Han Kang: Nemes teremtmények

„A katonáktól kell félni.

Mitől lennének félelmetesek a halottak?”

Öt napja ülepszik.

És mégis most, hogy újra kezembe veszem ezt a szép kivitelezésű, kellemes színekbe burkolt könyvet, megborzongok, és még mindig visszahangzik bennem a megindultság, a felháborodás és a mélységes szomorúságnak egy vegyüléke, ami napokig nem hagyott nyugodni, ami belém égett és amitől rémálmaim lettek.

Egy könyv tinédzserek lemészárlásáról. Felszámolni egy városban eszkalálódó dühödt, fiatalokban tovább vissza nem tartható felháborodást egy elnyomó, gyilkos rendszer iránt, melyet Pak Csonghi épített ki, és akinek meggyilkolása volt az a pillanat, amikor a népharag kimutathatta szándékát. A diáktüntetések felszámolását az a Cson Duhvan tábornok vezényelte le, aki a mai napig él és virul, 1997-ben amnesztiát kapott, és csak idén volt az első (!) tárgyalása a kvangdzsui mészárlásban játszott szerepe miatt.

Han Kang könyve azonban nem a nyers történelmi tényekkel foglalkozik. Nem olyan nevekkel, akik a történelem lapjaira kerültek ilyen-olyan kontextusban, hanem egy névvel, egy fiúval foglalkozik, akit Tonghonak hívnak, aki nem volt százakat megmentő hős, vagy olyan srác, aki a kellő időben meghúzza a ravaszt. Tongho harmadikos középiskolás fiú volt, aki a kvangdzsui felfordulásban elveszítette barátját, akit vélhetően golyótalálat ért. Így került a kvangdzsui Tartományi Hivatalhoz, ami átmenetileg kór- és hullaházzá alakult, hogy a folyamatosan érkező, bizarr mód fiatal holttesteket valamiképp tárolják és a legminimálisabb tisztelet megadják nekik. Az első fejezet kripta hangulata Tongho belső küzdelmeivel örökre belénk ég, ahogy az ápolónők emberfeletti küzdelme és a nyers erőszakkal szembeni tehetetlenségé is. A második fejezet egy test bomlását, és a felröppenő, megsemmisülésig a test körül keringő lélek eszmefuttatásait írja le, ezzel együtt a perspektíva egyszerre tágul és ismerünk meg további részleteket Tonghoról, és egyszerre szűkül, ahogy a test oszlásának folyamatát egészen biológiai részletekig menően ábrázolja. A Hét pofon fejezetet volt számomra a legmegrendítőbb. A hét pofon, amit a narrátor intenciói ellenére nemhogy nem felejtünk el, de majdhogy mi pusztulunk bele. 1985-ben járunk, és az első fejezetből megismert Unszuk megpróbáltatásait írja le, aki többek közt Tonghonak szeretne emléket állítani egy színdarabbal, amit a cenzúra kegyetlenül megnyirbál, gyakorlatilag előadhatatlanná tesz. Az előadás mégis megvalósul, melybe drámai módon jelenik meg az ittmaradottak kicenzúrázhatatlan fájdalma és keserűsége. A Vas és vér fejezet szinte már lehet mondani, hogy annyira messze túl volt a tűrőképességemen, hogy egyfajta tompaság lett úrrá rajtam, miközben a rafináltan kegyetlen kínzásokról olvastam, amit azok a fiatalok szenvedtek el, akiket nem lőttek vagy vertek agyon az utcán. Az ötödik fejezet egy, az átéltek hatására szocializálódni képtelen, traumáktól terhelt nő egy teljes éjszakája (19:00-5:00), egy kínlódással, emlékezéssel és dilemmákkal teli forró este. Az utolsó fejezet pedig Tongho anyjának fájdalmas visszaemlékezése fiára és arra az estére, amikor életét vesztette. A könyvet egy epilógus zárja, amiben az író érintettségére is fény derül.

Összességében a könyv épp csak hogy túlélhető. Ennek egyik oka Han Kang páratlan nyelvi stílusa, ami a szöveg mélyére rántja az olvasót, oda, ahol nagyon sötét van és a lélek határait a fájdalom jelöli ki. Az író ebben a könyvében túlnyomó részt egyes szám első vagy második személyben szól, így olyan benyomásunk támad, hogy benne vagyunk a történetben, érintettek vagyunk, elszenvedők, vagy épp felelősök. Han Kang különben nem keres felelőst, nem mutogat ujjal, inkább egy tágabb értelembe vett család, egy fiú mikrotörténetét meséli el, miközben lamentál a tömegpszichológiáról és az ember eredendő kegyetlenségéről, vagy a nemesség mibenlétéről, de egyértelműen nem az a célja a szöveggel, hogy vádiratot írjon. És mégis. Azt hiszem, a Nemes teremtmények könyv minden egyes sora egy kopjafa, és Han Kang nem ad felmentést sem, nála nincs amnesztia, nem teszi meg azt a kissé elcsépelt engedményt, hogy a koreai fiatalokat lemészárolókat emberiként, személyként mutatja be. Azoknak az embereknek a többsége, akik akkor meghúzták a ravaszt, vagy halálra kínoztak embereket, ma is élnek.

Végezetül szeretnék írni a fordításról. Ami először szembeötlött, az a cím volt, ugyanis a koreai eredeti cím fordítható A fiú jön, Egy fiú jön, Jön a fiú stb.-ként, az angol cím pedig Human Acts volt, így meglepett, hogy magyarul ennyire más cím áll a címlapon, de már elsőre is nagyon tetszett a fordító bátorsága, hogy mert eltérni. A nemes teremtmények kifejezéssel az Éjszaka pupillája fejezetben találkozunk, ahol eredetiben csak annyi áll, hogy „Nemesek vagyunk”, így a teremtmények betoldás szintén fordítói lelemény. Az így megalkotott címet így triplán ötletesnek találom, mert kifejezi nemcsak a téma és a tüntetésben résztvevők iránti tiszteletet, de mégis emberi, teremtmény mivoltukban ábrázolják őket. Harmadrészt pedig maga a könyvfejezet is átértelmezi a címet. A Kiss Marcelltől mondhatni megszokott színvonalon és kreativitáson túl mindenképp szót érdemel az érzékenysége, amivel a szöveghez nyúlt. Néhány sort összevetve az eredetivel azt mondhatom, sikerült neki teljesen ráhangolódnia, egyfajta szinergiába kerülnie az íróval, és képes volt Han Kang kíméletlen tőmondataiból és sötéten tekergőző gondolataiból egy kiváló fordítást alkotnia. Ha lesz egyszer időm, mondatról mondatra össze fogom vetni a két szöveget. Kiss Marcell azonban nemcsak fordítást, de egy nagyszerű, és gyanítom azok számára, akik nem ismerik a koreai modern történelmet életmentő utószót is írt, melyből szerintem érdemes előre tájékozódni azoknak, akiknek ez terra incognita.

PS. A könyv most (újfent) nagyon pörög Dél-Koreában. Mun Dzsein elnök ugyanis melegen ajánlotta a nyári szabadságra. Hát… döntsétek el Ti, hogy vinnétek-e Balcsira.

A Május 18-ika Megemlékezés Alapítvány honlapja