초머 모세: 헝가리 최초의 한국학 학자 북한을 만나다

Csoma Mózes nemrég megjelent Sövény Aladár életét, munkásságát és kutatásait feldolgozó könyvének Koreában is komoly sikere van. A kiadvány koreai nyelvű változatát teljesen meglepetésszerűen kaptam meg a szerzőtől, amit határtalan örömmel fogtam a kezembe. A könyv külső megjelenésre teljesen más, mint az ELTE gondozásában kiadott magyar nyelvű változat, a koreai kiadás műnyomó papírra készült, így a képek szebben látszanak, a törzsszöveg több, rövidebb fejezetre tagolódik, ezen kívül pedig egy mutató is gazdagítja a kötetet.

A tartalomról nem írok bővebben, hisz természetesen a magyar nyelvű változatot követi, azonban nem mondhatnám, hogy teljesen, pontról pontra fedi egymást a két szöveg. A koreai nyelvű könyv kicsit bővebb, és ezt a kibővítést csak részben indokolja, hogy a szerző a magyar irodalomban és történelemben kevésbé jártas koreai közönségre van tekintettel. Így gazdagabb a lábjegyzet-apparátus, hisz a magyar irodalom jeles alakjaihoz, vagy a délen kevésbé ismert észak-koreai személyiségekhez is készült lábjegyzet, de egyes jelenségekhez is íródott kiegészítés (például a tormához^^). Ezek a jegyzetek különben nekem is sok újdonságot tartogattak, így például az úttörővasútról, vagy a szerző és Mártonfi Ferenc kapcsolatáról koreaiul tájékozódhattam először. A jegyzeteken kívül a könyv törzsanyaga is bővült, így például külön fejezet kapott az a fotó is, melyen Sövényék Észak-Koreában amerikai katonákkal fotózkodnak a határon, az ötvenes évek irodalmáról szóló részbe bekerült Szor Dzsong-sik (설정식), és meglehetősen bizarr anekdoták színesítik Han Szor-ja budapesti látogatását. A magyar kiadásban szintén nem szerepelnek az észak-koreai kiadású 조선력사상식 vonatkozó részei, melyek Sövény történelmi kutatásai kapcsán kerülnek megemlítésre. A könyvbe különben több kép is került, így Sövény Aladár első levele felségéhez, vagy táncoló lányokat ábrázoló észak-koreai életkép, illetve könyvborító fotója.

És hogy milyen volt olvasni? Bevallom, féltem attól, hogy nagyon nem fogok érteni belőle semmit, különösen, hogy ez volt az első tudományos, történeti jellegű koreai nyelvű könyv, amit olvastam. Természetesen többször is elveszítettem a fonalat, de végig mellettem volt a magyar nyelvű változat is, és nem mondhatnám, hogy annyira bonyolult lett volna, hogy ne gyönyörködtessen, és ne kössön le teljesen. Nagyon élveztem a könyv elegáns, kifinomult stílusát, ragadt is rám jó pár olyan szerkezet, amit mindenképp sűrűbben szeretnék használni az írásaimban (pl. N을 배경으로, vagy 은/는 셈이다 stb.). Különösen káprázatosak lettek Sövény leveleinek fordításai, melyet a szerző két stílusban fordított, 하소체 stílusban a feleségének, és 하요체 stílusban a családjának. A könyv nagyon tanulságos volt olyan tekintetben is, hogy sok kifejezést megtanultam, melyek kiadványszerkesztéskor vagy tanulmányíráskor nagyon jó szolgálatot fognak tenni (pl. forrás, idézett mű, a szerző megjegyzése stb.).

Szeretném még egyszer megköszönni Csoma Mózesnek ezt a nagylelkű ajándékot.

