet mondatról mondatra megismételtetős hangzóanyag. Néhány szövegértési kérdést követően az új szavak bevésése érdekében izgalmas és változatos feladatok következnek, ezt a nyelvtan követi a fenti módszerrel, itt a gyakorlás a két nyelvtani pont alkalmazása egy szövegalkotási feladaton belül. Ezután 과제, ritkán 듣기, vagy 읽기 feladat következik, ezekhez többnyire hiányzott nekem a partner. Két lecke után egy összefoglaló lecke zárja a fejezetet, melyben a szókincset, nyelvtant lehet gyakorolni és plusz feladatokat kapunk 읽기, 듣기 vagy 쓰기 készségterületen. A fejezeteket kulturális érdekesességek és a nyelvtan koreai nyelvű magyarázatai példamondatokkal zárják. 
A kulturális szövegek hallatlanul érdekesek voltak, így olvashattam a koreai udvariassági megszólításokról, amik különben sokkal bonyolultabbak, mint hittem, és csak az nyugtatott meg, hogy az internet tanúsága szerint a koreaiaknak is fejtörést okoz egy-egy szituáció. Aztán olvastam a riasztó munkakultúráról és ezzel összefüggésben a Kis seggfejkalauz népszerűségéről, tanulmányozhattam adatlapot, amit a házasságközvetítőnél adnak le a jelentkezők, olvastam a régi idők munkarendjéről és a keszongi kereskedőkről. 
Összességében bár a készségeim nem fejlődtek, és ez csak részben volt köszönhető lustaságomnak, a 연세 5-1 kötet izgalmas volt, és ha nem is tanultam belőle merőben új dolgokat, nem vitás, hogy azonnal kezdem a következő kötetet.

이주형: 어른이 되어 보니

Mielőtt elkezdtem olvasni, a könyv írója az IG-n óva intett, hogy ez egy könnyedebb könyve, mégis az 어른이고 싶은 날 után nehezen tudtam ellenállni a gyönyörűen illusztrált, szemnek is kellemes kiadványnak, mely ezúttal is kávé mellé való rövidebb gondolatokat, esszéket és verseket kínált. És valóban, ha úgy vesszük, ezek az írások nem heideggeri mélységűek, nem magasröptűek és bonyodalmasak, olyan megfigyeléseket tartalmaznak jobbára, melyeket magunk is megtehetünk egy kávéházból vagy akár szobánk ablakából kibámulva, forró feketével a kezünkben. 

Amennyire vissza tudok emlékezni az előző 이주형 könyvre, hasonló benyomásokat keltett bennem, de abban mintha nehezebb, kevésbé könnyen felfejthető szövegek lettek volna, mint az 어른이 되어 보니 esetében, ugyanakkor ez utóbbi könyv sokkal több intim és személyes szöveget tartalmaz, mondhatni közel kerültem az íróhoz. 

A kötet négy fejezetből áll, az első a jelen élvezetéről, a körülöttünk elterülő szépség felfedezéséről, és az apró örömök nyújtotta élvezetekről szóló írásokat tartalmaz. A második – kötet leginkább gyógyhatású része – a mindennapok nehézségeinek leküzdésére és a türelem erényének kimunkálására buzdít, hisz minden előbb-utóbb elmúlik. A harmadik fejezet írásai arra irányítják a figyelmet, hogy fordítsunk nagyobb gondot az emberi kapcsolatainkra, a családra, és értékeljük a környezetünkben élők barátságát. A negyedik fejezet pedig arra sarkallja az olvasót, hogy motiválja és buzdítsa önmagát. 

A könyv legnagyobb értéke a kellemes, szívmelengető hangnemen túl, hogy sok utalást tartalmaz izgalmas filmekre, dalokra és könyvekre, a szerző gyakran egy-egy idézet kapcsán lamentál az élet jelenségeiről. Bevallom a Holt Költők Társaságában hallott Frost versrészletre is ebben a könyvben akadtam, pedig de sokat kerestem. 

Összességében most kifejezetten jól estek ezek az egyszerű, de olykor egyszerűségükben is emberi és szívemet megérintő, kávéillatú gondolatok.

