Klasszikusok

Charlotte Bronte: Shirley

Ha Charlotte Bronte kicsit is igazságosabb, akkor a regény címe Caroline és Shirley lett volna, mert a regénynek természetesen két hősnője van, mondhatni két pólusa vagy két égtája. Shirley a lázadó, szókimondó, szubverzív nő, Caroline pedig a magábaforduló, érzékeny, elmélkedő lány, a két nő mégis egyetért abban, hogy minden nőnek joga van szabadon érezni, dönteni a párját illetően és olyan elfoglaltságot találni, amely értelemmel tölti el a napjait. Azonban erre csak Shirley-nek van meg igazán a lehetősége, lévén neki gazdagsága és rangja folytán kijár az a bizonyos „saját szoba”, míg Caroline kénytelen mások kenyerén tengődni, kitörési vágyainak elég gyorsan szárnyát szegik (ugyanakkor a nők munkához való jogáról szóló szép monológot mégis ő kapja^^). Bronte igyekszik bemutatni, hogy boldogul – olykor nem is annyira idilli – környezetben ez a két modern felfogású nő, akik körül valahogy folyton történik valami, és hogyan találnak társra a két Moore-fivérben. Igazából nekem nem tetszett Shirley választása, Louis még akkoris nagyon autokratának tűnt, ha Shirley kifejezetten egy erős, határozott, domináns férjet képzelt magának, kifejezetten viszolyogtató volt, hogy Louis a házasságot rabságként, Shirley-t mint menyasszonyt pedig mint ketrecbe zárt párducot jellemzi. Caroline története sokkal biztatóbb, Robert – hála a sok szerencsétlenségnek – végül jobb belátásra tér, megváltozik és jó partnere lesz a lánynak.
A regényben nagyon érdekes témák is felbukkanak a nők gondjain kívül, nagyon izgalmasnak találtam például a korabeli baptizmus és metodizmus erősen gúnyos leírását, elgondolkodtató, hogy a ma épp jótékonyságáról és társadalmi tevékenységéről híres két felekezetet akkoriban őrjöngő, látomásokat hajszoló, többnyire beteges emberek hordájának ábrázolja az író.

E. M. Forster: Út Indiába

Lenyűgöző könyv a Kelet-Nyugat témáról és szerintem a legbölcsebb is mind közül. A Kelet egy angolnak, főleg ha épp Indiában mint gyarmaton él (pontosabban csak lakik), érthetetlen, vad, hagymázos álmokat, látomásokat szülő hely, ahol a klíma elviselhetetlen, a dalok idegesítőek, a barlangok egyformák, a vallások kusza hálója kibogozhatatlan és mégis: Ms Quested egy furcsa, delíriumos tárgyaláson, megpillantja az indus istent. És minden megváltozik – eltűnik India és megtaláltatik India.
Nem könnyű olvasmány ez a regény, de olyannyira szép, olyannyira rabul ejtő, hogy egyszerűen beleégett a lelkembe, és pontosan értem, hogy Virgina Woolf miért emlegette oly sokszor Forsternek épp ezt a regényét. Olvassátok el minél többen!

George Eliot: Kései boldogság

George Eliotnál nem lehet árnyékra vetődni, pompás jellemek, szép történet és utánozhatatlan irónia. Nagyon szerettem olvasni ezt a könyvét is, pedig kicsit tartottam attól, hogy a magányos, emberkerülő takács és az életébe berobbanó aranyfürtű kislány sztorija csakis cukros lehet, aztán mégsem. Azon pedig most is gondolkodom, vajon Eliot nem mondott-e (kevésbé) burkoltan kritikát a karizmatikus keresztény áramlatokról ebben a regényében. Szerintem, igen.

Dumas: A királyné nyakéke

Dumas eddigi legvontatottabb regénye, de még így is négy csillagos. Ármány, cselszövés, intrika, és olyan sötét, kiábrándult, keserű vég, amiből baljós pesszimizmus árad a francia történelemre vonatkozóan. A legjobban a korabeli Párizs megfestése tetszett, pl. a Mesmer magnetizmusáról szóló érdekes híradások, vagy a párizsi Opera története. Mária Antónia természetesen ártatlan, mint a ma született bárány, Dumas inkább ábrázolja saját szépségének áldozataként, mint csábító asszonyként, Charny iránti szerelmét pedig az őszinte szenvedély lángjainak tisztaságában mutatja be. Maria Antónia ellenpólusa kidolgozottabb karakter, de la Motte-né a nyomorból jön, olthatatlan düh emészti az uralkodó ház iránt, fifikás, szenvedélyes, okos, de azért a vég eléri. Jó könyv, de kevesebb, több lett volna.

Chopin: Ébredés

Mestermű. Szerintem most ez lesz egy ideig a legkedvencebb klasszikusom, nemcsak mert egy szívemhez közel álló témáról szól, a nők konvenciók alóli kiútkereséséről, de Kate Chopin olyan gyönyörű környezetbe helyezi Edna tragikus történetét, hogy még sokáig ott fog zúgni a lelkemben a Grand Isle tengere. A regény bátor hangon, festői eszközökkel szól a fiatal, kétgyermekes asszony lapos házasságáról, melyből egy különös élmény ébreszti fel, saját erőből megtanul úszni és leküzdeni a távolságot. Az élmény hatására egy folyamat indul el benne, melynek során rádöbben, hogy önmagát nem rendelheti alá a társaság íratlan előírásainak, igyekszik megtalálni önmagát és boldogságát, de… A regény vége egyszerűen döbbenetes, nem tudom, hogy olvastam-e ennyire szomorú történetet. Mostanában biztosan nem. Olvassátok el minél többen!