Gao Xingjian: Lélek-hegy

Az olyan regényeknek, melyek egyes szám második személyt használnak, mindig erőteljesen ellenállok. Teszem ezt felháborodva annak tudatában, hogy én pontosan tudom, ki vagyok, tudom, hogy enyém a kényelmes olvasói szerep, kérem Gao úr, ne tegyen fel engem semmilyen távolsági buszra, ne zötyögtessen 12 órát a kínai délvidék buktatókkal teli útjain és ne akarja, hogy a Lingshanra, vagyis a lélegzet-lélek hegyére induljak. A szerző azonban nem ismer határokat én és te között, ami olykor ő-ként lesz elbeszélve, ugyanakkor mégsem leszünk sosem mi, ezzel is fityiszt mutatva azoknak, akik a nagy katarzist várják a Lélek-hegy (灵山) tetején, ti. az egyesülést. Nincs olyan. A Lélek-hegy nagyon hideg, jeges, havas, és a legnagyobb vágy, ami betölt ebben a fehér, fullasztó térben az, hogy „háttér legyek, háttér, melynek nincs különösebb jelentése”. És hogy mi mindenhez háttér? Kína történelméhez, az irodalomhoz, a kulturális forradalom pusztításához, a nők magányához, a tüdőrákhoz, ami csak egy árny a röntgen-felvételen, tudatunk árnya, ahogy talán minden más is. Vagyis háttér valaminek, amit ugyan el lehet beszélni, de érteni sosem, a legüdvösebb, ha úgy teszünk, mintha lenne egy titokzatos szem, ami mindent egyben tart, és mi is tegyünk úgy, mintha értenénk mindent.  

A saját definíciója szerinti nem-regény (72. fejezet) a filozófiai eszmefuttatások mellett nagyon sok érdekes és megrázó történetet tartalmaz. Elmeséléseket olvashatunk Kína eldugott vidékein élő népcsoportjainak idős asszonyaitól, férfiaitól, akiket mitikus köd vesz körbe, régi rítusokról beszélnek, ősi dalokat énekelnek, hajdanvolt tárgyakat mutatnak be, és történeteket az elbeszélő én/te családjáról, öngyilkosságokról, küszködésekről, és leírásokat a nagy Jangce-menti túráról, mely több ponton is egyszerűen elvész, megfeneklik, hogy aztán megint búvópatakként folytatódjon a történet, mintha nem hagytuk volna a szerzőt elveszve egy misztikus erdő vastag ködébe burkolózva. Emellett az utazás egy pontján megjelenik a nő, ezzel együtt a nők is, akik valahogy mindig fárasztóak az elhagyatottságukban, és akiket valahogy mindig el is kell hagyni, de a történeteik mégis sajátos, melankolikus színfoltot hagynak azon a tusrajzon, ami a regény.

Mert ez egy tusrajz, odavetett tintapacák, melyekből olykor csak a képzeletünk formál jelentést, és melyek csak azért kapcsolódnak össze képpé, vagy épp a Lélek-hegy című alkotássá, mert ott az a bizonyos háttér, ami ugyan nem jelent semmit, mégis túlmutat önmagán azzal, hogy kapcsolatba hoz eseményeket. Még ha ennek tanulsága nincs is a szerző szerint, aki persze téved. De ez a szerzők luxusa.

Én viszont olvasó vagyok, és pontosan tudom, mit akar mondani Gao, és én olyan kényelmesen gázolok a Lélek-hegy havában, mintha sosem lettem volna biztosabb önmagam önmagaságába.

Így.

(Mivel mostanában a fordítással foglalkozom, a könyv olvasása közben nagyon sokszor járt a fejemben Kiss Marcell, aki eredetiből fordította a szöveget, és olyanokat talált ki, mint a „levesesen ragyogó holdvilág”, ráadásul a próza mellett nagyon sok versbetétet is le kellett fordítania. Szerintem lenyűgöző munkát végzett, a regény minden pontján érezhető nemcsak a szakértelme, és kompetenciája, de a fordítói szenvedélye és kreativitása is.)

김재진: 엄마냄새

엄마냄새, vagyis anyaszag. Gondolnánk, hogy a kis, szép kivitelezésű, gazdagon illusztrált kiadvány az anyasággal, anya-gyermek meghitt kapcsolatával foglalkozik, de aki ilyen reményeket dédelget, csalódni fog. A kötetet egytől egyig igen melankolikus, sok helyen meditatív hangvételű szövegeket tartalmaz, szomorú vagy egyenesen tragikus sorsú emberek érzelmi állapotairól, magányos gondolatairól, és ezek egy része valóban az anyák szenvedéseihez köthető. Van haldokló gyermek utolsó levele, mellyel reményt kíván adni az itthagyottaknak (우리가 잊고 있는 행복), amerikai mostohaszülőknek örökbe adott gyermekek szétválasztása a reptéren (신발 한 짝), testileg és lelkileg sérült emberek történetei (침묵, 엄마 생각).