Han Kang: Nemes teremtmények

„A katonáktól kell félni.

Mitől lennének félelmetesek a halottak?”

Öt napja ülepszik.

És mégis most, hogy újra kezembe veszem ezt a szép kivitelezésű, kellemes színekbe burkolt könyvet, megborzongok, és még mindig visszahangzik bennem a megindultság, a felháborodás és a mélységes szomorúságnak egy vegyüléke, ami napokig nem hagyott nyugodni, ami belém égett és amitől rémálmaim lettek.

Egy könyv tinédzserek lemészárlásáról. Felszámolni egy városban eszkalálódó dühödt, fiatalokban tovább vissza nem tartható felháborodást egy elnyomó, gyilkos rendszer iránt, melyet Pak Csonghi épített ki, és akinek meggyilkolása volt az a pillanat, amikor a népharag kimutathatta szándékát. A diáktüntetések felszámolását az a Cson Duhvan tábornok vezényelte le, aki a mai napig él és virul, 1997-ben amnesztiát kapott, és csak idén volt az első (!) tárgyalása a kvangdzsui mészárlásban játszott szerepe miatt.

Han Kang könyve azonban nem a nyers történelmi tényekkel foglalkozik. Nem olyan nevekkel, akik a történelem lapjaira kerültek ilyen-olyan kontextusban, hanem egy névvel, egy fiúval foglalkozik, akit Tonghonak hívnak, aki nem volt százakat megmentő hős, vagy olyan srác, aki a kellő időben meghúzza a ravaszt. Tongho harmadikos középiskolás fiú volt, aki a kvangdzsui felfordulásban elveszítette barátját, akit vélhetően golyótalálat ért. Így került a kvangdzsui Tartományi Hivatalhoz, ami átmenetileg kór- és hullaházzá alakult, hogy a folyamatosan érkező, bizarr mód fiatal holttesteket valamiképp tárolják és a legminimálisabb tisztelet megadják nekik. Az első fejezet kripta hangulata Tongho belső küzdelmeivel örökre belénk ég, ahogy az ápolónők emberfeletti küzdelme és a nyers erőszakkal szembeni tehetetlenségé is. A második fejezet egy test bomlását, és a felröppenő, megsemmisülésig a test körül keringő lélek eszmefuttatásait írja le, ezzel együtt a perspektíva egyszerre tágul és ismerünk meg további részleteket Tonghoról, és egyszerre szűkül, ahogy a test oszlásának folyamatát egészen biológiai részletekig menően ábrázolja. A Hét pofon fejezetet volt számomra a legmegrendítőbb. A hét pofon, amit a narrátor intenciói ellenére nemhogy nem felejtünk el, de majdhogy mi pusztulunk bele. 1985-ben járunk, és az első fejezetből megismert Unszuk megpróbáltatásait írja le, aki többek közt Tonghonak szeretne emléket állítani egy színdarabbal, amit a cenzúra kegyetlenül megnyirbál, gyakorlatilag előadhatatlanná tesz. Az előadás mégis megvalósul, melybe drámai módon jelenik meg az ittmaradottak kicenzúrázhatatlan fájdalma és keserűsége. A Vas és vér fejezet szinte már lehet mondani, hogy annyira messze túl volt a tűrőképességemen, hogy egyfajta tompaság lett úrrá rajtam, miközben a rafináltan kegyetlen kínzásokról olvastam, amit azok a fiatalok szenvedtek el, akiket nem lőttek vagy vertek agyon az utcán. Az ötödik fejezet egy, az átéltek hatására szocializálódni képtelen, traumáktól terhelt nő egy teljes éjszakája (19:00-5:00), egy kínlódással, emlékezéssel és dilemmákkal teli forró este. Az utolsó fejezet pedig Tongho anyjának fájdalmas visszaemlékezése fiára és arra az estére, amikor életét vesztette. A könyvet egy epilógus zárja, amiben az író érintettségére is fény derül.

