한강: 내 여자의 열매

Ezt a könyvet Jankának köszönhetem, aki mikor itt járt a szerző, megemlítette neki, hogy már született egy recenzió a Növényevő c. könyvről, amit akkoriban olvastam el eredetiben. Han Kang ekkor egy dedikált példányt küldött nekem ebből az elbeszéléskötetből, amit azóta is nagy becsben tartok.

Bizony nem kevés időbe telt, mire elolvastam az összes történetet, az amúgy sem vékony kötetből. Han Kang írásmodorának minden stílusjegyét magán hordozó elbeszélésekről van szó, sötétek, komorak, nyomasztóak, nagy szerepet kapnak bennük a sötétség idején feltörő, hajnalig gyötrő szorongások, a fullasztó álmok, melyek a valóság síkjába nyúlnak, és a növényivé sorvadó, vagy épp szárba szökkenő és virágba boruló női életformák. A kötet tartalmazza a Növényevő regény párját, az Asszonyom gyümölcse hasonló léthelyzetet dolgoz fel, de itt a nő szó szerint, egyfajta kafkai fordulattal valóban növénnyé változik. Han Kang több elbeszélésben is főszerepet kap a nagyvárosi környezet egészségtelenül fojtogató légköre, a maró fények és zavaró zajok kavalkádja, amely megbetegíti, végül megöli vagy végzetes átváltozásra kényszeríti az érzékeny szereplőket. Olvasóként mégis az az érzésünk támad, hogy a fájdalmas döntések és transzformációk szükségszerűek egy olyan élhetetlen környezetben, mint amilyennek Han Kang a koreai nagyvárost, többek közt Szöult ábrázolja. Az Asszonyom gyümölcse elbeszélés egy része olvasható magyar fordításban is hála Osváth Gábornak.

A másik nagy felfedezés a Fehér virág c. elbeszélés volt, ami a 2016-ban megjelent Fehér (흰) c. regénnyel mutat rokonságot, nem annyira a történetében, már ha egyáltalán beszélhetünk történetről a regény kapcsán, mint az ábrázolástechnika szempontjából. Ebben az elbeszélésben is a fehér szín tematizálja az eseményeket és a jeleneteket, és itt is megjelenik a gyász témája.     

Az egyik legdöbbenetesebb darab mégis a Vajon hogy érzik magukat hajnaltájt a kutyák? c. elbeszélés, ami napokra kiütött. A történet középpontjában egy kislány áll, aki szinte folyton részeg apjával él egy panzióban. Az apa a közelgő válás és elhagyatottság miatt átadja magát a dühének és a kétségbeesésének, míg a kislány teljesen egyedül marad, nem kap enni, inni, és épp csak eléri az ajtó kilincsét, hogy időnként expedícióra induljon a tengerpartra vagy a közeli utcákra. A történet komoly feszültséget sűrít magába, hisz a történéseket a sokszor magatehetetlen gyerek szemszögéből látjuk, idegfeszítő, ahogy az apa akár egy teljes napra is eltűnik, étlen-szomjan hagyva a folyamatosan töprengő, bolyongó, felnőtt méretű tárgyak közt feszengő, az apa-anya viszonyára vonatkozó elméleteket felállító kislányt, hogy aztán hasznavehetetlen tárgyakkal, csatokkal térjen vissza, miközben meg sem fordul a fejében, hogy ételre lenne szükség. Az idő is képlékennyé válik ebben a helyzetben, az éhség olykor végtelen hosszúra nyújtja az órákat, olykor segít abban, hogy a lányka átaludja a szenvedés idejét. A legnyomasztóbb persze a kislány rettegésének és folyamatos szorongásának ábrázolása, amíg lassan rájön, hogy az apja pontosan mire is készül.

Han Kang történetei sosem a vidám percekről szólnak, nem az élet napos oldaláról. Sötét könnyeket síró, sötét álmokat álmodó író, aki ezekből a szorongásos álmokból és könnyekből nyújt át egy nehezen emészthető, mégis bámulatos csokrot. Egy húzóra senkinek nem ajánlanám.