Nagyon sok novella a magányos várakozás élményét dolgozza fel (기마림), várakozás az apára, aki elhagyta a családot (녹지 않는 눈사람) vagy az anya levelére (엄마냄새). Több novella a természet értékeinek fontosságát hangsúlyozza, így a túlzott favágás következtében eltűnő madár-élőhelyekét (휘파람), vagy figyelmeztet minket, hogy a csöndes meditáció, a természettel és az önmagunkkal való találkozás helyének felszámolódásával megszűnhet egy sajátos viszony is, mely az élet mélyebb megismerésére sarkall, és gyógyhatású a meggyötört lélekre (겨울강 이야기). A szerző különben előszeretettel él a megszemélyesítés eszközével, több novellában is életre kelnek tárgyak, játékok, esőcseppek, a befagyott folyó vagy épp egy tölgy, ettől nagyon misztikus hangulatúak ezek a szövegek.

Mindazok ellenére azonban, hogy a novellák szomorúak, és szereplői mind mély sebeket hordoznak, - bizony nem egyszer morzsoltam el könnycseppet a kis könyv olvasása közben -, mégsem mondanám ezeket a szövegeket kiábrándultaknak, vagy lemondóaknak. Sokkal inkább azt hangsúlyozzák, hogy a környezetünkben lévő emberek hordozhatnak komoly terheket, vagy küszködhetnek olyan lelki és testi bajokkal, melyek fölött felületes szemlélő átsuhan, vagy akár el is fordul ezektől, de mindannyian várunk valamire, egy meghatározó élményre, egy gondolatra, egy elsöprő érzelemre, vagy épp valakire, egy anyára, egy apára vagy egy kedvesre, és ebben a várakozásban egyek vagyunk.

Szeretném még egyszer megköszönni Nádudvari Jánosnak és kedves feleségének, 김희선-nak a könyvet, mellyel megleptek a nyáron. Köszönöm szépen!^^  

Nagyvilág - Korea-szám

Igazi szenzációval indult az ősz a koreai irodalom szerelmeseinek, a Nagyvilág egy teljes számot szentelt koreai novelláknak. A kiadvány nyolc szöveget tartalmaz, fordítója, Kiss Marcell (számomra a Lélek-hegy fordítója, de Rju Ungjong A Silla királyság ékkövét is ő fordította magyarra), aki nemcsak értő módon, érzékenyen és színvonalasan fordította a műveket, de remek előszót is írt, melyben a novellákat történelmi kontextusba helyezi. Az előszóból az is kiderül, hogy a közölt alkotások ma már klasszikusoknak számítanak, és hogy hamarosan egy másik különszámra is számíthatunk a kortársak műveiből.

Sokkoló kezdés Hjon Csingon (현진건) Szerencsés nap c. novellája, mely a nyomor és a kétségbeesés képét festi elénk egy szerencsétlen riksás egy napján keresztül, aki szinte menekül a tényleg szerencsésen megsokasodó munkába, hogy ne kelljen felesége haláltusáját végignéznie. Chomdzsi beszűkült életét és ínségét látva nem könnyen mondható erkölcsi ítélet látszólagos közönye fölött.

Kim Judzsong (김유정) A fehér nyúl c. novellája kissé groteszk folytatás, melyben a nevezett nyúl meghökkentő módon szerez házasságot.

