Shakespeare projekt I. - Királydrámák I.

János király

A Shakespeare-projektem első darabja, bevallom, Arany János fordítása megdolgoztatott, de mindezek mellett is ez egy jó felütése a királydrámáknak. Bevallom azt is töredelmesen, hogy kénytelen voltam rajzolgatni a darabhoz, hogy ki kivel és a miérteknek is utána kellett néznem, hiába az angol történelmi tudásom erősen hiányos. A kedvenc szereplőm Constantia lett, a folyamatosan megőrülő és egyre vérszomjasabb anya, a legbicskanyitogatóbb alak pedig a pápa követe, Pandolf.

II. Richárd

Zseniális darab, teljesen magával ragadott. 

Én kimondom: a kedvencem II. Richárd volt. Elképesztő, milyen nagy pózer különben, olykor nem veszi észre a fától az erdőt, és annak ellenére, hogy isteni felkentségére hivatkozik sokszor, nincsenek erkölcsi gátjai, ha mások vagyonát kell elkobozni gyakorlatilag az illető halálos ágya mellett. A darab alapvetően a régi rendszer elmúlásáról és a friss, praktikus és józan új megjelenéséről szól, és mindannyian tudjuk, hogy ennek így kell lennie, mégsem tudtam IV. Henriket a szívembe zárni, noha a dráma elején még igen szimpatikus fiatalember volt. 

II. Richárd valóban egy öntelt figura a történet elején, rengeteg kifinomult érzelmet ápol, de nemcsak önmaga iránt, nagyon könnyen ellágyul, és a feleségétől való elválása szerintem tényleg szívszorító. A legdrámaibb jelenet azonban számomra a 4. felvonásban, amikor II. Richárdnak fel kell ajánlania a koronát, itt gyakorlatilag megbomlik, hisz az egész élete a „királyság” egyfajta szakrális szerepében tündökölt, és onnan zuhan alá egyenesen a börtönbe. Ebben a jelentben Richárd egy tükröt kér, aminek min. két jelentése van, egyrészt egy kétségbeesett próbálkozás önnön arcának visszaszerzésére, az önmeghatározásra, ugyanakkor jelenheti azt is, hogy mindeddig álomvilágban élt, tükörországban és ezt szeretné visszakapni. De a tükör hazug, nem az az arc jelenik meg benne, amire ő vágyik, „az arc is törékeny, mint a dicsőség” – földhöz is vágja a tükröt. Richárd ezek után egy összetört ember, aki rabságában ugyan belátásra jut ("De országom s korom összhangzatában / A tört ütemre nem figyelt fülem."), de mindez nem akadályozza meg abban, hogy meggyilkolása előtt két embert le ne kaszaboljon egy bárddal. 

Nagyon sokrétű, gazdag szimbolikájú darab.

IV. Henrik I.

Nem különösebben felkavaró darab, erénye egyértelműen az üde színfolt Falstaff, a vastaghúsú, világi élvezetekben elmerülő, minden metafizikát nagy ívben elkerülő, sziporkázó figura, aki Henrik herceg mentora, bár az már a történet elején kiderül, hogy a herceg messze nincs már a hatása alatt, hisz már az első felvonás második színében tudjuk a slusszpoént, amikor így szól: „A léhaságom így társul az észhez / S a komolyságom majd meglepetés lesz.”. A dráma tehát a herceg pálfordulásáról szól, feladja züllött életét és beáll a seregbe, hogy apja királyságáért harcoljon. Annyira ez most nem volt érdekes, kíváncsian várom a második részt.

IV. Henrik II.

Hát nem, a IV. Henrik csak nem lesz a kedvencem. Ha eltekintünk attól, hogy a színen alig-alig jelenik meg a címszereplő, valahogy az egész darab (mindkét rész) épp csak megüti az érdekesség szintjét. Kétségtelenül Falstaff közjátékai a legkellemesebb részek, kedvencem az elképesztően sikamlós párbeszéd Sürge asszonnyal, s noha a potrohos, pocakos, csaló és henye Falstaffról meg lehetne mintázni a kártékonyság szobrát, mégsem lehet utálni ezt a figurát. Annál jobban IV. Henrik fiát, aki végigtivornyázza vele az első részt, majd a másodikban durván eltaszítja magától, és elég képmutató módon moralizálgatva oktatja ki a helyes viselkedésről, az epilógusból kiérthető, hogy Falstaff meg is hal „izzadásban”. 

