Haewon Geebi Baek: D!rty Korean

Árnyékra vetődtem ezzel a könyvvel, szlenget akartam, de helyette valami nagyon furcsa, már-már bizarr vegyüléket kaptam, ráadásul meglehetősen trehány, szabadszájú, sőt sok helyen kifejezetten trágár körítésben, amely nem fukarkodott a hímsovén és rasszista megjegyzésekkel sem, ez utóbbiak szenvedő alanyai főként az amerikaiak, és a japánok voltak. Szintén fekete pont jár a teljesen kaotikus és sokszor hibás átírásért, és a nehezen olvasható koreai tipográfiáért.

Persze nem érhetett volna meglepetés, ha fellapozom a tartalomjegyzéket, ami előrevetíti, hogy fogok találkozni sporttal és evéssel kapcsolatos kifejezésekkel is, de akkor is meghökkentőnek tartom egy elvileg „csúnya” koreai szó- és kifejezésgyűjteményben a taekwondo vagy a bibimpab szavakat. Ha az összbenyomásról kellene nyilatkoznom, azt mondanám, ez a gyűjtemény olyan Koreába tartó pasiknak készült, akik szeretnének jól betépni, egy nagyot dugni és jól bekajálni Szöul egyik menő bulinegyedében, ugyanakkor nem akarnak teljesen hülyének tűnni a koreai kultúrát illetően. Azonban akik azt gondolják, hogy nagyon vulgáris szavakkal fognak majd találkozni, vagy erősen sikamlós kifejezésekkel borzolhatják önnön kedélyvilágukat például a „horny” részben, nos, ők is csalódni fognak, a koreai nyelv annyira híján van a magyar nyelv sokszínű obszcenitásának, hogy a mi ingerküszöbünknek ezek a kifejezések nagyjából az „izélni” vagy a „megmutatja a micsodáját” szintjén vannak.

De ha túltettük magunkat azon, hogy a könyvben többnyire nem szlengről, hanem csúnya beszédről, hétköznapi fordulatokról és néhány a koreai kultúrához kapcsolódó alapszóról van szó, azért találhatunk benne gyöngyszemeket is, bár könnyen lehet, hogy 2010 óta ezek fölött is eljárt az idő. (Az egyik személyes kedvencem a 된장녀/고추장남, ami olyasmi mint a plázacica és a műmájer, szó szerint azt jelenti, hogy „szójapaszta lány” és „paprikaszósz srác” és arra utal, hogy olyan hülyék, hogy még a szójapasztát/paprikaszószt se tudják megkülönböztetni a szartól.)

A bevezetőben a szerző a könyv erényeit próbálja taglalni, s bár magam is úgy gondolom, hogy a tankönyv-koreaival szépen be lehet égni, de legalábbis bájosan mesterkéltek lehetünk, mégsem hiszem, hogy egy külföldinek a csúnya szavak használata az előnyére válna. Nem árt persze ismerni őket, nehogy kedvesen visszamosolyogjunk egy „b*szd meg”-re, de Koreában elég komolyan veszik az udvariasság kérdését, egy külfölditől a banmal (tegező/bizalmas szint) használatát is botrányosnak tartják, hát még ha efféle szavakkal fűszerezi a mondandóját.

Az első fejezet az ismerkedős rész, itt gyakorlatilag annyi történik, hogy banmal-ba kerülnek a tankönyvekből ismert köszönések, bár elég sok az udvarias forma is, és néhány jellegzetes megjegyzéssel is gazdagodhatunk, amit a koreaiak szeretnek ilyenkor közölni (pl. felszedtél, vacakul festesz, fáradtnak tűnsz stb.). A második fejezet a barátokról, családról, megszólítási módokról, az iskolai élet tipikus szereplőinek szleng elnevezéséről szól. A következő, „Party Korean” fejezet legérdekesebb része mindenképp az party-játékok ismertetése volt, aminek persze a lényege a sok-sok ivás, de azt is megtudhatjuk, hogy mire számíthatunk egy bárban, egy klubban vagy egy noraebang-ban. A következő részben a test kerül előtérbe, különösen az altáj, de itt is vannak nagyon általános kifejezések egyszerűen banmal-ban közölve, ennek a résznek nagy erénye, hogy megtudhatjuk, milyen szavakkal illessük a plasztikázott testrészeket, de a különféle végtermékek kifejezéseit is megtanulhatjuk. Az ezt követő „kanos koreai” részből jegyzeteltem ki a legkevesebbet, némi kulturális bevezető után - kitérővel a Love Hotelek szerepéről - különféle szex közben közölhető mondandókat lehet tanulni, meglehetősen elítélendő módon a szerző csak a cici-típusoknak szentel külön részt (az „elől deszka, hátul bot”, vagyis lapos mell különben koreai szlengben: „aszfaltba ragadt rágógumi” / 이스팔트에 붙은 껌딱지), a kukik változatos méreteiről az író mélyen hallgat, vajh miért? A „dühös koreai” rész inkább kedvemre való volt, itt különben a szerző nem is rejtette véka alá, mennyire utálják a japánokat, de közlése szerint Koreában bárki számíthat inzultusra, aki külföldi. A „populáris koreai” részben főleg a hallyu kapcsán divatossá vált szavakkal foglalkozik, ez egy nagyon hasznos fejezet különben, még akkor is, ha a szerző szerint a kpop szemét úgy, ahogy van, Rain-nel az élen, és Drunken Tiger pedig az istenkirály (pikáns, hogy Rain és Drunken Tiger többször is dolgoztak együtt és nagyon jó barátok), szóval hasznos, mert nagyon sok alapművet sorol fel a TV show-k, filmek, manhwa-k, zenék, internetes játékok közül és tényleg kiváló ízléssel. Külön foglalkozik a horrorral, ennél a résznél a tradicionális szellemekkel is megismerkedhetünk. A „sportos koreai” fejezet tényleg a sportról szól, szóval semmi trágárság, de itt kerül terítékre a tánc is, a szurkolás és a tradicionális gyerekjátékok, amiket érthetetlen módon nem mutat be a szerző, de a hagyományos játékokat és videojátékokat elég jól leírja. Az utolsó fejezet a kajáról szól, röviden ismerteti az étkezési szokásokat, az asztalnál használatos kifejezéseket, majd vége-hossza nincs ételnevek következnek, de egy-egy részben azt is megtudhatjuk, egyes helyeken mit ehetünk.

Szóval ilyen a „mocskos” koreai, nem emészthetetlen, nem haszontalan, de nem is annyira koszos, mint vártam.