Összességében a könyv épp csak hogy túlélhető. Ennek egyik oka Han Kang páratlan nyelvi stílusa, ami a szöveg mélyére rántja az olvasót, oda, ahol nagyon sötét van és a lélek határait a fájdalom jelöli ki. Az író ebben a könyvében túlnyomó részt egyes szám első vagy második személyben szól, így olyan benyomásunk támad, hogy benne vagyunk a történetben, érintettek vagyunk, elszenvedők, vagy épp felelősök. Han Kang különben nem keres felelőst, nem mutogat ujjal, inkább egy tágabb értelembe vett család, egy fiú mikrotörténetét meséli el, miközben lamentál a tömegpszichológiáról és az ember eredendő kegyetlenségéről, vagy a nemesség mibenlétéről, de egyértelműen nem az a célja a szöveggel, hogy vádiratot írjon. És mégis. Azt hiszem, a Nemes teremtmények könyv minden egyes sora egy kopjafa, és Han Kang nem ad felmentést sem, nála nincs amnesztia, nem teszi meg azt a kissé elcsépelt engedményt, hogy a koreai fiatalokat lemészárolókat emberiként, személyként mutatja be. Azoknak az embereknek a többsége, akik akkor meghúzták a ravaszt, vagy halálra kínoztak embereket, ma is élnek.

Végezetül szeretnék írni a fordításról. Ami először szembeötlött, az a cím volt, ugyanis a koreai eredeti cím fordítható A fiú jön, Egy fiú jön, Jön a fiú stb.-ként, az angol cím pedig Human Acts volt, így meglepett, hogy magyarul ennyire más cím áll a címlapon, de már elsőre is nagyon tetszett a fordító bátorsága, hogy mert eltérni. A nemes teremtmények kifejezéssel az Éjszaka pupillája fejezetben találkozunk, ahol eredetiben csak annyi áll, hogy „Nemesek vagyunk”, így a teremtmények betoldás szintén fordítói lelemény. Az így megalkotott címet így triplán ötletesnek találom, mert kifejezi nemcsak a téma és a tüntetésben résztvevők iránti tiszteletet, de mégis emberi, teremtmény mivoltukban ábrázolják őket. Harmadrészt pedig maga a könyvfejezet is átértelmezi a címet. A Kiss Marcelltől mondhatni megszokott színvonalon és kreativitáson túl mindenképp szót érdemel az érzékenysége, amivel a szöveghez nyúlt. Néhány sort összevetve az eredetivel azt mondhatom, sikerült neki teljesen ráhangolódnia, egyfajta szinergiába kerülnie az íróval, és képes volt Han Kang kíméletlen tőmondataiból és sötéten tekergőző gondolataiból egy kiváló fordítást alkotnia. Ha lesz egyszer időm, mondatról mondatra össze fogom vetni a két szöveget. Kiss Marcell azonban nemcsak fordítást, de egy nagyszerű, és gyanítom azok számára, akik nem ismerik a koreai modern történelmet életmentő utószót is írt, melyből szerintem érdemes előre tájékozódni azoknak, akiknek ez terra incognita.

PS. A könyv most (újfent) nagyon pörög Dél-Koreában. Mun Dzsein elnök ugyanis melegen ajánlotta a nyári szabadságra. Hát… döntsétek el Ti, hogy vinnétek-e Balcsira.

A Május 18-ika Megemlékezés Alapítvány honlapja

박준: 운다고 달라지는 일은 아무것도 없겠지만

Park Jun (Pak Dzsun / 박준) prózakötete 2017 egyik legnagyobb sikerű irodalmi megjelenése volt Koreában, már szokatlanul hosszú és talányos címével (Semmin sem segít a sírás, de…) is felkelti a figyelmet, de a borítón látható, arcnélküli páros is mélyen elgondolkodtatja azt, aki a szép kivitelezésű könyvet a kezébe veszi. A kötet vonzerejét személyességének, költői stílusának és fiatalos őszinteségének köszönheti, igazi élmény volt olvasni, több darab is mélyen megérintett és bizony, hiába nem segít semmin a sírás, néhány esszé fölött mégiscsak el kellett morzsolni egy-két könnycseppet.