A történet is meghökkentő, a IV. Henriket trónra segítők elégedetlenek a hálával, és követelésekkel állnak elő, amit különben az uralkodó nem is tart jogtalannak. A sereg élére áll az érsek is, így vallásos köntösben tör ki az ellenállás, azonban IV. Henrik miközben azt ígéri, hogy teljesíti a kéréseket, szépen kivégzi őket. Pont.

V. Henrik

A IV. Henrik dráma erényessé vált hercege értelemszerűen az V. Henrik főhőse, gyakorlatilag katonakirályként ábrázolják. Alig telepedik le a trónra, máris hódító hadjáratba kezd a franciák ellen, természetesen a darabban jogos követelésről van szó, ezért az égi segítség és az igazság is az angolok mellett áll. A darab hosszú, több helyen unalmas, komoly ugrásokkal, amit különben nagyon elegánsan old meg a szerző, ezeket az átkötő kórus-betéteket nagyon élveztem. V. Henrik továbbra sem a szívem csücske, különösen amikor azt fejtegeti, hogy a háborúkban meghaltakért a királyt semmiféle felelősség nem terheli, és elég rossz párhuzamokat hoz példa gyanánt. De természetesen ő egy eszményi király, a háborús bűnöket szigorúan bünteti, álruhában beépül a katonái közé és tereferél velük, vagy épp elgyengül a francia hercegnő bájos tört angolságán. Apropó, a franciák. Természetesen ők udvariatlan, alattomos és pökhendi népek, akik hiába vannak túlerőben, nem tudják elsöpörni a derék angolok maroknyi seregét. 

A darabból egyértelműen kedvenceim a sajátos beszédstílusú tisztek voltak, kárpótoltak a korábbi darabok korhely figuráiért, akiknek természetesen az új világban pusztulniuk kell.

Inside Korea. Discovering the People and Culture

Ezt a könyvet nagyon kedves barátnőmtől, Orsitól kaptam kölcsön, aki elképesztően kalandos úton nyerte meg egyenesen Koreából, konkrétan az Arirang rádió műsorán keresztül hajnalok hajnalán. És nem is járhatott volna jobban, mert soha nem olvastam még ennyire jól összeállított, izgalmas és pontos összefoglaló munkát Dél-Koreáról, ráadásul a kiadvány a nyelvtanulókra is gondolt, ugyanis bilingvis, angol-koreai nyelvű.

Az egész kötet nagyon praktikus és könnyen áttekinthető felépítésű, kevés képet tartalmaz, az is inkább magyarázó jellegű, mint illusztratív. A könyv Dél-Korea szimbólumait mutatja be az első oldalakon, a legfontosabb földrajzi és népesedési adatokat, politikai és gazdasági adatokkal kiegészítve. Ezt követően összefoglaló és tájékoztató jellegű fejezetek következnek, melyeket külön-külön elismert egyetemi professzorok írtak, emiatt különben az egyes részek stílusa kicsit eltérő, legalábbis koreaiul. Bevallom töredelmesen Korea-fanság ide vagy oda, nem minden fejezetet olvastam végig, így épp csak átfutottam a politikáról, gazdaságról és iparról szóló fejezeteket, a legizgalmasabb egyértelműen a kultúráról, vallásról és a társadalomról szóló részek voltak, de érdekes volt megismerkedni a földrajzzal is. Bizony sok olyan dolgot megtudtam, amiről még nem volt tudomásom, különösen a vallási élettel kapcsolatosan.