A novellából készült film plakátja

Kim Dongni (김동리) Egy sámánasszony portréja az egyik legfelkavaróbb darab, mely a nyugati, keresztény szemlélet és a hagyományos sámánhit, s ezzel együtt a nyugati áramlatok és a keleti gondolkodás találkozásáról szól. Mohva, Jomin falu sámánasszonya szorgosan végzi munkáját, szellemeket űz, gyógyít és szertartásokat végez, süket lánya Nangi mint egy szellem lebegi körbe, Mohva igyekszik megoltalmazni. Nangi féltestvére, Ugi azonban keresztény hitre tér, és hitét gyakorolni kezdi, mely konfliktusokhoz vezet. Kölcsönösen démoni megszállottsággal vádolják egymást, Ugi bűnösnek tartja boszorkányos praktikákat űző anyját, Mohva pedig kántálva igyekszik elűzni a fiát megszállt démonokat. A történet végül igen tragikus és drámai véget ér, mely azt sugallja, hogy a tradíciók nem tarthatók fenn egy nyitott, megváltozott világban, a világ „szellemtelenné” válik, és azok az emberek, akik szakrális rítusokat végeznek izolálódnak és eltűnnek. A novella számos verset is tartalmaz, amit a sámánasszony kántál.

Ri Thecsun (이태준) Varjak c. története sem vidám, egy művész találkozása a halállal, elmúlással és egyben egyfajta számvetés is. A történet természetesen megidézi Poe-t is, a betegségben szenvedő rejtélyes hölgy az amerikai író karaktereire emlékeztet.

Kim Szüngok (김승옥) Utazás Mudzsinba egy anyja sírjához hazatérő tanár kiábrándultságát mutatja be, a fojtogató ködéről híres községben mindenki beleragadt saját sekélyes egzisztenciájába, tehetségüket elpazarolják, s eközben igyekeznek a maguk módján kiszabadulni belőle, ki önáltatással, ki ábrándok szövögetésével a szöuli életről. A látogatás sok emléket kavar fel és végül a narrátor szinte menekülésszerűen távozik.

A mudzsini köd (forrás:http://blog.daum.net/helimkim/11764332)

Illusztráció a Havas út-hoz

Ri Chongdzsun (이청준) Havas út c. novellája szerintem a kötet egyik legkiemelkedőbb darabja, szintén egy hazatérés sokkjáról szól, de itt kiábrándulás helyett a narrátor inkább megrendül és kénytelen lesz a múltat újraértelmezni. A feleségével vidékre érkező elfoglalt fiatalember képtelen megérteni idős anyja házfelújítási affekcióit, aki igyekszik magamagát is meggyőzni a felújítás hiábavalóságáról. A történet végén azonban megismerjük az anya történetét is, mely annyira megindító, hogy én igencsak szipogtam a végére.

És nem kellett messzire tennem a zsebkendőmet, mert a folyóirat utolsó két darabja is olyannyira szívbemarkolóra sikerült, hogy bizony könnyek nélkül ezeket nem lehetett olvasni. O Csonghi (오정희) Pharo-tó c. alkotása nemcsak a háború pusztítását, de a ’45 utáni erőszakos kapitalizálódás romboló hatásait is bemutatja egy látogatás történetében. Hjeszun a Pharo-tó lecsapolt részén keletkezett kőkorszaki leleteket, dolmeneket megvizsgálni érkezik a területre, de felidéződnek a nő régi emlékei és a kopár felszínen a régi Korea darabjai tűnnek elő. Hjeszun, aki írói pályára készül, összeveti tapasztalatait az amerikai életükkel, és bepillantás nyerhetünk az amerikai-koreai mentalitásba is. Az egész novellát átszövi egyfajta kísérteties hangulat, borzongató volt olvasni.

A szerző a Pharo-tónál

A Korea-számot Sin Kongszuk (신경숙) kiváló írása zárja, az írónőt különben a Vigyázzatok anyára! óta a szívembe zártam, de el kell mondjam, a novella, talán az eredetiből történő fordítása miatt is, jobban tetszett stílusában, mint a regény. A Mikor jön el? c. novellában a narrátor sógorával indul útnak, hogy tudatosítsa magában a tőle oly különböző, színésznek készülő húga korai halálát. A halott húgról való beszéd egyszerre gyászmunka, egyszerre egy történet szövése valaki köré, akit talán nem is ismertek, és egyszerre terápia az érzelmeit szigorúan elfojtó narrátor számára.

A Nagyvilág Korea-száma még kapható újságárusoknál, vagy megrendelhető itt. Ne hagyjátok ki!