Én magam a kötetre az 이번생은 처음이라 (Because This is My First Life) c. sorozatban figyeltem fel, melyben többek közt az azóta elhíresült idézet is felhangzik: 

„A szavak az ember szájában jönnek világra és a másik ember fülében halnak el. De egyes szavak nem pusztulnak el, hanem az ember szívében életben maradnak.”  (어떤 말은 죽지 않는다)

Annyira vonzónak találtam a sorokat, hogy beszereztem a könyvet, ami ugyan prózának (산문) aposztrofálja önmagát, de minden ízében magán viseli a költőiség jegyeit, olyannyira hogy a kötet közel 10%-át konkrétan költemények teszik ki, és a prózai alkotások java része is inkább a szabadvers irányába tendál. Nem csoda, ugyanis Park Jun költő, és ez a fajta érzékeny, plasztikus, költői képekben való gondolkodás teljesen áthatja ezeket a szövegeket, érezhető, hogy nem egy kívülálló pozíciójából meséli el, figyeli meg és írja le az élményeit, hanem belülről átélve, naplószerűen, elképesztően szépen megformált mondatokkal, legtöbbször az oly sokszor mesterkéltnek hangzó szentenciák nélkül.

Ahogy a cím maga is befejezetlen (az egyik esszében olvasható a befejezés, de nem lövöm le a poént), úgy a kötet írásaira is jellemző a kihagyás, az ellipszis és a(z el)hallgatás, ami sokszor annyira átütő, hogy az olvasó maga is megneszül. Különösen jellemző ez a stilisztikai megoldás a 그해 versciklusra. A 그해 önmagában is olyan évre utal, melyről a beszélő mesélni akar és a múlt eseményeihez, megélt élményhez kapcsolódik, és valóban ezek a versek valamiképp kopjafái egy-egy város, falu valamely megélt történésének, melynek az olvasó nem része ugyan, nem feltétlenül érti az utalásokat, mégis nem képes kivonni magát a hatásuk alól.

Kjongdzsu, anno (그해 경주)

Egy hatalmas sír előtt

Kinyitottad markomat

Hogy ujjaddal néhány írásjegyet belevéss.

Újra becsuktam tenyerem.

Nem tudtam, mit írtál

De egy idő után bólintottam rá.

Az írások különben lassú sodrásúak, de a legkevésbé sem unalmasak, és olyan szépek, hogy egyes darabokat, amiket a buszon olvastam el, később intimebb környezetben hangosan is elolvastam, mert annyira káprázatosak és nemcsak a szemhez szólnak, de a fülhöz is, különösen igaz ez a hanghatásokat sorjázó Hangok (소리들) c. darabra.

És hogy miről szólnak ezek az írások? Meglehetősen személyes tapasztalatokról, helyekről, helyszínekről, melyeket a múlt emlékei megtöltenek, gyerekkorról, a költővé válásról, ételekről, magányról, évszakokról, sírásról, hangokról, utazásokról és a kötet végének főszereplője kétségtelenül az apa lesz.

Vitán felül a Park Jun első prózakötete körüli ováció nem túlzás, értékes, szép és szuggesztív, mindenképp olyan alkotás, amihez jó lesz időről időre visszatérni.  

A költővel készült interjút érdemes megnézni, nagyon sok izgalmas kulisszatitkot elárul (koreai felirattal is megtekinthető):

https://www.vlive.tv/video/38030

Márai Sándor: Egy polgár vallomásai

Az „Olvassuk újra ifjúkorom kultikus könyveit” projekt eleddig legkevésbé katartikus darabja lett Márai vallomásai. Kétségtelenül jó volt újra elolvasni, mert visszaidézte 20 évvel ezelőtti önmagam, ahogy érettségi után saját bejárú költő-magányomban a kiszombori Vályogos partján ezt a könyvet olvasom. Nagyon felemelő volt akkoriban, és nagy hatással volt rám. Akkor és ott úgy gondoltam, hogy én és Márai egy vagyunk, és minden meglátása mély, sorai pedig a történelmi, társadalmi, emberi történésektől érinthetetlen, intakt ember autentikus kijelentései voltak számomra. Alá is van húzva a könyvemben minden fontos gondolat, melyben a magányról, a kívülállásról, a baráti kapcsolatokra való képtelenségéről szól, akkoriban természetesnek gondoltam, hogy helyesen látni valamit csakis messziről vagy fentről lehet, és szerintem ilyen szempontból (ti. a Parnasszuséból) ezek a vallomások nagyon jól sikerültek. Vallomások a családról, a népekről, a kapcsolatokról, amikből kilóg vagy épp belóg, de sosincs igazán benne.