A kötet számomra legizgalmasabb tanulmánya a keleti és nyugati kultúra összevetéséről szóló fejezet volt, amely Dél-Koreát és Amerikát igyekezett összehasonlítani. Annak ellenére, hogy azt hiszem, a szerző többször engedett a dichotómikus gondolkodás kényelmének, mégis általánosságban nagyon jó meglátásai voltak, és igen plasztikus képei a különbségek ábrázolására. Ilyen például a „ragacsos rizs” és „pergő rizs” képe, keleten a ragacsos, összeálló rizs az uniformizálás egyfajta jelképének tekinthető, míg a nyugaton fogyasztott széthulló, pergő rizs az individualizációt szimbolizálja. Érdekes volt arról is olvasni, milyen fogalmazási gondokkal küszködnek az Amerikában tanuló koreai diákok, akik kénytelenek az amerikai induktív gondolkodásnak megfelelően felépíteni az esszéiket, míg a tanulmány szerint az ázsiai gondolkodás jellemzően deduktív. A kötetben egy táblázat is szerepel ezeknek az ellentét-pároknak, itt megtekinthető, a cikket 김기훈 professzor írta, aki könyvünk ezen fejezetét is. Nagyon érdekes és nyilván sok ponton vitatható, de alapjaiban nagyon is találó.

http://monthly.chosun.com/client/news/viw_contentA.asp?nNewsNumb=201111100062  (koreai nyelvű)

Az Koreát bemutató fejezeteket bibliográfia követi, majd (statisztikai) adatokat tartalmazó táblázatokkal zár, de elolvashatóak az öt éves gazdasági tervek is. A könyv egyik legklasszabb része a végén képekkel illusztrált kulturális tudnivalók gyűjteménye, így az ünnepnapok, fontosabb koreai szokások, az UNESCO világörökség listája és rövid ismertetése, kronológiai táblázatok és egy szívmelengető koreai-angol tárgy- és névmutató, amely komoly alapokat adhat a kulturális szakszókincs után áhítozó egyszeri nyelvtanulóknak. 

Csoma Mózes: 1989 - Diszkózene a Kvangbok sugárúton

Idén minden valamirevaló Korea-fan karácsonyfája alá Csoma Mózes könyve fog kerülni, idejében elcsípve a 25. évfordulóját a dél-koreai – magyar diplomáciai kapcsolatfelvételnek egy hihetetlenül izgalmas és gazdag könyvet írt az 1989-es évről.

Ez az év vízválasztó mind a magyar történelemben, mind a két Koreával való kapcsolatainkat illetően. 1989-ben elsőként a közép-kelet európai szocialista blokkból Magyarország vette fel a kapcsolatot Dél-Koreával, és ez az aktus megpecsételte korábbi jó viszonyunkat a kommunista Észak-Koreával. A könyv bemutatja részletesen azt a folyamatot, amely párhuzamosan a magyarországi politikai változásokkal az észak-koreai kapcsolatok ellehetetlenedéséhez és megszakadásához vezetett, emellett az egész jelenséget világtörténelmi viszonylatba is helyezi, rámutatva azokra a motivációkra, melyek a KNDK-t irányíthatták és azokra a hatásokra, melyek a meglehetősen durva reakciókat befolyásolhatták. Ez az egész folyamat nemcsak azért volt különösen látványos, mert Magyarország 1956 után ezzel újfent bebizonyította a kommunista Észak-Koreának, hogy ideológiailag megbízhatatlan, hanem azért is, mert a KNDK 1989-ben rendezte meg a XIII. Világifjúsági Találkozót, melynek célja a szocialista országokat érintő kérdések megtárgyalása mellett leplezetlenül a ’88-as szöuli olimpia dicsőségének túlszárnyalása volt. Az akkor már feketelistás magyar küldöttség tapasztalatairól és (különben nemcsak) őket ért hátrányos diszkriminációiról olvashatunk egészen hajmeresztő történeteket. A könyv utolsó fejezete a VIT utáni viszony teljes szétzilálódásáról, majd felszámolásáról szól, ezzel párhuzamosan a dél-koreai kapcsolatok kibontakozásáról.

A könyv tehát hihetetlenül izgalmas, ahogy a cím ígéri, tényleg olvashatunk arról, hogy 1989-ben milyen popzene csendült fel Észak-Korea híres sugárútján (lelövöm a poént: Madonna és Michael Jackson, de a könyvben az is benne van, pontosan melyik daluk), vagy megismerhetjük az „Egyesítés Virágá”-nak, egy dél-koreai diáklánynak a történetét, aki a VIT idejére - felvállalva a körülményes és hosszú utazást - kiszökött, és Észak-Koreában hatalmas népszerűségnek örvendett. (Egy koreai műsor a hölgyről: https://www.youtube.com/watch?v=2biLWlwPwtM). A szerző különben személyesen is találkozott az azóta politikai pályára lépett asszonnyal. A kiadványban nagyon jó fotók, képeslapok és dokumentumrészletek vannak, sok hivatalos levél és cikkrészlet is lefordításra került, így például olvasható a Hanmindzson (Dél-Koreai Nemzeti Demokratikus Front) nevű fantomszervezet orosz nyelvű közleményének teljes fordítása Osváth Gábor tolmácsolásában, mely iratban elképesztő stílusban ítélik el a magyar – dél-koreai kapcsolatfelvételt. Egészen döbbenetes!

A könyv stílusa most is nagyon pazar, olvasmányos és izgalmas volt, a hivatalos adatok és forrásmunkák idézése mellett a szerző olyan hírekkel is szolgál, melyeket vallomásokból, személyes találkozásokból szerzett, ezzel a könyv több helyen is személyesebb hangvételű. A könyvet angol nyelvű összefoglaló, kimerítő forrásjegyzék zárja, az előzékből pedig az is kiderül, hogy a könyv bővített kiadása koreaiul is meg fog jelenni a Jipmoondang-nál.

Krasznahorkai László: Megy a világ

Krasznahorkai nagyon ért a könyvcímekhez, és aki ismeri az író álláspontját úgy általában a világra és a menésre vonatkozóan, az nem fog meglepődni, hogy a novellák üzenete szerint a világ inkább körbe-körbe, esetre visszafelé megy, urambocsá sehová, vagy a tökéletes pusztulás felé, az esetleges előremenetel pedig pusztán káprázat vagy félreértés. (Na jó, van egy elbeszélése, amely szerint a világ előre megy, de ez a gonoszról szól, vagy legalábbis valaminek az elszabadulásáról, jobban mondva a világra szabadulásáról, ami a 9/11-gyel vette kezdetét.) Hogy egyes vélemények szerint ezt már hallottuk Krasznahorkaitól, és hogy már nem érdekes, mitöbb fárasztó, talán némiképp érthető kritika. Mert tényleg tikkasztó. Akár beszél, akár elbeszél (ő), túl nagy sztori nincsen, csak a szépséges mondatokba fogalmazott szomorúság, hogy valami idelenn végleg elromlott, és hogy nincs kiút. Ó, és megint van egy döglött bálnánk is.

Az elbeszélésekben többnyire valaki szorongások közepette elindul, eltéved, rátalál esetleg valamire, amiből levonja a következtetéseket például arról, hogy hiába vágott neki, vagy hogy teljesen mindegy, hogy megy-e vagy sem, mert a világ amúgy is megy. És semminek nincs értelme, akár egy márványbányából zarándokoljunk el egy különös elhagyott templomhoz, akár Varanasiból próbáljunk megszökni, vagy akár Sanghajban gabalyodjunk bele a kilenc sárkány útsztráda kereszteződéseibe, végül valami mindig ráébreszti hőseinket, hogy a valóság érthetetlen, feldolgozhatatlan, az egészben a rész, a részben pedig az egész úgy oldódik fel, hogy ebben a folyamatban az egyén, és mindaz, amit az univerzumban elfoglalt helyéről hisz, tökéletesen jelentéktelen. Talán vigaszt Gagarintól kaphatunk, aki megpillantotta a Paradicsomot a Földben.

A kedvenceim különben A Théseus-általános (száz éve vadásztam erre!), az Egyszer a 381-esen és Az a Gagarin voltak, de az Akadályelmélet is szívmelengető volt a schopenhaueri gondolatokkal.

Összességében egyszerre volt lehangoló és borzongatóan szép ez a könyv, sokáig olvastam, talán Krasznahorkai könyvei közül ez tartott eddig a legtovább. Most is lenyűgözött a nyelvi megformálás, a páratlan stílus, a hömpölygő mondatok, és a bölcselet egyenesen magával ragadott. (Egyszerűen zseniális, ahogy az Akhilleusz-teknős paradoxonnak etikai mélységet ad A Théseus-általánosban!)