Azonban most 40 évesen kellemetlen volt olvasni ezt a könyvet. Márai minden szabadkozása és ironizálása ellenére sznobnak és pökhendinek tűnt, aki beilleszkedési zavarait művészi távolságtartásnak álcázza, aki meghökkentő természetességgel csalja a feleségét, és bicskanyitogatóan sokszor ír  közhelyes mondatokat a különféle „emberfajták”-ról. És meglepően humortalan.  Persze azon is morfondíroztam, hogy nem azért berzenkedem-e most ettől, mert én persze nem lettem író, már nem lakom a saját bejáratú Parnasszusomon, és egyfajta ressentiment fűt, vagy mert béka-perspektívából ezek a mondatok nem is lehetnek mások, csak hamisak, hozzátéve, hogy alulnézetből sem az igazságot látjuk.

Kétségtelen, hogy végig tűnődve, időnként megdühödve és nagy-nagy csodálkozásokkal olvastam újra ezt a könyvet, ami nyilvánvalóan egy korszak, egy életstílus és egy réteg quintesszenciája, mégis rettentően bicskanyitógatónak éreztem ezt a mindent átható spleent. Bizony ez a könyv lekerül a kedvenceim listájáról. 

이기주: 언어의 온도

Nehéz I Gidzsu (Lee Giju) esszékötetéről írnom, mert egyfelől nem igazán kötött le, másfelől – és ez nyilván szoros összefüggésben van az előbbiekkel – nem is értettem pontosan a szövegeket, mivel a szerző igen kifinomult stílust használt dudig 한자어-kal, és bizony a magyarázó jellegű kínai írásjegyek nem sokat segítettek rajtam. Én minden koreai könyvet eddig extenzíven olvastam, vagyis szótár nélkül, ráhagyatkozva a meglévő szókincsemre és a logikámra, és - eltekintve egy-két nehezebb darabtól - eleddig ezzel a módszerrel jól vettem az akadályokat, vagyis értettem is, és még élveztem is az olvasást. Azonban itt most árnyékra vetődtem, hónapokon keresztül gyöngyöző homlokkal próbáltam kiókumulálni, hogy mi is lehet egy-egy hanjával meghintett darab lényege. Ahogy az angol fordító blogjában olvastam: <언어의 온도> is not a book for the lazy. Lusta mondjuk épp nem vagyok, de…

Persze a gond alapvetően velem van, ugyanis masszív prekoncepciókkal láttam neki ennek a könyvnek. Egyfelől több koreai ismerősöm ajánlotta és nagy élvezettel olvasta a koreai hektikus életformához illeszkedően rövid, de tartalmas írásokat, melyek többnyire egy-egy jelenetet, filmélményt, utcai jelenséget boncolgatnak, szentenciózus zárással. Még a kedvenc idolcsapatom tagjai is egymásnak adták, és ajánlották rajongóik figyelmébe ezt a kötetet. Másfelől nagyon arra számítottam, hogy az 우리말 가슴을 울리다-hoz hasonlóan valamilyen módon a koreai nyelv szépségéről, érdekességeiről, etimológiájáról fogok olvasni, de a 언어의 온도 (A nyelv hőfoka) inkább a kimondott szó hatásáról, emberi kapcsolatokról, egymásra figyelésről, szemlélődésről szól és legalább annyi angol szót boncolgatott a szerző, mint koreait.

A könyvhöz nyilván évek múlva érdemes lesz visszatérni, vagy akár kihívásnak sem lenne rossz egy-egy izgalmasabb esszét lefordítani, de valószínűleg nekem nem lesz a szívem csücske.