Ó, igen, a könyvtárosokra vonatkozó tagmondatok, szemenszedett hazugságok!

Haewon Geebi Baek: D!rty Korean

Árnyékra vetődtem ezzel a könyvvel, szlenget akartam, de helyette valami nagyon furcsa, már-már bizarr vegyüléket kaptam, ráadásul meglehetősen trehány, szabadszájú, sőt sok helyen kifejezetten trágár körítésben, amely nem fukarkodott a hímsovén és rasszista megjegyzésekkel sem, ez utóbbiak szenvedő alanyai főként az amerikaiak, és a japánok voltak. Szintén fekete pont jár a teljesen kaotikus és sokszor hibás átírásért, és a nehezen olvasható koreai tipográfiáért.

Persze nem érhetett volna meglepetés, ha fellapozom a tartalomjegyzéket, ami előrevetíti, hogy fogok találkozni sporttal és evéssel kapcsolatos kifejezésekkel is, de akkor is meghökkentőnek tartom egy elvileg „csúnya” koreai szó- és kifejezésgyűjteményben a taekwondo vagy a bibimpab szavakat. Ha az összbenyomásról kellene nyilatkoznom, azt mondanám, ez a gyűjtemény olyan Koreába tartó pasiknak készült, akik szeretnének jól betépni, egy nagyot dugni és jól bekajálni Szöul egyik menő bulinegyedében, ugyanakkor nem akarnak teljesen hülyének tűnni a koreai kultúrát illetően. Azonban akik azt gondolják, hogy nagyon vulgáris szavakkal fognak majd találkozni, vagy erősen sikamlós kifejezésekkel borzolhatják önnön kedélyvilágukat például a „horny” részben, nos, ők is csalódni fognak, a koreai nyelv annyira híján van a magyar nyelv sokszínű obszcenitásának, hogy a mi ingerküszöbünknek ezek a kifejezések nagyjából az „izélni” vagy a „megmutatja a micsodáját” szintjén vannak.

De ha túltettük magunkat azon, hogy a könyvben többnyire nem szlengről, hanem csúnya beszédről, hétköznapi fordulatokról és néhány a koreai kultúrához kapcsolódó alapszóról van szó, azért találhatunk benne gyöngyszemeket is, bár könnyen lehet, hogy 2010 óta ezek fölött is eljárt az idő. (Az egyik személyes kedvencem a 된장녀/고추장남, ami olyasmi mint a plázacica és a műmájer, szó szerint azt jelenti, hogy „szójapaszta lány” és „paprikaszósz srác” és arra utal, hogy olyan hülyék, hogy még a szójapasztát/paprikaszószt se tudják megkülönböztetni a szartól.)

A bevezetőben a szerző a könyv erényeit próbálja taglalni, s bár magam is úgy gondolom, hogy a tankönyv-koreaival szépen be lehet égni, de legalábbis bájosan mesterkéltek lehetünk, mégsem hiszem, hogy egy külföldinek a csúnya szavak használata az előnyére válna. Nem árt persze ismerni őket, nehogy kedvesen visszamosolyogjunk egy „b*szd meg”-re, de Koreában elég komolyan veszik az udvariasság kérdését, egy külfölditől a banmal (tegező/bizalmas szint) használatát is botrányosnak tartják, hát még ha efféle szavakkal fűszerezi a mondandóját.

Az első fejezet az ismerkedős rész, itt gyakorlatilag annyi történik, hogy banmal-ba kerülnek a tankönyvekből ismert köszönések, bár elég sok az udvarias forma is, és néhány jellegzetes megjegyzéssel is gazdagodhatunk, amit a koreaiak szeretnek ilyenkor közölni (pl. felszedtél, vacakul festesz, fáradtnak tűnsz stb.). A második fejezet a barátokról, családról, megszólítási módokról, az iskolai élet tipikus szereplőinek szleng elnevezéséről szól. A következő, „Party Korean” fejezet legérdekesebb része mindenképp az party-játékok ismertetése volt, aminek persze a lényege a sok-sok ivás, de azt is megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk egy bárban, egy klubban vagy egy noraebang-ban. A következő részben a test kerül előtérbe, különösen az altáj, de itt is vannak nagyon általános kifejezések egyszerűen banmal-ban közölve, ennek a résznek nagy erénye, hogy megtudhatjuk, milyen szavakkal illessük a plasztikázott testrészeket, de a különféle végtermékek kifejezéseit is megtanulhatjuk. Az ezt követő „kanos koreai” részből jegyzeteltem ki a legkevesebbet, némi kulturális bevezető után - kitérővel a Love Hotelek szerepéről - különféle szex közben közölhető mondandókat lehet tanulni, meglehetősen elítélendő módon a szerző csak a cici-típusoknak szentel külön részt (az „elől deszka, hátul bot”, vagyis lapos mell különben koreai szlengben: „aszfaltba ragadt rágógumi” / 이스팔트에 붙은 껌딱지), a kukik változatos méreteiről az író mélyen hallgat, vajh miért? A „dühös koreai” rész inkább kedvemre való volt, itt különben a szerző nem is rejtette véka alá, mennyire utálják a japánokat, de közlése szerint Koreában bárki számíthat inzultusra, aki külföldi. A „populáris koreai” részben főleg a hallyu kapcsán divatossá vált szavakkal foglalkozik, ez egy nagyon hasznos fejezet különben, még akkor is, ha a szerző szerint a kpop szemét úgy, ahogy van, Rain-nel az élen, és Drunken Tiger pedig az istenkirály (pikáns, hogy Rain és Drunken Tiger többször is dolgoztak együtt és nagyon jó barátok), szóval hasznos, mert nagyon sok alapművet sorol fel a TV show-k, filmek, manhwa-k, zenék, internetes játékok közül és tényleg kiváló ízléssel. Külön foglalkozik a horrorral, ennél a résznél a tradicionális szellemekkel is megismerkedhetünk. A „sportos koreai” fejezet tényleg a sportról szól, szóval semmi trágárság, de itt kerül terítékre a tánc is, a szurkolás és a tradicionális gyerekjátékok, amiket érthetetlen módon nem mutat be a szerző, de a hagyományos játékokat és videojátékokat elég jól leírja. Az utolsó fejezet a kajáról szól, röviden ismerteti az étkezési szokásokat, az asztalnál használatos kifejezéseket, majd vége-hossza nincs ételnevek következnek, de egy-egy részben azt is megtudhatjuk, egyes helyeken mit ehetünk.

Szóval ilyen a „mocskos” koreai, nem emészthetetlen, nem haszontalan, de nem is annyira koszos, mint vártam.

Ahn Jean-myung - Seon Eun-hee: Korean Grammar in Use. Advanced

Nem állok idén valami fényesen az olvasással. Azt hiszem, az elmúlt 15 év mélyrepülése lesz, és mindez a koreai nyelvnek és a nyelvvizsgára való ádáz felkészülésnek köszönhető. (szemenszedett hazugság)

A buszon vagy koreai rádiót hallgatok, szókártyázok, vagy koreai szövegekbe mélyedek, ami bizony olvasás a javából, de persze a katarzis sokszor elmarad.

Nyáron Murakami regényét, a Kafka a tengerparton-t olvastam el egy nagyon kedves barátnőm ajánlására, és ezzel erőteljesebb árnyalatot kapott az amúgy teljesen szürke Murakami képem, klasszisokkal jobb regény, mint a Határtól délre, a naptól nyugatra, a fordítása viszont sokkal gyatrább, ami néha teljesen az agyamra ment. A történetnek volt némi Zabhegyezős beütése, a kamaszok vágyai, bolyongása, ahogy képzelegnek és gondolkodnak még mindig nagyon magával tud ragadni, főleg ha ez a kamasz épp egy elképesztően izgalmas könyvtárba van szépen elhelyezve, és ráadásul egy jóval idősebb nő iránt lobban szerelemre. Vagy legalábbis mindabba, amit képzel róla. Szóval nyáron nagyon élveztem Tamura és Nakata kereséstörténetét, és még ha az egész regénynek valahogy olyan japánosan érthetetlen vége is volt, és nekem a szimbólumok is túl közhelyesnek tűntek (sznob vagy, fiam! reménytelenül), mégis valami borzongatóan jó érzés erre a könyvre visszagondolni, és Murakami is megúszta, hogy végképp betegyem az érdektelen írók közé. Fogok vele még foglalkozni.

A nyár másik nagy projektje a Korean Grammar in Use haladó szintű tankönyvének átfutása volt.

Sajnos, egyelőre nem volt időm a tankönyvet rendesen végigrágni, csak a példa párbeszédeket olvastam el

és kijegyzeteltem a nyelvtani részt, a feladatok megoldására most nem volt időm.

A tankönyv most sem okozott csalódást, nagyon jól megszerkesztett, a korábbiakhoz hasonlóan logikus felépítésű, nemcsak érthető magyarázatokat, de nagyon tartalmas, és a koreai kultúra, különösen a munka világának a mélyére vezető szövegekkel. A leckék egy példa párbeszéddel indítanak, ezt követi a nyelvtani magyarázat koreaiul és angolul (hát nekem sokszor a koreai érthetőbb volt, ehhez a szinthez az angolom kevés),ezt követi pár példamondat még, majd ahol kell további kiegészítő jegyzet, sokszor számos használati megszorítás következik (néha olyan sok, hogy nem is tudom, ki meri használni^^). Ezt egy párbeszédes feladat követi, majd írásbeli feladatok. Az egyes egységeket TOPIK teszthez hasonló összefoglaló feladatsor zárja. A feladatokban rengeteg újságcikk, irodalmi idézet, hosszabb szövegegység található, amit főleg azért is indokolt, mert a felsőfokú grammatika leginkább írott szövegekben bukkan elő. A könyv végén, a korábbi tankönyvektől eltérően, egy felsőfokú szószedet is található – nagyon klassz! És természetesen hanganyag is van hozzá, megoldókulcsok és index.

Szóval a tankönyv maga a csoda, számos olyan jelenséggel találkoztam, amikbe már belefutottam, főleg cikkeket olvasva, sőt néhányat már ismertem is, ugyanakkor egyelőre még elég erős bennem az ellenállás a felsőfokot tekintve. Ugyan a TOPIK új rendszerében szinte elkerülhetetlen, hogy a középfokra áhítozó tanuló is ne mélyedjen el a felsőfok rejtelmeiben, és bevallom, én is csak emiatt néztem át ezt a könyvet (hazudik), de azért a legtöbb anyag inkább csak plusz, ráadás, nüansz, hangsúly, írott nyelvi vagy extra udvariassági megoldás, szóval csupa olyasmi, amihez a való életben lehet nem is sok közöm lesz. Már persze ha az én életemnek egyáltalán lesz köze bármikor is a valódi koreai nyelvhez.

Hogy nehéz-e a felsőfokú anyag? Naná. Volt benne jó pár homályos folt, amit inkább csak sejtek, mi akar lenni, nagyon sok a magyarra át nem, vagy csak körülményesen ültethető szerkezet. Külön szerkezetük van a „fél szívvel végzett tevékenységre”, a „már annyira elviselhetetlen, hogy tovább nem is folytatható” tevékenységre, „univerzális igazságokra”, a kiszámíthatatlanságra, arra, hogy „annyira, de annyira el vagyunk havazva, hogy sose érünk a tennivalónk végére, de mindent megteszünk, hogy a végére érjünk”, és még olyan bizalmas szint is van, ami valahogy mégis udvarias akar lenni, például a professzor így beszélhet a diákkal. Szóval van itt minden, zúg is a fejem, egyelőre az a tervem, hogy egyes részeket jobban át fogok tanulmányozni, ezeknek a 듯-ös szerkezeteknek mindenképp a végére szeretnék járni, de hogy effektíve mikor fogom én ezt a tankönyvet megcsinálni, tényleg nem tudom. Talán jövő nyáron. Egyszer biztosan.

Koreai közmondások

Az előző koreás könyv után nagy-nagy vigaszt jelentett a Koreai közmondások kis kötetecskéje, a színvonalas szórakozásnak zálogát már az előzéken olvasható nevek garantálták, a kötet szerkesztője Sári László, válogatta és fordította M. Nagy Miklós, a szakértő, és izgalmas utószó írója pedig Osváth Gábor. A közmondások, a szólások, sőt az olykor szellemes megfigyeléseket megfogalmazó költői kérdések a kiapadhatatlan népi bölcsesség közvetítői, ami úgy tűnik sokszor univerzális, és mindig valami sajátos báj, sokszor költőiség is jellemzi.

A kis, gyorsan olvasható könyvecskében 765 közmondást olvashatunk magyarul, a könyvet nyitó és záró közmondás azonban koreaiul is olvasható (웃 놈 곁에 우는 놈 있다 – Mindig van, aki nevet, mindig van, aki sír) – találó felütés, mert olvasva ezeket a frappáns mondatokat, bizony sokszor gurgulázva nevettem, még a könnyem is kicsordult, olykor pedig összeszorult a szívem meggondolva, milyen elnyomó társadalmi szemléletet, vagy épp milyen nyomort, nehézségeket tükröz egy-egy mondás. A kötet különben igyekezett egyfajta ívet adni a gyűjtésnek, bár egyes témák visszaköszönnek, mégis könnyen megtalálhatóak azok a kulcsszavak, amelyek a mondásokat összekötik értelmük, üzenetük alapján. Mondanom se kell, nekem legjobban a humoros, plasztikus képekkel tűzdelt mondások tetszettek, magam sem tudom pontosan miért, de a koreai humorra rettentően fogékony vagyok és megnevettettek az ilyen és hasonló bölcsességek: Csetlik-botlik, mint a bolond, hogy a süteményes tálba essen, Meghal az anyós, máris jó gazdasszony leszel, Attól is imbolyog részegen, ha az árpaföld mellett elmegyen. A kaki-pisi humor aztán mindent visz: Kutyaszarral szemben vitéz, vitézzel szemben kutyaszar, Ha szapora a fingás, közel a szarás (ezt most se tudom röhögés nélkül legépelni), Kívül selyem, belül kutyaszar. De komolyra fordítva a szót, nagyon megragadtak a kifejezetten metafizikus gondolatokat tartalmazó, töprengésre késztető közmondások: Teli üvegben nem bugyog a víz, A tudás betegség, A templomban sem találod meg, ami nincs ott, Ember – szélsőség, isten – lehetőség, A szülő lelkében Buddha él, a gyerek lelkében harag.

A közmondások fordításai, bár az eredetiket még nem olvastam, nagyon szépek, egyik-másik kifejezetten ízes, tájnyelvi fordulatokat is tartalmaz, több mondás is rímbe van szedve, vagy versmértékes lüktetésű, a ritmust a kötet szövegének szedése is hangsúlyozza, a mondások két-három sorba vannak törve, és a térköz mellett időnként elegáns, keleti minták, szimbólumok tarkítják a lapokat, nagyon finom benyomást kelt.

A kötetet egy igen izgalmas utószó zárja Osváth Gábor szakértő tollából – bevallom, ezt már a könyvesboltban elolvastam pár hete, annyira érdekelt. Osváth bemutatja a koreai közmondások és szólások típusait, a koreai közmondásgyűjteményeket, több bekezdést szentel a korabeli koreai társadalmi viszonyok és egyes, nehezebben vagy épp könnyebben megérthető mondás kapcsolatának bemutatására. Nagyon érdekesek a nyelvi fejtegetések, amit a nyelvtanulók garantáltan értékelni fognak, mert jelentősen árnyalják egy-egy mondás értelmét ezek az észrevételek. Végül Lee Jeyson tanulmánya mentén megvilágítja azokat a pontokat, amik a koreai közmondásokban megmutatkozó paraszti társadalom negatív tapasztalatait tükrözik, illetve mindennek nyelvi megformálását. Az utószóban különben olyan közmondásokkal is találkozhatunk, amit a kötet maga nem tartalmaz, a tanulmányt pedig egy kiváló irodalomjegyzék zárja.

Aki szeretne koreaiul közmondásokat olvasgatni itt talál egy bő gyűjtést:

http://www.seelotus.com/gojeon/bi-munhak/sok-dam/ga.htm

Magyarul a Terebess e-tárban:

http://terebess.hu/keletkultinfo/korkoz.html